Day #16 (Part 2.) - Egyre rosszabb lesz

A medence partján állva a további menet egy kicsit kétesnek tűnt. A tűz lassan terjedt, de várható volt, hogy előbb-utóbb átcsap majd erre az épületre is, az erős fény pedig vonzotta a zombikat mint méheket a méz. Maga az épület egy luxus irodaháznak tűnt, bár a medencét még így is túlzásnak gondoltam. Túl sok variációs lehetőségünk nem volt a menekülésre, egyedül az utca tűnt vállalható opciónak, mindezt pedig úgy kellett volna megoldani, hogy elkerüljük a rothadókat.

- Oké, akkor most már csak annyi kérdést tennék fel: Hogyan tovább? - kérdezte Diana

- Nem tudom. De ki kell jutnunk az épületből. Szóval mindenképpen lefelé vezet az út. - vágtam rá látszólag magabiztosan, pedig igazából fogalmam sem volt róla, hogy fogunk élve kijutni.

A terasz üvegajtaja nem okozott gondot, Ben egyetlen mozdulattal betörte azt, és máris egy üres, díszes szobában találtuk magunkat. Első ránézésre valami nagy fejes irodájának tűnt. A falon giccses festmények, vörös fa íróasztal és nem kis pénzt érő bőr fotelek. az asztalon pedig egy névtábla: J.T. Cooper Vezérigazgató. A név ismerősnek tűnt, tuti hogy találkoztam már ezzel az emberrel, vagy legalábbis a nevével.

- Nézzük át az irodát, hátha találunk valamit aminek hasznát vesszük! - szólt Andrea

A kutakodás nem igazán vezetett eredményre, hiszen használható dologra nem akadtunk, viszont az íróasztal fiókjából előkerült néhány akta, amiből már meg is tudtuk hol vagyunk. A J.T. Cooper név a Cooper Csatornázási Művekből volt ismerős, amely Beaumont teljes vízellátását és a csatornázását intézte. A kis égő lámpa már ott lebegett a fejem felett. Csatorna. Kell lennie egy lejáratnak valahol az épületben. Ez tűnt az egyetlen lehetséges menekülési útvonalnak, hiszen az utcákon már százával tolongtak a rothadó alakok. Sietve letereltem a csapatot a földszintre és kiadtam a parancsot:

- Keressetek valami lejáratot!

Talán 5 perc telt el és Diana kiabált oda az egyik raktárnak tűnő szobából:

- Azt hiszem megvan! Itt egy ajtószerű izé!

Gyorsan odasereglett az egész csapat. Az "ajtószerű izé" egy pinceajtóra emlékeztetett leginkább, de mivel tömör vasból készült, sejteni lehetett, hogy nem boroshordókat fogunk találni odalent. Szerencsére az ajtót gyorsan sikerült felnyitni és mivel az irodaház tele volt napelemekkel, még világítás is akadt a mélységbe vezető úton. A lépcső végén egy ajtó, amögött pedig kazánház szerű szoba várt minket, mindenféle számomra totál ismeretlen gépezettel és a szoba végén ott volt a lényeg, a csatorna. A csendet hirtelen egy hatalmas moraj szakította meg, a tekintetek pedig Benre szegeződtek, hiszen ő volt a gazdája a hangnak.

- Jól van na, most mit izéltek? Nem reggeliztem, kajás vagyok. - mondta

- Na igen, lehet nem ártott volna hozni magunkkal egy kis ennivalót, vagy legalább valami tatyót némi felszereléssel. - válaszoltam

- Jól sejtem, hogy a következő úticél valami kajalelő hely lesz? - kérdezte Anna

- Más választásunk nem nagyon van, ha nem akarunk éhen halni... Szóval a kérdés az, hogy fej vagy írás? - néztem Annára halál komoly arccal

- Most komolyan így akarod eldönteni, hogy melyik irányba induljunk?

- Hát, eddig szerencsénk volt, most pedig fogalmam sincs hol fogunk ételt találni, szóval igen. Így akarom.

- Legyen fej... - mondta Anna még mindig olyan fejet vágva, mint aki a legrosszabb rémálmát éli át (valljuk be, ez tulajdonképpen így is volt.)

Feldobtam az édesapámtól kapott norvég 5 koronás pénzérmémet, majd mosolyogva néztem meg az eredményt.

- Ez bizony fej! Akkor jobbra megyünk!

Mindezt olyan természetességgel mondtam, mintha megbeszéltük volna, hogy az érme melyik fele mit jelent. Persze volt tervem már az érme feldobása előtt is. Jobbra körülbelül két kilométerre volt egymás mellett három nagyobb áruház és néhány étterem is.

Ahogy lassan lépkedtünk a csatornában hirtelen Bella morgására lettem figyelmes. A kutya megállt és vadászállásba dobta magát, erősen a hátunk mögé nézett. Megvakartam a füle tövét, majd próbáltam rávenni hogy jöjjön velem, amikor egy patkány futott el a lábam mellett, Bella pedig erőteljes ugatásban tört ki, alig tudtam lecsitítani. A hátunk mögül pedig furcsa zajok szűrődtek a csatornarendszerből.

- Gyerekek, szerintem jobb lesz ha elkezdünk sietni...

Elkezdtük gyorsabban kapkodni a lábunkat, miközben egyre több patkány futott el mellettünk. Úgy éreztem valami nagyon nincs rendben, közben pedig láttam hogy szegény Rebecca egyre nehezebben lépked mellettem.

- Gyere kicsi, ugorj a hátamra, kezdesz lassulni.

- Nyugi Dom, jól vagyok, bírom!

- Dehogy vagy jól, látom hogy alig bírod. Gyere, elbírlak.

Rebeccát felkaptam a hátamra és gyorsabb tempóra kapcsoltam.

- Gyerekek, itt gáz lesz! Nem fogunk odaérni és valami rohadtul jön mögöttünk. Kövessük a patkányokat!

A patkányok egyre többen és többen mentek el mellettünk, a háttérben pedig egy furcsa hörgő hang jelent meg ami vészesen visszhangzott a csatornában. Szerencsére nem telt el sok idő, és megtaláltuk azt a helyet ahova a patkányok mennek. A csatornarendszer a metró alagúthoz ért ahol szerencsére volt egy átjáró is az egyik szervízúthoz, bár kicsit szűkösen, de át lehetett rajta férni.

- Szépen egyesével! Hölgyek, induljatok... - mutattam rá Dianára és Annára

- Dom! hallod ezt? - szólt oda Benjamin

- Hát, mire gondolsz?

- Gyere ide a fal mellé, ha nekidőlsz még érzed is.

Ben mellé érve a fejemet a falnak döntöttem és már értettem miről beszél. A fal szinte rezgett, mellette a csöveken csikorgás hangját lehetett hallani. Ahogy a többiek szépen átcsúsztak a szervízútra a hangokat egyre jobban hallottam. Miután utolsónak csúsztam át a szűk nyíláson ott maradtam, kíváncsi voltam mi lehet az ami ilyen hangok mellett közlekedik.

- Csendben várjatok meg ott az ajtónál! - mutattam rá a 20 méterre levő szervízszoba ajtajára.

Pár perc elteltével a csatornában egy nagy alak tűnt fel. Első ránézésre 2-2,5 méter magas lehetett, és körülbelül 2 ember széles, a kezében pedig valami hatalmas eszközt cipelt. feküdtem mozdulatlanul és vártam. Egyre közeledett felém, de nem akartam idejekorán távozni, látni akartam, hogy mi is ez a dolog. Amikor látható távolságba ért, felkaptam a fejem és futni kezdtem a többiek után.

- Nyissátok az ajtót és menjetek be, gyorsan!!!

Szerencsére az ajtó nem volt bezárva, sőt láthatóan valaki nem is olyan régen még lakott itt, hiszen a földön üres konzerves dobozok és egy kissé pókhálós hálózsák is volt.

- Mi volt az? - szegezte nekem a kérdést Ben

- Őszintén? Nemtudom. Ki fogtok röhögni, de egy hatalmas medve. Egy bazinagy kőkalapáccsal. Lehet megőrültem, de rám nézett és a szeme szinte sárgán világított. Ez a zombikérdés azt hiszem egyre rosszabb lesz...

Day #16 (Part 1.) - A botcsinálta fizikus

Hajnalban kiabálásra ébredtem, illetve inkább ordítozásba torkollott veszekedésnek nevezném azt, ami pár kórteremmel távolabbról érkezett. A hang tulajdonosa természetesen Anna volt, aki Dianával kiabált, amiért akarata ellenére elhozta őt a bázisról. Az igazat megvallva megfordult a fejemben, hogy nem megyek ki és inkább rájuk hagyom a vitát, de a ricsajt amit csaptak, nem bírtam szó nélkül hagyni, így Anna kórterme felé vettem az irányt, amikor megpillantottam Lisát az ebédlőben ülve és a SWAP-os dokumentációt bújva, de abban a pillanatban ez hidegen hagyott. Ahogy beléptem Annáékhoz, a levegő egy kicsit megfagyott és egy pillanatra csend lett. Kellemetlenül éreztem magam és zavarban is voltam, hiszen olyan érzésem volt, hogy Diana elmondta a tegnapi eseményeket is, de egy pillanat alatt erőt vettem magamon és odaléptem Annához.

- Nyugodj meg. Mi a baj?

- Azt kérdezed mi a baj? Hát baszd meg! Baszd meg te is, Diana is, és mindenki bassza meg! Milyen jogon raboltatok el?

- Állj le! - Vágtam közbe - Elhiszem, hogy dühös vagy, de megint totál vak vagy és nem látsz a szemedtől.

 - Nem érdekelsz a hülyeségeiddel! Kurvára elegem van, hogy belepofáztok az életembe és irányítani akartok!

- Ide figyelj! - léptem közelebb Annához és szorítottam meg a karját - Elegem van az önző szerelmesből akit eljátszol. Charlie kitúrt minket a bázisról, odavitte a haverjait és eltávolította azokat akik a barátaink. Te is csak egy eszköz voltál ahhoz, hogy bízzanak benne. Áruld már el, mióta eljöttünk Benékkel, mennyit foglalkozott veled? Ért valamit a szavad mellette? Vagy csak akkor kellettél neki amikor a többiek is látták?

- De... - próbált közbevágni Anna, de Diana gyorsabb volt.

- Ezt próbáltam elmagyarázni neked már a bázison is, de te csak mész előre mint egy idióta. Elhiszem, hogy nagy a "lámúr", meg nem bírsz a hormonjaiddal, de jó lenne ha kicsit gondolkodnál is.

- Érdekes, hogy ennyire egy húron mozogtok. Van köztetek valami ugye? Túl nagy az egyet értés. Most akkor én lettem a közellenség, vagy mi a faszom? Nem érdekeltek. Kurvára nem érdekel egyikőtök sem. Hagyjatok békén a picsába!

Egymásra néztünk Dianával és szinte egyszerre indultunk meg az ajtó felé. Úgy éreztem, hogy nincs mit mondanom Annának, meg kell várnunk amíg egy kicsikét lenyugszik, talán estefelé már lehet majd vele beszélni.

Szemmel láthatóan ez a kis közjáték mindenkit felébresztett és ahogy kifelé sétáltunk, mindenhonnan arcok és szemek kémleltek minket. Diana kicsit megtörten csatangolt mellettem, a szemében egy-egy apró könnycsepp is megjelent. Ezt látva megfogtam a kezét, átkaroltam és hagytam hogy a fejét rám hajtsa. Megviselte az ahogy Anna viselkedett és nem értette. Én személy szerint titkon legbelül megértettem az ex-lakótársam viselkedését, tulajdonképpen volt abban is igazság amit ő mondott, hiszen Diana mégiscsak elrabolta őt. Visszakísértem Dianát a szobájához, majd megindultam vissza a helyemre, de Ben megállított.

- Hé öreg, jól vagy? Tiszta szappanopera már ami itt megy...

- Nincs semmi gond, Anna majd megnyugszik. Kicsit sok neki ez a sztori most.

- Jóvan. Ha esetleg kéne valami, csak szólj. - kacsintott rám Benjamin

- Rendben... - bólintottam, majd indultam volna a kórterem felé, de Ben ismét megállított

-Te, érzed ezt a... Popcorn szagot?

Ahogy Ben kiejtette a száján ezt a mondatot, kicsit elmosolyodtam, de ahogy beleszagoltam a levegőbe, én is éreztem azt a fura, leginkább az égett pattogatott kukoricára emlékeztető szagot.

- Ez mi a franc? Érzem... Tényleg olyan...

Az első utam ez után az ebédlőhelységbe vezetett, hátha onnan jöhet a különleges illat, de nem jártam szerencsével, ugyanis minden teljesen tiszta és rendezett volt. Kezdett kicsit aggasztani a dolog, így futólépésben bekukkantottam minden szobába. Lassan mindenki felkelt és kikászálódott a szobájából. Azt hiszem eléggé rémisztő lehetett ahogy össze-vissza rohangáltam, de egy valami még inkább kezdett zavarni. Lisa eltűnt.

- Dom! Gyere gyorsan! - hallatszott a kiáltás az egyik kórteremből. A hang tulajdonosa Rebecca volt.

- Mi a baj? - futottam oda a szobához.

- Nézz ki az ablakon!

Rebecca elhúzta a függönyt és ahogy kinéztem, rémisztő látvány fogadott. A kilátást tömény fekete füst takarta el.

- Ég az épület. - nyugtázta Ben látszólag teljesen nyugodtan.

- Nem mondod... - vágtam rá nevetve, mintha az egész csupán egy vicc lenne.

- Gyorsan szedjetek össze mindenkit a konyhába. Valamit ki kell találnunk.

Pár perc telt csupán el és mindenki a konyhában állt Lisát kivéve.

- Nos - kezdtem bele a mondókába - amint látjátok, szarban vagyunk. Lisa felszívódott és ha jól sejtem az ő műve az, hogy kurvára melegszik a lábunk alatt a talaj. A legnagyobb gond az, hogy gőzöm nincs hogyan juthatnánk ki innen.

- Pedig jó lenne ha valamit gyorsan kitalálnál, mert bent fogunk égni! - szólt oda Anna. A hangjában érződött, hogy mindenért engem hibáztat.

- Ne pánikoljunk, attól nem lesz jobb. Lefelé a kijutás necces, a lift valószínűleg már fel van forrósodva, ráadásul a fényre a zombik is ide fognak jönni mindenhonnan. - mondtam.

- Van egy ötletem! - szólt oda Andrea - Ennek a szintnek van egy másik szárnya, amiről Lisa elfelejtett szólni. Az ajtó le van zárva, de valahogy megoldjátok a kijutást. A másik szárnyban fogalmam sincsen hogy mi van, de a CC épület mellett van egy irodaépület, ami eléggé közel van, csak egy keskeny köz választja el a két épületet és elvileg van egy nagyobb terasz. Talán át tudunk ugrani.

- Más választás nincs. Mutasd azt az ajtót!

A folyosó végén tényleg ott volt leláncolva a bejárat, ami eddig nekem valamiért fel sem tűnt. Eszköz hiányában megpróbáltuk szétverni a lakatot minden a folyosón található tereptárggyal, de nem jártunk sikerrel. Ben javaslatára ezután megpróbáltuk egy kórházi ággyal átszakítani az utunkat elzáró akadályt, de ismételten nem járunk sikerrel. Már lassan negyed órája próbálkoztunk, amikor megérkezett a segítség. Rebecca bicegett oda az ajtóhoz, rám nézett, majd így szólt:

- Ügyesek vagytok, de az nem jutott eszetekbe, hogy Lisa kulccsomója itt maradt a nővérpulton?

Ahogy Becca kinyitotta a zárad, és az ajtót kilökte, lángok csaptak be a folyosóra, gyorsan elrántottam a kislányt az ajtóból és Andrea kezeibe löktem. A tűz már erre a szintre is felért. Halálfélelem járta be a folyosót, ahogy magam mögé néztem azt láttam, hogy Diana és Anna egymás karjaiban zokognak, Andrea Beccát szorítja magához. Tanácstalan voltam és megdermedve álltam az ajtóban a lángokat nézve, a tűz már az arcomat égette. Néhány pillanat telt el és Ben egyszer csak elrohant, majd a kezében pokrócokkal tért vissza, amiket elkezdett kiosztani.

- Mindenki menjen és vizezze be a pokrócokat amennyire csak tudja! Ha ezzel betakarjuk magunkat, pár másodpercig át tudunk vágni a lángokon. A másik szárny lezárt ajtajához pedig ott a kulcsunk!

- Biztos, hogy ez működni fog? - kérdeztem

- Nincs más választásunk. Működnie kell!

- Hát jó. Én megyek előre. Várjátok meg, hogy sikerül-e kinyitnom az ajtót. - mondtam Bennek

- Felejtsd el haver. Az én ötletem, nem te fogod tesztelni. Ha elégek, talán neked még eszedbe jut valami.

Fura volt látni, hogy Benjamin, aki normális esetben az első emberek között van, aki elfut ha veszélyt lát, most menne előre és akár fel is áldozná magát másokért. Ben ezt követően ismét eltűnt a fürdőben és nyakig vizesen, a pokróccal a kezében tért vissza.

- Ezt hívják életbiztosításnak - mondta oda nekem egy kacsintás kíséretében, majd futva indult el kifelé az ajtón. Az égető forróságban megfagyott a levegő és Ben gyorsan eltűnt a lángok között annak ellenére is, hogy a másik szárny ajtaja csupán 10 méterre volt tőlünk. Az idő megállt és óráknak tűnt minden egyes másodperc miközben azt figyeltük és hallgattuk, hogy mi van Bennel. A túloldalról csak egy-egy halk szisszenést hallottunk, majd Ben hangja nyúlt át a folyosón:

- Nyugi, kurva meleg van, de jöhettek!

Fura mosoly jelent meg mindenki arcán és mindenki futva indult meg a fürdőszoba felé, hogy gyors fürdőt vegyen, majd sprinteltünk át a túloldalra, mindenki a legfontosabb dolgokkal, én pedig a kutyával a kezemben "felfegyverkezve" ahol Ben már nyitott ablak mellett várt minket.

- Ugye tudjátok, hogy ez egy rohadt beteg ötlet? - nézett ránk

- Van más választás?- vágta rá rögtön Andrea

- De te kezded! - szólt oda neki mosolyogva Ben

- Oké! - hangzott a válasz

Andrea nem tűnt szívbajosnak és abban a pillanatban már a párkányon állt. A mellettünk levő irodaház medencés terasza tényleg közel volt, csupán körülbelül 1 méter választotta el a két épületet, Andrea pedig talán látva Ben bátorságát, nem gondolkodott, ugrott és simán földet ért a túloldalon. Andreát szépen sorban mindenki követte, amíg csak én Rebecca és Bella maradtunk.

- Dom, nekem ez nem fog menni. Hagyj itt. - mondta könnyes szemmel Becca

- Felejtsd el. Sokkal tartozom neked, nagyon sokkal. Ben! - szóltam át a túloldalra

- Mondjad!

- Ez most nem lesz egyszerű! Beccát át kell hogy dobjam. Kapjátok el valahogy!

Féltem. Nagyon féltem, hiszen egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerül. Sajnos a sérülésével Rebecca nem tudott elrugaszkodni, így magától nem tudott átugrani sem a túloldalra. A megoldást az jelentette, hogy valahogy megpróbálok lendületet adni neki, ezért odahúztam egy asztalt az ablakhoz, majd kézen fogtam a lányt és készültem ahhoz, hogy így lendületet adok neki az ugráshoz. Most először láttam Beccát félni.

- Nyugi, sikerülni fog. - próbáltam nyugtatni

Olyan erősen fogtam meg Becca bal kezét ahogy tudtam, és testből indítva rántottam rajta egyet, aminek következtében sikerült tehermentesíteni annyira a sérült lábat, hogy lendületet tudjon venni és támaszkodni rá. a Túloldalon Benjaminék sikeresen elkapták a lányt, így már én is valamivel nyugodtabban ugrottam át a túloldalra, persze előtte Bellát is sikerült "átdobnom".

A menekülés további útja még nem volt tiszta, de ez senkit nem érdekelt. Mindenki úgy mosolygott, mintha megúsztuk volna a dolgot, pedig sejtettük, hogy a tűz tovább fog terjedni, így nincs sok időnk a medence partján örömködni és le kell mennünk az utcára, ahova a fény már odavonzotta a zombikat.

- Ben! Honnan jött ez a pokrócos ötlet? - Kérdezte Diana Benjamint

- Nem tudtad, hogy majdnem fizikus lettem? Egy indiai egyetemre jártam, csak a vallásom miatt nem kaptam meg a diplomámat, meg nem tudtam lenyelvvizsgázni mert diszleksziás vagyok, csak nem kaptam róla orvosi igazolást, mert anyám összeveszett a háziorvosommal. - mondta komoly arccal Ben

- Jó, tudod kit szívassál!? - mondta kételkedve Diana

- Nehogy elhidd neki! Ez a csávó olyan mint Andersen! - kiáltottam oda Dianának

- Jó, igazatok van! Igazából valami túlélős műsorban láttam a TV-ben...

Day #15 - A majdnem, bekövetkezett

A délelőttöm várakozással telt el, Anna ébredése elég hosszú időt vett igénybe. Amúgy sem volt az a koránkelő típus, sőt igazából ha tehette volna szerintem bármelyik napot simán végigalussza, most pedig a Diana által beletömött gyógyszermennyiség még jobban meghosszabbította a felébredéséhez szükséges időt. Az idő 2 óra körül járhatott, amikor Diana lépett be az ajtón egy tálcával a kezében, amin nekem szánt ebéd volt.
- Szia Dom. Hoztam neked ebédet. - mondta a szokásos mosolyával az arcán
- Köszi, de nem igazán vagyok kajás. Ez a szédülés meg fejfájás nem tesz jót az étvágyamnak.
- Vagy inkább az nem tesz jót, hogy nem tudod hogyan reagál Anna ha felébred...
- Jó lehet, hogy ez is benne van.
- Szerintem le kéne nyugodnod. Én drogoztam be és hoztam el, szóval inkább nekem kéne félnem. Látom nagyon aggódsz. Még mindig ennyire szereted?
- Fene se tudja. Ez bonyolult... Fontos ember az életemben, de megbízni nem hiszem hogy megtudnék benne. Mégiscsak egy ilyen emberrel jött össze, és akkor sem tágított mellőle amikor engem vett célba. És itt jön az, hogy ennyire voltam, vagy vagyok fontos számára. Semennyire. Innentől kezdve miről beszélünk? Mindig azt mondogattam, hogy én nem leszek szerelmes és azt szeretek akit én akarok. Na most már sikerült elérnie, hogy nem is akarom szeretni. Szép lassan el fog veszni minden ami régen megvolt.
- Mégis itt ülsz már vagy 8 órája az ágya mellett...
- Egyrészt azért van bennem némi aggodalom. Másrészt 100%-ig biztos vagyok benne, hogy kissé feldúlt lesz amikor visszatér a valóságba. A harmadik ok pedig a legfontosabb. Szükségem van minden információra annak a patkánynak a terveiről, arról pedig valószínű hogy Anna tudhat a legtöbbet.
- Ez mondjuk jogos. De mi a terved? Átváltozol hős lovaggá és visszafoglalod a várat?
- Hát, mivel baszol mondani bármit is arról, hogy mi történt, így nem tudom... Egyenlőre nincsenek terveim.
- Oké. Persze-persze. De most itt vagyok, kérdezhetsz bármit.
- Hát akkor kezdd el az elején a sztorit. Mi az isten történt?
- Miután elindultatok, pár órára rá két autó érkezett tele emberrel. Mind-mind Charlie haverjai voltak, persze jóhiszeműen befogadtuk őket. Charlie pedig nekiállt fúrni téged, és teletömte mindenki fejét, hogy nem vagy vezetőnek való, cserbenhagyod őket, felesleges álmokat kergetsz az ellenszert illetően és kockáztatod az embereid életét. Addig-addig magyarázta a faszságait, hogy a végén már szinte mindenki mellé állt, aki nem azt pedig bezárta a fogdába. Nekem az ikrekkel sikerült megegyeznem, hogy lelépek és megkereslek titeket, meg persze hogy magammal hozom Annát is, mert ezt az agymosást amit megcsinált rajta, nem bírtam tovább nézni. Ők pedig ott maradtak és amolyan beépített ügynökként lesznek Charlie és a bandája mellett. Egy valami viszont biztos. Az ikreken kívül szinte mindenki ellened fordult a bázison és nem igazán hiszem, hogy mosolyogva fogadnának ha visszamész.
- Fantasztikus... Hány emberes így kb. Charlie "serege"?
- Mit tudom én... 20-25-30!? Rohadtul nem számolgattam. Többen vannak mint mi, az biztos...
- Jól van na. Nem kell megenni reggelire. Amúgy köszönöm...
- Mit?
- Azt hogy itt vagy, hogy elhoztad onnan Annát, meg Bellát is. Ez azért eléggé hősies tett volt. Komolyan becsüllek érte.
- Nincs mit, tényleg. Megérte...
Azzal hirtelen elkezdett izzani a levegő körülöttünk, Diana pedig egyre inkább közelebb hajolt hozzám. Már a számon éreztem a leheletét és bár tudtam, hogy nem kéne, egyszerűen hagytam hogy a kísértés elragadjon. Lassan közeledett, miközben a szeme szinte izzott és egyszerűen átrántott egy másik világba. Elmerültem benne és valami földöntúli gyönyörűség kerített hatalmába. Amikor az ajkaink összeértek, Diana hirtelen elrántotta a fejét és nevetésben tört ki.
- Te igen hülye, azt hitted, mi?
- Hát, öhm...
Zavaromban igazából köpni nyelni nem tudtam és némán néztem ahogy Diana felpattant és kiment a kórteremből. A fejemben káosz uralkodott a történteket illetően, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy a lány mit gondolhatott. Igazság szerint már elkezdtem kombinálni és a végén két variáció maradt "életben". Egyrészt az, hogy Diana tényleg annyira őrült mint amennyire mutatja magát és nem csak megjátssza azt, hogy könnyen fordul át már-már skizofrén személyiséggé, azaz sokszor ő sem tudja mit csinál és miért csinálja. Valahogy Batmanből Jokerre emlékeztetett az, ahogy képes mindenből viccet csinálni és elképesztően könnyedén venni a dolgokat.

A másik lehetőség az volt, hogy ő ezt komolyan gondolta, csak valamilyen okból kifolyólag megijedt, esetleg meggondolta magát, talán Anna miatt is. Fura módon engem egyáltalán nem zavart, hogy Anna is a szobában volt. Ez a tény pedig valahogy boldoggá tett. Feloldódott bennem valami, ami nagyon rég óta gyötört és nem hagyott nyugodni. Ez pedig az a fajta elkeseredett ragaszkodás volt, amit Anna iránt éreztem. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy hirtelen elszakadnak a láncok amelyek Annához kötnek és egyszerűen újra szabadnak éreztem magam. Az egésznek nem volt más oka, mint egyetlen apró "majdnemcsók".
Miután átfutott minden az agyamon, ránéztem Annára majd felkeltem a székből és mintha nem ücsörögtem volna ott kora reggel óta, nemes egyszerűséggel kisétáltam az ajtón. Az első utam az ebédlő felé vezetett, ahol Diana éppen Andreával diskurált hangos nevetés közepette. Sejtettem ,hogy éppen az előző percek eseményeit beszélik ki, de nem éreztem magamat zavarban miatta, sőt mosolyt csalt az arcomra. Diana az ajtófélfának támaszkodva mesélt Andreának, aki az asztalnál szürcsölt valami leves kinézetű ételt. Ahogy odaértem Diana mellé, hirtelen megszakadt a beszélgetésük, majd mikor a fejét felém fordította, bal kezemmel megfogtam a derekát, a jobb tenyeremet pedig az arcát finoman simítva a nyakára csúsztattam. Sakkban volt, nem menekülhetett. Megcsókoltam. És ami az előbb abbamaradt, most kitört mindkettőnkből. Egybeolvadtak a világaink és nem létezett más. Senki más. Nem voltak zombik, kórházak, még Annák sem. Csak mi léteztünk. A majdnem pedig, bekövetkezett...

Day #14 - Én vagyok a meglepetés!

A hajnali eső kopogását egyszer csak lövések hangja törte meg, én pedig mint jó katona ugrottam ki az ágyamból, a párnám alá rejtett pisztolyt rögtön a kezembe kapva. Természetesen a lövések nem csak engem, hanem az egész társaságunkat kiugrasztották az ágyból, Ben és Rebecca is az ajtómban termett másodpercek alatt.
- Látsz kint valamit? - kérdezte Ben
- Nem. De jó lenne valami távcső, vagy legalább az M-24-et előkaparhatnátok valahonnan. - szóltam oda Bennek már az ablakból a tájat kémlelve.
- Tessék! - Rebecca már nyújtotta is felém a mesterlövészek egyik kedvenc távcsöves fegyverét, az M-24-et.
A fegyver segítségével rendesen körbe tudtam nézni, de a házak között semmiféle mozgást nem láttam, sem élők, sem élőhalottak részéről és a két lövés hangja óta semmiféle hang nem hallatszott pedig már lassan 10 perce ott álltunk mind a hárman az teret kémlelve.
- Dom! Gyertek gyorsan! - hallatszott Andrea hangja a személyzeti konyhából.
A lehetőségeinkhez képest sprintelve estünk be a konyhába Andrea és Lisa mögé, majd mikor Andrea az ujjával le mutatott a déli bejárathoz vezető útra már emeltem is arra a fegyver távcsövét.
- Andrea, az a te autód? - kérdeztem kissé meglepetten
- Hát, messziről eléggé hasonlít! - mondta Andrea nevetve
Az autó mögött a távolban néhány zombit pillantottam meg, de a legfontosabb az volt, hogy az autó utasai lássák, hogy bizony itt vagyunk az épületben, ezért rögtön gyertyát gyújtottam, hogy fény legyen a déli falon levő ablakokban. Szerencsére a többiek már tudták hogy mire gondolok, meg sem kellett szólalnom, így pár percen belül viszonylagos fényáradat öntötte el az emeletet.
- Benjamin! Gyere! - mondtam Bennek
- Utálom ha így hívsz. Akkor mindig valami eszetlen baromságba akarsz belevágni.
- Lehet, hogy így van, de most akkor is lemegyünk.
- Hé, ácsi! Mi van ha tele van z alsó szint zombikkal. Vagy mit tudom én, mutáns vízilovakkal?
- Van fegyverünk, nem?
Ebben a pillanatban már lökdöstem is Bent a lift felé. Persze, nem mondom, volt bennem némi félelem, hiszen amikor legutoljára lent voltunk a földszinten, eléggé sok zombi akarta ránk törni az ajtót és megreggelizni belőlünk, arról nem is beszélve, hogy mi az északi bejáraton keresztül jutottunk be a műtőbe, a déli helyzetről fogalmunk nem volt. Magamhoz vettem a vadásztőrömet és a két Terminatorom aztán megindultam. A nyíló liftajtón való átlépéskor olyan érzésem volt, mintha a hős indulna az utolsó útjára, persze tudtam, hogy nincs az az isten, hogy én ma haljak meg. A lenti műtő még mindig üres volt, az ajtó kinyitásakor pedig a várt zombitámadás is elmaradt. Nem értettem, hogy miért tűntek el az élőhalottak, hiszen két napja még itt tolongtak a vérünkre szomjazva. Andrea fent elmondta ugyan, hogy merre kell a leggyorsabban kijutni a
mentőbejáróhoz, de természetesen az az ajtó ami oda vezetett, az istennek nem nyílt ki, így kénytelenek voltunk jókora kerülőt tenni, ami alatt csupán háromszor tévedtünk el, de egy lélekkel, illetve lélektelennel sem találkoztunk. A mentőbejáró ajtaja el volt torlaszolva, így nem okozott könnyebbséget az út tisztává tétele, de Bennel igyekeztünk megoldani a helyzetet és a próbálkozás pár perc alatt sikerhez is vezetett. Amint megláttam az út végén bekanyarodni Andrea autóját, felemeltem a fegyveremet és figyeltem, hogy a gépjármű után csoszogó zombik mikor bukkannak fel az út végénél levő rendkívül romos Moonshine Casino mellett. Természetesen nem sok időnek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első élőhalott, amit könnyű szerrel terítettem le.
- Várj! - mondta Ben. - Szerintem ne pazarolj, inkább nézd az utca végét...
Ahogy a szemem elől elvettem az addig a zombira irányított fegyverem távcsövét, olyat láttam amit egészen addig csak filmekben. A zombik folyóvízként hömpölyögtek le az utcán, egymást is összetaposva és szemmel láthatóan nem voltak jóllakottak. Ahogy Andrea autója kezdett közeledni felénk, már látszott, hogy két ember ül az autóban, de a sötétített üvegen keresztül csupán körvonalaik rajzolódtak ki. A bejárótól kb. 50-55 méterre egyszercsak megállt az autó, mivel az útra hordott akadályok között egy helyen szemmel láthatóan nem fért be. Mi Bennel csak ekkor eszméltünk és kezdtünk el futni az autó felé, amiből egy ismerős "lény" ugrott ki és kezdett el loholni felém. Bella volt az, aki igencsak örült annak, hogy újra láthat, sőt ennek örömére majdnem fel is döntött. Mivel az autó az egyik felállított kordon mögött állt meg, nem láttuk azt, hogy kik ülnek benne és ez a kérdés akkor sem tisztázódott amikor megláttam a kordon mögül feltűnő kapucnis alakot, aki a vállára kapva egy nőt tartott és indult felénk.
- Igazán segíthetnél ahelyett, hogy a kutyáddal játszol! - szólt oda nevetve a távolból egy női hang, ami olyannyira ismerős volt, hogy tudtam, a tulajdonosa Diana.
- Jövök már! - kiáltottam vissza és pillanatok alatt már ott is voltam mellette
Ahogy odaértem, már láttam hogy az eszméletlen Anna az, akit Diana a vállán próbált meg vinni, természetesen gyorsan átvettem, amíg Ben próbált fedezni minket, ugyanis az élőhalottak egyre inkább közelítettek felénk. Szerencsére gond nélkül értünk el a lifthez és sikerült visszajutnunk a felső emeletre, ahol rögtön kérdőre vontam Dianat.
- Ti meg hogy az istenben kerültök ide? Miért jöttetek el a bázisról?
- Nyugodjál már le baszki, én vagyok a meglepetés! - mondta nevetve, majd a bájosról kicsit szemrehányó arckifejezésre váltva folytatta - Nem is örülsz? Amúgy meg éppen most menekültünk végig ezen a rohadt városon. Hadd pihenjek már egy kicsit!
- Ne akarj pihenni, kíváncsi vagyok. Gondolom nem jókedvedben jöttél idáig. Meg, egyáltalán mi történt Annával?
- Látom nem bírsz magaddal. Oké, elmondom a sztorit. A bázison ahogy elmentetek, beütött az anarchia, Charlie komplett felkelést szított és átvette az irányítást. Telebeszélte mindenki fejét a baromságaival és ellened hangolta őket. Nekem meg elegem lett belőle, úgyhogy fogtam Bellát és jöttem. Igazából az ikrek is jöttek volna, de kértem, hogy maradjanak, mert ha vissza akarjuk foglalni a bázist, szükségünk lesz rájuk.
- És Annával mi történt?
- Hát ő nem akart jönni, így megoldottam a problémát... - nevetett fel Diana.
- Nem vagy normális.
- Sosem voltam az. De inkább örülj neki, hogy itt vagyunk és nem azon dolgozunk, hogy hogy nyírjunk ki amikor visszatérsz.
- Jó, ebben lehet hogy igazad van, de ez akkor is felelőtlenség volt.
- Lehet, de nem érdekel. Na de nekem most hagyj egy kis pihenőt, inkább menj és nézd meg Annát.
Diana azzal hátast dobott az ágyon és gyorsan álomba szenderült. Az én utam a vizsgálóba vezetett volna, de mivel Andrea ott állt az ajtó előtt, gyorsan megtudtam amit akartam. Annát Diana tulajdonképpen totálisan leszedálva hozta el, teletömte Frontinnal meg Midazolammal úgyhogy per pillanat valahol a világok között lebeg. Reméljük nem lesz semmi baja, mert félő hogy kicsit sok anyagot kapott.
Mivel a nap még erőteljesen a dombok mögött járt és próbálta felerőszakolni magát az ég tetejére, én is újra az alvás mellett döntöttem. Szükségem volt a pihenésre, hiszen a sérüléseim nem jöttek rendbe, a pihenésen kívül pedig nem sok más opcióm maradt a regenerálódásra. Ahogy bebújtam az ágyba, egyszer csak ismerős csaholás törte meg a kórterem csendjét és Bella ugrott fel az ágyamra, hogy bebújjon a takaró alá és ahogy régen, őrként vigyázzon az álmaim zombimentes világára...

Day #13 - Semmi sem biztos

Szörnyű viharra ébredtem. Ahogy felnéztem az ágyból, korom sötétség vett körbe, csak a villámok fel-fel villanó fénye festette meg a szobám falát. Abban a hitben dörzsöltem ki a maradék álmot a szememből, hogy hajnal lehet, pedig az óra más lassan a délután kettőt ütötte volna, ha lett volna. Sajnos áram és ezáltal fény hiányában nehéz volt még az ágyból kikecmeregni is, hiszen a kórteremben csupán pár gyertya világított. Komótosan felültem az ágy szélére és kinyújtóztam. Úgy éreztem magam, mintha legalább hónapok óta nem mozdultam volna meg. Az izmaim teljesen elernyedtek, ahhoz képest, hogy alig két napot feküdtem csupán. Odacsoszogtam a kórteremben levő mosdóhoz és megpróbáltam megmosni az arcomat, majd lehajoltam hogy a csapról némi vizet juttassak a szervezetembe. Ekkor jutott eszembe, hogy az ivóvíz már nem biztos, hogy egészséges, így gyorsan meggondoltam magam ezzel kapcsolatban. Ekkor szerencsére észrevettem, hogy az ágyam mellett bizony ott áll árván egy üveg ásványvíz.
Ahogy a palackot a számhoz emeltem, Ben lépett be az ajtón.
- Jó napot te lusta dög!
- He-he... Nagyon vicces vagy Ben. Egyáltalán mennyi az idő, hogy itt lelustázol?
- Délután van. 2 óra múlott, de ez ne érdekeljen, nem ezért jöttem. Beszédem van veled.
- Mondd.
- Figyelj, meg kell mondjam, én nem bízom ebben az ápoló csajban. Valahogy gyanús nekem. Főleg azért, mert találtam még egy titkos ládát az egyik vizsgálóban, a falba rejtve. És ez volt benne. - Ben egy dossziét hajított az ágyamra
- Mi ez? - kérdeztem
- Ez kérlek szépen a SWAP program nem publikus dokumentációjának egy része, amit 100%, hogy nem az illetékesek rejtettek oda, ahol véletlenül rábukkantam. Szerintem fogd össze a másik aktával és olvasgasd.
- Kicsit sötét van az olvasáshoz, nem gondolod?
- Te meg balfasz vagy... Nézzél már körül! Ott a sarokban egy kézi reflektor izé. Azzal annyi fényt csinálsz, hogy az egész kórházat be tudnád világítani.
- Kösz. - mondtam kicsit elharapva a szó végét. Azt hiszem szégyelltem magam amiatt, hogy nem nézek az orrom elé sem.
- Kajás nem vagy? Mondjuk sok minden nincs, nem kapsz sem steak-et, sem spagetthi bolognese-t, viszont van tápszer. Apropó, nem tudunk sokáig itt kecózni, sajnos eléggé fogytán vannak a kórházi készletek.
- Valamit hozhatsz. Ami a készleteket illeti, ha sikerül valamit megtudnom a papírokból, pár napon belül szerintem vissza is indulhatunk a bázisra.
- Rendben. Na hozok neked harapnivalót.
Annyira sikerült beletemetkeznem az olvasnivalóba, hogy észre se vettem azt amikor Ben visszatért az étellel, de mivel látta hogy "munkában" vagyok, csak letette az asztalra és kisétált. Az egész iromány egy hatalmas káosz volt, rengeteg ellentmondással, viszont szerepelt benne a gyógyszer összetétele és a kísérletek pontos eredménye is. A hivatalos papírok szerint az eredeti SWAP programbéli gyógyszernek szánt készítmény az állatkísérlet során tökéletes eredményeket ért el. A szer a 2000-res évekbeli rákkutatásból átvett módszert fejlesztette tovább és a malária egy mutáns parazitáját használta fel, amely képes kötődni a sérült sejtekhez, különböző vegyületek hatására ezután képes újjá építeni az egész érrendszert. Ami a mutáns vírust illeti, itt igazság szerint helyenként hiányosak voltak a leírások és egy része valamiért orosz nyelven íródott, de azt sikerült megértenem, hogy lényegében ugyanaz a malária törzs volt az alap, csakhogy olyan mutációt hoztak létre, amely főleg az idegeket és az agyat támadja és építi le ezzel tulajdonképpen a tudatot.

Sajnos a dokumentáció végén egy mondat állt, aminek annyira nem örültem: Ellenszer nem ismert!
Az persze már egy más kérdés, hogy az állatkísérletek során kiderült, hogy a kísérleti egerek és patkányok 98%-a fertőződött meg a mutáns SWAP-pal, azaz 2%-a az állatoknak valamilyen oknál fogva immunisnak bizonyult. Az persze megintcsak más kérdés, hogy sehol nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy hány állattal próbálkoztak, így ez a százalékos adat azért nem bizonyult annyira megbízhatónak, viszont így egy kicsit érthető lett számomra, hogy Rebecca miért nem fertőződött meg a harapás által. Bár nem lehetett biztosra mondani, mint ahogy ezekkel a papírokkal kapcsolatban szinte semmire, de úgy nézett ki, hogy az a kislány, immunis volt a vírusra...
Ahogy eljött az este, kezdtem magamat valamivel erősebbnek érezni, így ki-ki csoszogtam néha a folyosóra, ahol a többiek kreatívan töltötték a nem éppen betervezett holt időt. Ben és Becca a mankóval és papírgalacsinokkal baseballt játszottak, miközben Andrea és Lisa a pihenőben folytatott diskurzust valami számomra abszolút érthetetlen női dologról.
- Dom! Beszállsz? - kiáltott oda nekem Rebecca
- Köszi, de nem biztos hogy nekem per pillanat jót tenne. Csak kijöttem, hogy mozogjak kicsit.
- Kár... Ketten azért ez sem az igazi. - mondta, majd a Ben által dobott galacsint egyenesen a kezembe ütötte.
- Szép ütés! Azt ne mondd, hogy baseballoztál is.
- Nem. De azért szeretem ezt a sportot is, úgy ahogy mindegyiket.
- A lábadnak jót tesz ez?
- Nyugi, nem vagyok anyámasszony katonája. Bírom a gyűrődést. Holnapra már egy marathont is simán lefutok!
Elmosolyodtam, majd ismét megindultam a kórterem felé, ahol várt az ágyam és a szemem behunyásával egy sokkal békésebb, szebb világ...

Day #12 - Az összeesküvés elmélet gyár

Az ébredés fájdalmas volt, talán mert kezdtek távozni belőlem a tegnap belém pumpált gyógyhatású készítmények, viszont örömömre szolgált, hogy immár tudtam beszélni és megtaláltam végre a nővérhívó gombot is, aminek az eszetlen nyomkodásába kezdtem.
- Hagyd már abba! Látom máris túl jól vagy. - lépett be Andrea az ajtón és mondta nevetve
- Jólvan, na. Viszont érdekelne, hogy mi történt? - kérdeztem vissza azonnal
- Bocsánat! - lépett be egy számomra ismeretlen szőke, kék szemű nő a kórterembe - Én tehetek róla. Amikor elindult felfelé a lift, bepánikoltam és miután megláttam hogy fegyver van nálad, leütöttelek.
- Legalább már értem miért fáj a fejem.
- Valószínűleg azért fáj ,mert van egy jó adag agyrázkódásod és össze is kellett varrnom a fejed, mert kissé felszakadt. - vágott közbe Andrea - De megnyugodhatsz, túlélted. Bár voltak pillanatok amikor eléggé aggódtunk érted...
- Na álljunk meg. Akkor először bemutatkoznék. - fordultam az "újlány" felé, és próbáltam megemelkedni, hogy kezet nyújtsak, de ekkor vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok kötözve. - Jó akkor kezet csókolni nem tudok, de üdvözletem. A nevem Dominique. Dominique Sierra.
- Szia. Elisabeth Evangelista. - mondta lesütött szemmel a lány, aki szemmel láthatóan nagyon szégyellte magát a tette miatt.
- Andrea, sikerült valamit kideríteni? - kérdeztem
- Nos. Szerencsére Lisa itteni dolgozó volt, úgyhogy tisztában volt mindennek a helyével. Szóval megtaláltam az itteni főorvos irodájában a SWAP programmal kapcsolatos aktákat, de azokban természetesen nem volt semmi érdemleges. Viszont Ben talált egy rejtett fiókot az íróasztalban, amiben érdekes dokumentáció szerepelt bizonyos állatkísérletekről. - azzal Andrea kisétált és behozta nekem a dokumentációt.
A "titkosított" leírás információkat tartalmazott egy külső helyen végzett kísérletsorozatról, amelyben a SWAP program különleges felhasználási módját próbálták meg fejleszteni. A különleges mód pedig egyértelmű volt. A CC vezetői egy biológiai fegyver kifejlesztésében segédkeztek, amellyel gyorsan tudnak hatástalanítani akár egész országokat is.
- Szóval biológiai fegyver, meg állatkísérletek. Akkor már csak egyetlen kérdésem van. Hol folyhattak ezek a kísérletek? Mert ahogy átfutottam, nem láttam semmi erre utaló dolgot.
- Nincs is benne. - vágott közbe Lisa. - A kísérleti labor egy viszonylag eldugott helyen van a várostól pár kilométerre Pinewood Estatesben.
- Dom, te viszont nem vagy olyan állapotban, hogy most felkelj és nekiállj zombiirtás közben bizonyítékokat keresni. Neked is meg Rebeccának is szüksége van pár nap pihenésre minimum.
Sajnos Andreanak igaza volt, nem voltunk túlzottan mobilis állapotban és mivel a CC épületének ez az emelete biztonságosnak tűnt még egy időre, logikusnak tűnt a maradás mellett dönteni. Azok után, hogy a kórterem kiürült, elkezdtem tüzetesebben átböngészni a hivatalos és nem hivatalos papírokat is a SWAP programmal kapcsolatban, de igazából semmi hasznos dolgot nem sikerült előbányásznom, viszont megtaláltam Lisa papírjait is. Igazság szerint Lisát sima ápolónak vették fel, a SWAP program kísérleti időszakának kezdetével szinte egy időben, bár az iskolák és diplomáinak száma (3 db) nekem kicsit valahogy sántított. Ez a lány túl okosnak tűnt a végzettségek alapján egy mezei ápolónak. Mondjuk azt sem értem miért mondom őt lánynak, hiszen azon kívül hogy baba arca volt, idősebb volt a legtöbbünknél...

Délutánra valamivel jobban lettem és már arra is volt erőm, hogy kikeljek az ágyból. Az ablakon kinézve felmértem a helyzetet. A Cardio Clinic legfelső emeletén voltam, az egykor amolyan intenzív osztályként működő egységben. Az épület kimagaslott a többi közül, így láthattam a tájat, ami tájképre mégcsak emlékeztetni sem emlékeztetett. Mivel a kórtermem ablaka kelet felé nézett, próbáltam valahogy ellátni a katonai bázisig, ami persze lehetetlen volt. Zavart, hogy otthagytam a többieket, hiányzott Bella, a barátaim és persze Anna is. Tehetetlennek éreztem magam, ráadásul valami elképesztően rossz előérzetem volt a táborral kapcsolatban.
Továbbgondoltam a dolgot és egy valamire rájöttem. A CC épülete számunkra kincsesbánya lehet, tehát ha elindulunk vissza a táborba, rendesen fel kell pakolnunk magunknak gyógyszerből kötszerből és hasonló apróságokból, amikkel rogyásig tele volt az épület. Ahogy a klinika előtt levő utat néztem, láttam, hogy néhány zombi kijön az épületből és elindulnak a stadionhoz vezető úton. Az első gondolatom az volt, hogy lehet vannak még túlélők valamerre, akik nagyobb hanggal vannak mint mi, azaz elcsalják a rohadékokat. Persze mindezek csak a szokásos "összeesküvés elmélet gyáram" újabb szüleményei voltak. Ugyanúgy mint Lisa kiléte, vagy a kérdés, hogy miért vannak sötét érzéseim a bázisunkkal kapcsolatban.

Day #11 - Lift a semmibe

A reggel ismét kérdéseket vetett fel bennem. Mármint nem az, hogy ismét reggel lett, csak mostanra értek meg a kérdések bennem. Egyrészt problémát jelentett Rebecca sérülése, és az ő mobilissá tétele, másrészt pedig ugye az eredeti dolog amiért mentünk, az volt, hogy a vírussal kapcsolatban információt szerezzünk. Az, hogy Becca nem tudott mozogni, áthúzta a számításaimat, mert egyedül nem hagyhattuk ott a laborban, túl sok választás pedig nem volt, hogy kit hagyhatok ott. Andrea volt az az opció ami jónak tűnt, hiszen Ben azért egy esetleges közelharcban kihasználhatóbb volt. Andrea kételkedve fogadta az ötletet és nem igazán akart beleegyezni, de szerencsére sikerült meggyőznöm arról, hogy a kislánynak inkább rá van szüksége, mint Benre vagy rám. A CC épülete számomra erősen kérdőjelnek számított, helyismeretem pedig nem volt és meglepetésemre Andrea sem tudta megmondani, hogy hol lehet az a labor, amelyben a kísérleteket végezhették. A terv innentől kezdve egyszerű volt: beszállunk a belső felvonóba és szépen végignézünk minden emeletet, hátha találunk valami dokumentációt a kísérletekről és ugye Rebeccának sem ártott volna valamiféle mankót keresni, bár utóbbira azért egy kardiológiai klinikán nem mutatkozott túl sok esély. A liftbe szállva Ben rögtön feltette az első kérdést:
- Na és akkor merre?
A Cardio Clinic épülete összesen 5 szintes volt, a földszinten kívül két emelet és egy alagsor volt, de a felvonó csak az alagsorba és a legfelső emeletre tudott elvinni minket a földszinti műtőelőtérből. Azt gondoltam, hogy az épület felépítése hasonló lehet a BNH-Heart Clinic épületéhez, így első körben a legfelső emeletet vettük célba, hátha az irodákban találhatunk valamit
A nyíló liftajtó egy látszólag érintetlen belső folyosóra engedett bepillantást, így kissé megnyugodtam, hogy ide még nem jutottak be a zombik. Ahogy megtettem az első lépést, hirtelen tompa de erős fájdalom hasított végig a tarkómtól lefelé és teljesen elgyengültem. Akárhogy próbáltam tartani magam, a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni és tehetetlenül estem vissza a liftbe. Ahogy kinyitottam a szemem, arra lettem figyelmes, hogy a lift ajtaja bezáródik és a felvonó elindul lefelé. Próbáltam felkelni, de a testem még mindig nem nagyon mutatott hajlandóságot a mozgásra, így fekvő helyzetben, a fejem oldalra billentve próbáltam meg körbenézni és meglepetésemre Ben-t nem láttam magam mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy satuba szorították volna a fejem, és egyre jobban nyomnák össze. Erőt vettem magamon és elkúsztam a sarokba, ahol sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Ahogy felpillantottam a lift kijelzőjére, láttam, hogy a földszint felé tartok, így valamennyire megnyugodtam, hisz tudtam, lent Andrea kezelésbe vehet majd. A kijelzőn bevillant a földszintet jelző betűhalmaz, de a lift ajtaja nem nyílt ki, csupán tompa zörgést hallottam, mint annak a háznak a felvonójában ahol nagyapám lakott 20 évvel ezelőtt lakott és oly sokszor ingáztam föl le a romos, régi épületben. Amikor a zörej megszűnt hirtelen vörösleni kezdett a lift ajtaja alatti padlórész. Vér volt és szinte mintha csapból engednék kezdett el folyni, teljesen befestve a padlót, a lift pedig mozgásba lépett és elindult lefelé. Az alagsorban álltam meg és az ajtó kinyílt. Dianát és Annát pillantottam meg, amint kézenfogva közelítenek a lift felé. Mikor az ajtó elé értek, Anna rám mosolygott, de hirtelen szája szélén vércsepp jelent meg, Diana pedig felém intett és megnyomta a hívógombot, aminek hatására az ajtó bezáródott, a lift pedig ugyanazzal a régről fülembe égett hanggal elindult lefelé. A fények kissé elhalványultak, amikor hirtelen visító hang törte meg ismét az addig megszokott zörejt és az ajtó ismét kinyílt. A látvány pedig félelmetes volt, hiszen a lakásomat láttam, de valami olyan megvilágításban, hogy egyszerűen elvesztek a színek. Fekete fehérnek tűnt minden, még azok a zombik is akik a kanapé mögül felbukkantak és elindultak felém. Próbáltam felkelni, de a lában nem volt hajlandó engedelmeskedni a parancsomnak. Próbáltam kiabálni, de hang nem jött ki a számon az élőhalottak pedig egyre közelítettek, és már ott álltak a lift ajtajában, amikor az ajtó hirtelen becsukódott és odaszorította a zombik fejét a bejárathoz, majd elindult ismét lefelé. A Fejek egyenként hullottak a földre, de ugyanúgy hörögtek és csattogtatták a fogaikat, mint amikor még a testükön helyezkedtek el. Olyan érzésem volt, mintha a lift tulajdonképpen egyre mélyebbre vinne a semmibe. A lift ismét megállt és kinyílt, az ajtóban pedig Bellát pillantottam meg, amint Anna kezében hozza felém, mögöttük pedig a két Magnussen, Diana és Andrea jelent meg, viszont nyoma sem volt Anna pár perce látott vérrel teli szájának és üres tekintetének.Mögötte pedig Diana szeme világított, de mindezt szó szerint. Olyannyira világított, hogy lassan a fehér fény kezdett elvakítani...
Amikor a fényt megszűnni véltem, kinyitottam a szemem és egy kórteremben találtam magam, kintről pedig ismerős hangokat hallottam, Andrea és Ben beszélgetett valakivel. Próbáltam kiáltani nekik, de rendkívül gyengének éreztem magam amellett, hogy hang sem igazán volt hajlandó távozni belőlem, viszont megkönnyebbülve konstatáltam, hogy csak egy álom volt, így minden aggodalom nékül hajtottam álomra a fejem...

Day #10 (Part 2.) - Zárt ajtók mögött

A sikátorból kilépve a kies, füstös utcán csend honolt, amit csak ritkán tört meg kísérteties hörgés. Az utca látképe egyből felhozta a bennem rejlő Will Smith-t a Legenda vagyok című klasszikusból. A környezet pedig kiváló hangulatot biztosított ehhez, bár természetesen ennek nem örültem túlzottan. Közeledve a CC épülete felé, egyre inkább sűrűsödni kezdtek az útakadályok, amik tényleg gyanússá és elképzelhetővé tették Andrea kijelentését, miszerint lehetnek túlélők a CC környezetében. a séta furcsán csendes volt, mintha mindenki teljesen magába zuhant volna, meglátva a város belsejét. Bennem is most kezdett csak igazán valósággá válni minden. A minket körülvevő halál szagát már magamon éreztem, a hörgő, visító hangok már belevésődtek az elmémbe, a paranoia jeleit vettem észre magamon. Sajnos azonban a beképzelt hangok és mozdulatok nem egészen voltak beképzeltek. már csak 20 méterre jártunk a CC főbejáratától, amikor az előttünk levő konténerekkel eltorlaszolt útszakasznál ismét kinyílt egy ajtó, ami mögül rothadó testű
élőhalottak törtek ki ránk éhezve. Fura volt látni azt, hogy a legügyesebb minden társam közül Rebecca volt, aki ránézésre csak egy törékeny kislánynak tűnt. Szinte már-már művészi módon használta a machetet és könnyedén kaszabolta le a zombik fejét, miközben mosolyt véltem felfedezni az arcán. Igazság szerint kicsit félelmetesnek tűnt és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire gyerekként éli meg és játéknak fogja föl, vagy a szülei halálával valami "elszabadult" benne. Sajnos a hullák kaszabolása és lövöldözése hangzavarral járt és elkezdett egyre több foszló terelődni felénk. A kitörés lehetősége emiatt teljesen lehetetlennek tűnt, ráadásul a Cardio Clinic bejárata is a konténereken túl volt, így egyetlen választás maradt.
- Gyorsan! Másszatok át a konténereken! - kiáltottam a többiek felé
És próbáltam elrúgni magamtól a halottakat, hogy időt nyerjek az átmászáshoz. Igyekeztem segíteni mindenkinek akit tudtam, így bakot tartottam Andreanak, hogy minél egyszerűbben sikerüljön neki megúsznia a dolgot és sikerüljön épségben átérnie a konténerek túloldalára. Mivel már csak én és Tom tartottuk a frontot lent a konténer alján, idejét éreztem elindulni felfelé, hiszen bár Benék segítettek távol tartani tőlünk a zombikat, de fogyott a lőszer. Szerencsére sikerült fogást találnom a konténeren és kiszabadítva a lábam az utolsó belém kapaszkodó élőhalott kezeiből, sikeresen a konténer tetején találtam magam. Ahogy a fejem balra fordítottam, láttam, hogy Tom még mindig küzd a rá éhező vadakkal, így gyorsan próbáltam megindulni felé, és segíteni Bennek, hogy sikerüljön őt is épségben felhúzni, de késő volt. A Tom lábába kapaszkodó zombik egy rántással a mélybe húzták őt.
Ezek voltak azok a pillanatok, amihez hozzászokni már már lehetetlen volt. A veszteség akkor is veszteség volt, egy egy hete ismerted az ember, akkor is ha csak egy napja és akkor is ha születésed óta, hiszen aki melletted állt az instant csatatéren, az a társad volt. Tom esete pedig bűntudatot ébresztett bennem, hiszen mindenki rám figyelt, nekem segítettek, így ismét elvesztettünk egyet közülünk. Az ezen való töprengésre persze nem igazán maradt idő, hiszen félő volt, hogy át fognak jutni a zombik is a konténereken, így gyors iramban a bejárat felé vettük az irányt, amely természetesen el volt torlaszolva.
- Andrea, mondd azt, hogy van még egy bejárat! - mondta Ben
- A nyugati oldalon van egy amolyan ál-mentőbejáró, ami csak egy parkoló és egy ajtó, az északi oldalon pedig van egy "művészbejáró", ami a karbantartóknak volt a kijárata.
- Akkor balra állt! - kiáltott fel Ben és indult meg a mentőbejáró felé
Szerencsére út közben nem futottunk össze vészesen sok járkálóval csak egy-egy tűnt fel helyenként amiket Rebecca könnyedén intézett el. Természetesen a mentőbejáró szintén el volt torlaszolva, olyannyira, hogy teljesen esélytelen volt a bejutás, mielőtt a zombik áttörik a lenti kordont. Az utolsó esélyünk a vészkijárat volt, amit a Kentford road felől lehetett megközelíteni egy keskeny sikátoron keresztül. Ez az utca is valamikor még csodás színfoltja volt a városnak. Ehhez képest most a szív csak a vérvörös, a szürke és a fekete amit láthat az ember. Aztán körülöttem sétáló emberek arcát néztem. Fura volt látni, hogy mennyire kiült mindenkinek az arcára egy-egy fajta érzelem. Andrea bizakodónak és izgatottnak tűnt. A szemei élénken csillogtak, miközben mélyeket sóhajtott és menet közben az ujját tördelte. Ben úgy tűnt beletörődött és ezáltal feloldódott. Lazán, nemtörődöm módon lépdelt előre, miközben lábával egy kavicsot terelgetett maga előtt. Rebecca volt az, akin még mindig nem tudtam kiigazodni. Mosolygott és fütyörészett ahogy közeledtünk a CC vészkijárata felé. Mintha élvezte volna ezt az egészet. Mintha játék lenne...
Ebben a pillanatban egy hatalmas puffanás hallatszott a távolból.
- Átjutottak... - morogtam magam elé és elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat.
Az épület ajtaja természetesen zárva volt, így gyorsan elkezdtünk nyitásra alkalmas eszközt keresni. Ben egyszercsak eltűnt, hogy pár pillanat múlva egy sportautó spoilerével térjen vissza.
- Ezzel próbáld meg Dom! - nyomta a kezembe...
Sajnos a próbálkozás ismét kudarcba fulladt, nem tudtam kifeszíteni az ajtót. Ekkor Ben kitépte a kezemből a neonzöld alkatrészt és a kilincs alá feszítve rárúgott egyet. Az ajtó kilincse hangos zörgéssel huppant a földre, de az ajtó, mivel zárva volt, ugyanúgy nem nyílt ki.
- Na most jön az, hogy... - mondta Ben és pisztolyt fogott a zárra - álljatok hátrébb, nehogy visszapattanjon vagy mit tudom én.
Ben egyetlen lövése szétroncsolta a zárat de az ajtó még mindig nem nyílt ki. A háttérben ekkor megjelent az első élőhalott, akit szépen lassan követett a többi is. A helyzet kezdett szorulttá válni, mivel a fegyverek táraiban már alig-alig volt lőszer és a túlerő nem igazán kedvezett a túlélési esélyeinknek. A pánik kezdett rajtunk úrrá lenni, mindenki szorította kezében a fegyverét, és szépen lassan előrébb totyogtunk az ajtóból, hogy ne tudjanak olyan gyorsan sarokba szorítani minket. Tulajdonképpen mindenki a csodára várt, kivéve Rebeccat, aki az ajtó felé fordult, lendületet vett és páros lábbal ugrott neki a zár-résznek. Az ajtó pedig megadta magát és nemcsak kinyílt, a zár egy-az-egyben kiszakadt a helyéről. Becca fájdalmas arccal feküdt el a földön, láthatóan megviselte az ajtóval való találkozás.

Gyorsan felvettem Rebeccat és futni kezdtem. A CC raktár részében találtuk magunkat, ahol orvosi eszközök, gyógyszerek voltak egykoron. Letettem a kezemben lévő lányt és intettem Bennek, hogy segítsen. Mivel az ajtónak csak a zár része szakadt ki, jó ötletnek tűnt, ha valahogy eltorlaszoljuk a bejáratot. Erre a műveletre pedig alkalmasnak tűnt a raktárban levő polcrendszer, aminek a súlya és a nagysága úgy tűnt, hogy megfelel arra a célra, hogy elzárjuk a bejáratot. Bennel megfogtuk a fém polcrendszert és beforgattuk, majd bedöntöttük az ajtó elé, ezt követően pedig engedtük hátracsúszni, hogy a következő ajtófélfa megfogja a két lábát, így pedig a befelé nyíló ajtó mögé akadályt képezzen. Felkaptam Rebeccát és tovább indultunk. Sajnos a kislány bokája nem nézett ki túl szépen, így az első útnak valami olyan helyre kellett hogy vezessen ahol minimum kötszert és fájdalomcsillapítót találhatunk. Természetesen az út így a műtőbe vezetett, amelyik helység viszonylag érintetlennek tűnt, hála a kódokkal működő és automatikusan záródó ajtóknak, amelyeknek szerencsénkre Andrea tudta a nyitáshoz használatos számkombinációját és olyan is volt köztük, amelyik még működött is. A labor amellett hogy nem volt híján kötszernek és gyógyszereknek, még zárt is volt, azaz egy rövid időre biztonságban tudhattuk magunkat a zárt ajtók mögött. Andrea kezelésbe vette Beccát, akinek az első diagnózis szerint bokaficam lett a "jutalma" az amúgy ismételten hősies és életmentő cselekedetért.

Day #10 (Part 1.) - Másodszor

A hajnal az őrtoronyban ért, szerencsére mindenfajta történés nélkül. A hold fénye olyan erősen világított, hogy szinte azt hihette az ember, reggel van. Ahogy ezeket a bolyongó, "élő" húsra éhes lényeket néztem, komoly aggodalom fogott el azt illetően, hogy van-e kiút ebből egyáltalán. A bázist körülvevő viszonylagos csendet a fából összeeszkábált toronylépcső ropogása törte meg. A hangot kiadó egyén Andrea volt, aki gondterhelt arccal lépkedett lefelé a megfigyelőállás teteje felé.
- Szia Dom! - köszönt rám
- Andrea? Végeztél a kivizsgálással? Minden oké Rebeccával? Mire jutottál?
- Igen, megvagyok. Hát eléggé érdekes a dolog. Rebecca abszolút tünetmentes és semmiféle nyoma nincsen nála a fertőzésnek.
- Lehetséges, hogy nem fertőződött meg a harapás által?
- Ezek szerint igen, bár ez valószínűleg nem ilyen egyszerű. Igazából ésszerű válaszom nincsen egyelőre. - mondta Andrea kicsit komoran - Figyelj Dominique, gondoltál már arra, hogy mi lesz velünk? Mi van, ha a falak nem bírják ki, ha több ezer zombi akar majd keresztüljönni rajta?
- Hát, a vesémbe látsz. Ezen gondolkoztam most este. Az az igazság, hogy bízom benne, hogy valahol már tudnak valami ellenszert. Mióta elhallgattak a rádiók, azóta fogalmunk sincs arról, hogy mi van a világban.
- Na igen, de ezek megint csak feltételezések, amik nem igazán fognak előrébb vinni minket.
- Arra gondoltam, hogy a megoldásnak itt kell lennie helyben. A vírus innen indult, itt kísérletezték ki, itt kell lennie a megoldásnak is. És azt hiszem, hogy ezt nekünk kell majd megtalálnunk.
- Arra gondolsz, hogy menjünk be a városba?
- Igen arra. Szerintem az első lépés az, hogy megkeressük a Cardio Clinic épületében a kísérleti gyógyszerről való feljegyzéseket.
- Rendben. Én veled tartok, de kire gondoltál? Ki jönne még velünk?
- Nem tudom. Az az igazság, hogy nem akarok senkit belekényszeríteni egy ilyen túrába. Majd aki vállalja, az jön velünk és kész.
Ahogy a reggel eljött, én is kezdtem egyre inkább felélénkülni és gyermeki izgatottsággal vártam, hogy ki az aki velünk jön, és hogyan fogunk eljutni a célig. A reggeli alatt ismertettem a tervet a többiekkel és sajnos észre kellett vennem, hogy nem túl nagy a lelkesedés. Ennek főleg Charlie adott hangot, szerinte ugyanis teljesen felesleges ilyen álomszerű megoldásokat keresni. Végül Andreán és rajtam kívül egyedül Tom és Benjamin jelentkezett. Persze az ikrek is jöttek volna, de őket én kértem, hogy maradjanak és viseljék gondját a bázisnak és az ott lakóknak.
Gyors bepakolás után Ben kocsija már indulásra készen várt minket az udvaron, feltöltve a szükséges fegyverekkel és némi élelemmel. Az elindulás kisebb problémákat már okozott, mivel a kint járkáló zombik mennyisége már igencsak meghaladta az ideálisnak mondható számot, így nem volt egyszerű elcsalni őket a kapu elől, de szerencsére ezt az akadályt is sikeresen legyűrtük és indultunk a város irányába. A körülöttünk levő táj engem személy szerint leginkább az ősrégi háborús filmekre emlékeztetett. Valahogy már az út mellett elterülő erdőnek is más színe volt, olyan szomorúnak, elveszettnek tűnt a világ. A városhatárnál lévő nagy kanyar után, ahol elhagyjuk az erdős részt, megpillantottam az ex-otthonom. Az egykor csodás település felett füstfelhő keringett amit a romos, legtöbb helyen betört ablakú épületek köhögtek fel magukból. Az egyetlen ami számomra meglepő volt, hogy nem volt körülöttünk annyi zombi, mint amennyire előzetesen számítottam. Sehol sem láttam csordákat, csak elvétve bolyongott egy-kettő az út mellett és ez a városba érve sem igazán változott. A Cardio Clinic közelébe érve sajnos akadályba ütköztünk, ugyanis minden oda vezető útszakasz el volt zárva, vagy autókkal, vagy leszakadt faldarabokkal, vagy esetleg szemetes konténerrel. Andrea szerint ez az is jelenthette, hogy van élet beljebb a CC élete felé és szándékosan vannak eltorlaszolva az utak, de a hiányos akadályoztatásból kiindulva ebben én nem igazán bíztam. Mivel a CC épületében Andrea korábban többször is járt, jól ismerte a helyet, így az ő szavára hagyatkoztunk a megközelítést illetően. Az autót egy a bejárattól nagyjából 200 méterre levő zombimentesnek tűnő sikátorban parkoltuk le. Sajnos a sikátor csak járkáló mentesnek tűnt, ugyanis ahogy kiszálltunk a járműből, már meg is jelent az első zombi, amit Tom határozott mozdulattal fejezett le. Ekkor a sikátorba nyíló vészkijárat ajtaja zörögni kezdett és pár másodperc múlva tokostól kiszakadt és özönlöttek ki rajta az előhalottak. A hibát ott követhettük el, hogy a sikátorba nyíló ajtó egy étterem konyhájának hátsó ajtaja volt, ahol ugye ételből és húsból igencsak volt raktáron, és bizony a hűtőkben valószínűleg még ilyenkor is volt elzárva étel, aminek a szagára a zombik özönlöttek. Hirtelen vagy 40 zombival találtuk szemben magunkat és miután a sikátor zsákutca volt, nem volt lehetőségünk másfelé kijutni, csak előre. A következő pillanatban már esztelen kaszabolás és lövöldözés kezdődött. Hirtelen három élőhalottal találtam szemben magam, akik szemmel láthatóan a bőrömre pályáztak. Kettőt közülük egy-egy lövéssel terítettem le, de ekkor átsuhant az agyamon az, hogy a lőszerrel problémák lehetnek, ha feleslegesen szórjuk el a muníciónkat.
- Csak akkor lőjetek ha nagyon muszáj! Szükségünk lesz a lőszerre! - kiáltottam el magam, majd előhúztam a kést a nadrágom övére eszkábált tartóból és a két szeme közé döftem. Ahogy a kés könnyedén átszelte a zombi koponyáját, egy pillanatra elméláztam és a szúróeszköz az élettelen zombival együtt a földre huppant. Az első döbbenetből feleszmélve a testre vetettem magam, és próbáltam kihúzni a kést az embermaradvány fejéből, de eléggé beleszorult a penge a koponyába. A bajlódás közepette, egy árnyék jelent meg a fejem felett. Ismét egy zombi állt fölöttem és már hajolt is felém, amikor hirtelen, egy fehér csík suhant el a szemem és a zombi nyaka előtt, a lény feje pedig lassan elkezdett lecsúszni a nyakáról. Ahogy az élőhalott teste a földnek csapódott, felnézve erőteljes deja-vu fogott el. Ugyanaz az esemény már megtörtént velem pár napja, ugyanígy. A lény mozdulatlan teste felett pedig ugyanaz a kislány mosolygott ki a kapucni mögül mint az erdőben. Rebecca volt... Felsegített, majd  machetevel a kezében szinte táncra perdült és könnyedén vágta le a közeledő szörnyetegek fejét. Mikor véget ért a mészárlás és nyugtáztam, hogy mindenki épségben megúszta, kérdőre vontam Rebeccát.
- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem félig meddig dühösen
- Volt valami nem odaillő a csomagtartóban, na az én voltam. Úgy éreztem szükségetek lehet rám! - felelte
- Ha a lányom lennél most felpofoználak. Hogy juthat eszedbe, hogy ekkora veszélynek tedd ki magadat? - törtem ki
- Nyugizzál le Dom. Ha nem lettem volna itt és nem mentem meg másodszor is az életed, akkor most már szépen hörögnél és próbálnád leenni Ben kezéről a húst. Úgyhogy csend legyen. Értem nem kell aggódni, inkább értetek kell...
Köpni-nyelni nem tudtam. Az volt a baj, hogy végső soron Rebeccának igaza volt. Megmentett ismét, tartoztam neki, de remélem, hogy ilyen formán nem kell majd viszonoznom neki ezt...

Day #9 - A csatorna remetéje

Reggelre arra az elhatározásra jutottam, hogy a szárnyaim alá veszem Rebeccát. A reggeli közös kajálásnál viszont észre kellett vennem, hogy beigazolódott amin éjszaka morfondíroztam. Tényleg nem volt sehol a lány. Úgy gondoltam, mindenképp meg kell keresnem, így a kaja után a fiatalok szobája felé vettem az irányt. Persze, gyerekszobának hívtuk a helységet, de igazság szerint csak Damian és Rebecca lakta a szobát, ahol igazából akár nyolc gyermek is simán elférhetett volna. Természetesen a terem üres volt Rebeccának a nyomát sem találtam. A kutatás elkezdése után fél órával már szinte minden szobát és termet végig jártam és mindenkit végig kérdeztem a lányról, de ma őt még senki sem látta. Ahogy vissza indultam a szobámba, a lépcsőknél csörömpölésre lettem figyelmes. A hang lentről jött, a gépház és raktárak felől, így arra felé vettem az irányt. Az alagsor rövid folyosóján összesen három ajtó volt található. Jobbra az első ajtó a fegyverraktár ajtaját nyitotta, de azt a Maestroék egy zárcsere után elérhetetlenné tették, és csak három embernek volt kulcsa hozzá. A Maestronak, Benjaminnak és nekem. A balra levő ajtó a raktárba vezetett. Igazából ha ebben a helységben volt valaki, akkor azt megtalálni lehetetlen volt, hiszen egy hatalmas terem volt ez, tele mindenféle cuccal. Eredetileg nem tudjuk mire használhatták ezt a termet, hiszen teljesen üres volt az ideérkezésünkkor, de ez alatt a pár nap alatt már sikerült elég szépen megpakolnunk és mindent itt tároltunk aminek a lakórészen vagy a konyhában nem volt helye. Természetesen ezt a termet is végigjártam, de embernek sehol nem volt nyoma sem. Az utolsó ajtó a gépházba vezetett. Itt volt minden ami a bázis áram, víz, és nem működő fűtéshálózatához kellett. Kapcsolószekrények, kazánok és mindenféle gép és gomb, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy mire jó. A fűtést illetően azért voltak kételyeim, hiszen lassan közeledett a tél és a csináljunk fűtést csöves módra című játék azért nem kecsegtetett túl sok jóval. A gépházat körbejárva nem találtam semmit, viszont észrevettem, hogy a (szintén nem működő) központi bojler melletti csatornafedél, bizony nincs rendesen a helyén. Úgy éreztem, itt valaki járt és bizony ezen keresztül közlekedhet, így a fedelet arrébb toltam és lemásztam a csatornába. Őszintén szólva én sem értem, hogy mi okom volt erre a lépésre, hiszen az a csatornafedél nem túl könnyű, azaz ha visszahelyezem oda ahova való, akkor nem valószínű, hogy egyszerűen bejut a gépházba az aki be akar jutni.

De én persze, legyűrve minden félelmemet, mint valami átkozott adrenalinvadász, lemásztam. A létra körülbelül 10 méter mélyre vezetett, egy másfél méter széles "alagútba", azaz a csatornarendszerbe ami talán még a várost is összekötötte a bázissal. A lejárattól mintegy száz méterre a csatorna három felé ágazott. Mivel lövésem nem volt merre és hova, meg főleg miért megyek úgy döntöttem végig egyenesen fogok gyalogolni, hogy egyszerűen visszataláljak a bázishoz vezető feljáróhoz. Az elágazás után tíz méterenként találtam még négy elágazást, egyszer jobbra, egyszer balra. Tartottam magamat a tervhez. Az utolsó balra való leágazó után nem sokkal a csatorna jobbra kanyarodott, ezt már a harmadik elágazónál látni lehetett, hiszen halvány fény szűrődött ki onnan, emiatt egyre érdekesebb lett számomra a dolog. Amikor az utolsó elágazást elhagytam, hirtelen egy fémdarab érintette meg a nyakamat. Egy kés volt az. Valaki ott állt mögöttem és kést szegezett a torkomnak. Mozdulni sem bírtam, hiszen egy óvatlan mozdulattal elmetszettem volna a saját torkomat.
- Nem mozdulj, vagy elvágom a torkodat! - szólított meg a kés gazdája, akinek a hangját felismertem. Rebecca volt az.
- Nyugi Rebecca én vagyok az, Dominique!
Lassan engedte le a kését a torkomtól. Láthatóan meglepődött, hogy itt talál.
- Dominique? Mit keresel itt?
- Téged. - Mosolyogtam rá.
- Nem kellene. Semmi keresnivalód itt.
- De neked sem és most, hogy ide vezettél, már érdekel, hogy hova vezetnek ezek a csatornák.
- Oké, elmondok mindent. De akkor megígéred, hogy soha többet nem jössz utánam és ide sem teszed be a lábad.
- Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.
- Rendben. Akkor kövess. - mondta Rebecca, majd elindult egyenesen a fény forrása felé - Azok az elágazások, amik jobbra vannak, mind mind Beaumont különböző részeibe érnek el előbb-utóbb. Az első balra tartó csatorna szerintem Pine Forest-be vezethet. Egyszer próbáltam meg végigmenni rajta, de miután 3 órát gyalogoltam a csatornában, és még mindig nem jutottam a végére, feladtam. A második ballos elágazó Vidor csatornarendszeréhez csatlakozik. Az utolsó pedig Rose City-be vezet.
- Értem. Honnan tudod te ezeket? - kérdeztem, amikor elértük a kanyart. Ahogy jobbra fordultunk, egy zombi teteme terült el a földön, így gyorsan témát váltottam - Ide is be tudnak jönni???
- Néz az orrod elé és rájössz - nevetett fel Rebecca és mutatott előre.
Ahogy felkaptam a fejemet, megláttam a távolban a fény forrását, ami egy kijárat volt. Ahogy közelebb értünk már látszott, hogy a folyó ami a bázis mellett található ide vezethet. A kijáraton levő rácsok ki voltak törve így szabad ki és bejárást biztosított bárkinek. Ahogy kiléptem a rácsokon, egy tó előtt álltam ami nem nézett ki túl festőien, hiszen mégiscsak a csatorna egyik "ürítőfelülete" volt. Ránéztem Rebeccára és elmosolyodtam, viszont egyből szemet szúrt az, hogy a vállán egy hatalmas kötés volt.
- Mi az a kötés válladon? - kérdeztem
- Csak egy kis harci seb. Katona dolog.
Hirtelen egy foszló kéz kapta el Rebecca vállát és tépte le a kötést. A lány villámgyors mozdulattal kapta elő az övéből a kését és döfte egyenesen a zombi két szeme közé. A szám tátva maradt. Hihetetlen volt, hogy egy 14 éves lány ilyen könnyed természetességgel képes levadászni ezeket a szörnyeket. A megdöbbenésemet még inkább tetőzte az, hogy a kioldódó kötés alatt egy hatalmas seb bukkant elő. Szinte biztos voltam benne, hogy harapásnyom volt.
- Ugye az nem? - mutattam rá a lány vállára.
- De, az. Ezért nem töltök túl sok időt a bázison. Nem akarom, hogy ott változzak át.
- Mikor történt?
- Már az első napon, amikor apuékat megölték. - hajtotta le a fejét Rebecca. Szemmel láthatóan az apja és anyja elvesztését egyáltalán nem dolgozta még fel - Engem is elkaptak és az egyik megharapott, de szerencsére apa megmentett. Feláldozta magát... - tört ki zokogásban a lány.
- Nyugi kislány. Minden rendben lesz - mondtam és átöleltem.
Miközben a lányt dédelgettem, sok minden futott át az agyamon. Az a harapás már majdnem egy hete történt. Az azt jelenti, hogy a vírusnak már el kellett volna kezdenie szétterjedni és tüneteket okozni. Viszont Rebecca ránézésre abszolút tünetmentes és egészségesnek tűnt.
- Figyelj. Vissza kell jönnöd velem a bázisra és Andreanak meg kell hogy vizsgáljon.
- Mi értelme lenne? Mi van ha pont most fogok átváltozni?
- Éppen ez az! Figyelj. Aki gyógyszerben kapta a vírust és először átváltozott az is kb. 5 nap után átváltozott, téged pedig már majdnem egy hete haraptak meg.
- Oké. Legyen. De ha átváltozok, akkor egyből vágd le a fejemet!
-Ezt fejezd be! Nem fogjuk levágni a fejedet. Viszont hagynod kell, hogy segítsünk és megvizsgáljunk, úgyhogy felejtsd el innentől kezdve, hogy te leszel a csatorna remetéje!
- Jól van. - Hajtotta le a fejét Rebecca, majd megfogta a kezemet és hagyta, hogy visszavezessem a bázishoz.
Természetesen mire visszaértünk, némi aggodalom azért felütötte a fejét a többiek körében, hogy merre is járhatunk, de sikerült gyorsan lecsillapítani a kedélyeket, Rebeccát Andrea kezébe adtam kivizsgálásra, én pedig gyorsan összeszedtem magamat és siettem fel az őrtoronyba, hiszen én voltam a soros az őrködést illetően Sarah társaságában. Igazából ismét magába szippantottak az őrtoronyban a gondolataim. Furcsa mód, eszembe sem jutott Charlie és Anna, egyedül azon morfondíroztam végig, hogy lehet az, hogy Rebecca nem fertőződött meg. Ki ez a lány valójában? Hiszen lehetetlennek tűnt, hogy egy kamasz kislány ennyire jól kezelje a fegyvereket, vagy hogy ilyen erő legyen benne, hogy a csatornafedelet is simán megmozdítja, kiindulva abból, hogy nem volt éppen az az erőemelő alkat, hiszen egy törékenynek tűnő lányról volt szó. De olyan érzésem volt, hogy Rebecca sokkal többet tud, mint amit elmond, vagy mint amit sejtenénk róla és az egész helyről ahol éppen az életünket éltük...

Day #8 - Nem túl sikeres portya

A reggel egészen furcsa volt számomra a bázison. Még egy hete sem volt, hogy beköltöztünk, máris megvolt a napi rutin. Ezen a napon is a rutin szerint indult volna minden. Az ébredés után az ágy bevetése jött volna, ha Bella nem lustálkodott volna az ágyban még legalább 1-2 órát miután én felkeltem. Kicsit kényelmetlen volt az a része a dolgoknak, hogy egy teremben 8-9-10 ember társaságában kellett aludni. Persze felmerült bennem, hogy egy régi irodát elfoglalok magamnak, de féltem, hogy ettől balhé vagy feszültség fog kialakulni, így maradtam egészen eddig a napig. Valahogy nem éreztem, hogy nekem egy szobában kéne aludnom és élnem Charlieval. Számomra volt valami visszataszító az okoskodó, magát felsőbbrendűnek képzelő "Professzorban". Emiatt a dolog miatt kicsit talán önző módon felébresztettem Bellát, összepakoltam a cuccaimat és elkezdtem átpakolni az egyik régi felügyelői irodába. Az újdonsült szobám nem volt túl fényes állapotban, az iroda viszont még úgy-ahogy hasonlított az eredeti funkciójára, hiszen egy félbetört íróasztal, egy leszakadt ajtójú szekrény, és egy teljesen szétfoszlott kanapé is foglalta a helyet. Viszonylag korán keltem (már ha a 6 órás kelés annak számít), így volt két órám a közös reggeliig, ezt az időt gondoltam magamnak beosztani a szoba rendbetételére. Azt gondoltam, hogy nem tehetem meg, hogy nap közben dolgozom az új lakhelyemen, hiszen ezzel más, fontosabb dologra nem jutna időm és nem igazán akartam nagy felhajtást csapni a költözködéssel. Miközben a romos bútorok darabjait pakoltam ki a szobából és vittem le az egyik raktár helységbe, a lépcsőn a Maestro jött velem szembe és állított meg.

- Jó reggelt Öcskös! - állt meg előttem a már-már védjegyévé vált kockás flanelingében.

- Szevasz Jonas.

- Mi van veled pöcsös? Korán reggel már dolgozol?

- Ez csak privát meló. Kiköltözöm a közös alvóteremből.

- Na hogy-hogy? Antiszociális lettél hirtelen? Vagy esetleg az új fiú miatt?

- Jól gondolod. Lehet, hogy önzőség, de nem vagyok hajlandó Charlieval egy légkörben lenni.

- Nem félsz, hogy ebből balhé lesz?

- De, ettől tartok egy kicsit. De azt hiszem ez most ilyen aki kapja marja dolog lesz. Másnak nem jutott eszébe, szóval aki gyors, annak lesz privát helye. És ráadásul nem nap közben, hanem tulajdonképpen a szabadidőmben csinosítom a szobát, szóval ezért sem támadhatnak, most is csak a reggeliig fogok ezen dolgozni.

- Én szívesen maradok a teremben, de megértelek. Sőt, ha gondolod, még segítek is.

- Köszönöm, de igazán nem szükséges. Neked is van ezer dolgod a bázis körül. Mondjuk, esetleg az ágyamat amit otthonról hoztam és lent van a raktárban, azt segíthetnél felvinni.

- Simán öcskös, simán!

A Maestroval való beszélgetés elég sok kérdést vetett fel bennem és még feldúltabb és zavarodottabb lettem. Az Annával való dolgok is aggasztottak és egyre jobban kezdett nyomasztani, hogy a közösség vezetésének terhe az én vállamat nyomja. Igazából nem tekintettem magamat főnöknek, csak most kezdtem el rájönni, hogy igenis számít az, hogy mit teszek, mert előtérben vagyok a többiekhez képest.

A reggeli során szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy egyre jobban fogynak a nyersanyagaink és messze nem raktároztunk be annyira, mint ahogy gondoltuk, hiszen sokan bizony mindenfajta ellátmány nélkül érkeztek meg a táborba. Gyors megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy a következő napokban egy-egy 3-4 fős társaság portyába fog kezdeni és megpróbáljuk a környező házakat és boltokat kifosztani, feltéve hogy maradt még bennük ehető dolog. Az első napi csapatba én nem kerültem be, hiszen Gary, Gus és Benjamin önként jelentkezett. Reggeli után ők Charlie társaságában be is szálltak a Samuraiba és neki indultak az útnak. Csodálkoztam, hogy a professzor is velük tartott, de igazából nem bánkódtam miatta, hogy nem kell a társaságát élveznem egész nap. A délelőtt nyugodtan telt el ebédnél pedig Diana huppant le mellém és kezdett kérdezgetni.

- Na mesélj. Mi van? - szegezte hozzám a kérdést.

- Semmi. És mielőtt kérdeznéd, nem beszéltem vele. Hagyok egy kis időt neki.

- Hát, te tudod. Szerintem nem döntesz jól, de ez a te dolgod. Viszont kíváncsi lennék a történetre, hogy mi köztetek a feszkó a professzorral. Azt tudom, hogy valami exbarátnős sztori van, de érdekelne az egész és nem csak ilyen elcsípett részletek.

- Nézd. Volt egy barátnőm, Jeanette-nak hívták. Nagyon oda voltam érte egy pár évvel ezelőtt és nehéz szülés volt ugyan, de összejöttem vele. Minden rendben volt egészen addig amíg az anyjáék szomszédjába nem költözött valami mexikói öregember. Na ő volt a professzor. Hallottam róla, hogy Jeanette sokat lóg vele, de nem igazán izgatott, már csak a kora miatt sem.

- Miért, hány éves Charlie?

- Nem tudom pontosan, de most már 50 körül jár. Szóval, nem igazán zavart a dolog, nem voltam féltékeny. Aztán Jeanett egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre több időt töltött távol és mint kiderült, egyre többet hazudozott. Egy pár hét múlva szakítottunk, majd pár napra rá már Charlieval alkottak egy párt. Teljesen kiakadtam és kicsit meg is törtem miatta. Másfél hónapon keresztül végig buliztam, ittam és nem vetettem meg a drogokat meg a prostikat sem. Teljesen szét estem. Aztán szerencsére kilábaltam belőle és most itt vagyok. De erre az emberre nem vagyok képes emberként nézni, ellenséget látok benne és ez ellen nem nagyon tudok mit tenni.

Délután kezdett kicsit aggasztani, hogy Benék még mindig nem tértek vissza, hiszen már reggel 9 óra körül elmentek. Rossz érzéssel töltött el, bár abban bíztam inkább, hogy annyi kaját gyűjtöttek, hogy nem tudják elhozni idáig. Aztán 5 óra magasságában egyszer csak Anette kiabált le az őrtoronyból, miközben én éppen a kert egy kis részét próbáltam rendbe tenni, hogy később növény termesztésre is alkalmas lehessen.

- Dominique! Gyere gyorsan ide! Siess!

Eldobtam a kezemben levő kapát, és sprinteltem fel a a toronyba.

- Mi történt?

- Nézd! - azzal odaadta a távcsövet a kezembe.

A kapuval szemben, az egyik fa ágain állva két embert pillantottam meg. Az egyik Gary, a másik pedig Ben volt. Anette sírt mellette, de próbáltam magabiztosságot mutatni és megnyugtatni őt.

- Nyugi. Behozzuk őket. Légy szíves menj be, és hívd ki Dianát és az ikreket.

Szinte csak pillanatok teltek el és már mindenki kint volt.

- Nos srácok. Kint van a kaputól körülbelül 50 méterre egy fán két emberünk. Be kell őket hoznunk. Jobb lehetőségünk nincsen, minthogy Dianaék felmennek a másik toronyba és zajt csapnak, úgy mint tegnap. Mi pedig a srácokkal kinyitjuk a kaput, céllövöldét rendezünk és megtisztítjuk az utat a srácoknak.

Ahogy Diana, Anette és Anna elkezdtek csörömpölni, a zombik nagy része ismét a hang forrása felé vette az irányt. Ahogy a kapu nyílott, az adrenalin elborította az agyamat és megszűnt a külvilág. A kezemben egy Desert Eagle-el és egy baseball ütővel kezdtem el rohanni kifelé. A többiek csak pár másodperces hatásszünettel tudtak követni, mivel erre a lépésre igazából senki sem számított. Bár számolgatni nem igazán volt időm, de körülbelül 40-50 élőhalottal találtuk közvetlenül szembe magunkat. Játszi könnyedséggel pörgettem a kezemben a baseball ütőt és szinte lelassult körülöttem az idő, amikor az első koponyát zúztam össze. Valami elképesztően beteg és félelmetes örömöt és elégedettséget éreztem, miközben a zombikat csapkodtam és lövöldöztem. Szerencsére a többiek sem tétlenkedtek, így viszonylag gyorsan megtisztítottuk az utat a fáig és sikerült behozni Gary-t és Benjamint. Anette ekkor már ott volt a kapuban és szinte még be sem ért, már sírva borult Gary nyakába, miközben ezerszer megígértette vele, hogy nem lesz több ilyen, bár ő és mindenki tudta, még legalább ezerszer lesz hasonló szituáció. Gunnar elkezdte becsukni a kaput, amikor még egy ember kezdett kiabálva futni a bokrosból a kapu felé. Charlie volt az, aki annyira természetesen nem volt intelligens, hogy ne ordítson, ezzel oda vonzva a zombikat, amivel csak annyi probléma volt, hogy lövedéket kellett pazarolnunk, de sikerült neki is beérnie épségben. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor Charlie nyakába Anna ugrott és megcsókolta a beérkezést követően.

Összeszorult a torkom, szinte nem kaptam levegőt és a hideg rázott ahogy ezt megláttam. Ekkor egy kéz érintette meg a vállamat.

- Nyugi... - nézett rám Diana, majd megölelt.

- Azt hiszem most kicsit egyedül kéne maradnom. - mondtam neki, 

Ezt követően megfordultam hogy a szobám felé vegyem az irányt, de meghallottam ahogy Charlie éppen élménybeszámolót tart és közli, hogy Gustavot nem tudta megmenteni, elkapták.

Ekkor bevillant, hogy mi is történt és gyorsan odaléptem Benhez.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle

- Hát, azt hiszem még élek. Ez nagyon para volt. - válaszolt a fal fehér Benjamin

- Mi történt?

- Minden rendben ment, a városban még boltot is találtunk ami nem volt kifosztva, a lakások között is egész sokban van még szajré. Elindultunk visszafelé, és az erdőbe érve az a tragacs megadta magát. Már amikor elindultam mondtam Gusnak, hogy nem ezzel a tragaccsal kéne menni, de ő meg a professzor ragaszkodtak hozzá. Futva jöttünk végig az erdőn Gary-vel, mivel a fegyvereket Gusék magukhoz vették és nekünk csak két konyhakésünk maradt, aztán a kapunál láttuk, hogy nem fogunk tudni bejutni, így észrevétlenül felmásztunk a fára és vártunk. A többit meg már láttátok. Azt hiszem ez nem volt túl sikeres portya..

- És miért váltatok szét Gusékkal?

- Volt egy kis vita közöttünk. Mi Garyvel ragaszkodtunk hozzá, hogy ne az úton jöjjünk végig, mivel ott több fertőzött lehet, ők pedig ragaszkodtak az úthoz. Mivel nem jutottunk egyességre ezért különváltunk.

- Hát. Szerintem menj be és pihenj le. Hosszú nap volt ez nektek.

Az este már az új szobámban ért engem és leginkább azon agyaltam amit láttam. Végtelenül dühös voltam Anna miatt és hogy megint Charlie az aki az utamban áll, de próbáltam korrekt maradni hozzá. A legfontosabb cél az volt, hogy valahogy túléljünk, Azt pedig tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Már majdnem aludtam, amikor motoszkálást hallottam a folyosóról, ami azért volt furcsa, mert ezen a szinten csak én aludtam. Amikor felnyitottam a szemem, az ajtómban egy alakot láttam, bár csak tippelni tudtam, de szerintem Rebecca lehetett az, de ahogy oda fordultam gyorsan elfutott az ajtóból, mire az ágyból kikászálódtam, addigra pedig már sehol nem volt.

Furcsa volt ez a kislány, hiszen azóta hogy hozzánk csapódott, nem is nagyon beszéltem vele, sőt nem is igazán találkoztam vele. Nem találkoztam vele, sőt sokszor még kajánál sem láttam ott, illetve nem tűnt fel a jelenléte. Olyan volt ez a kislány mint egy szellem. De számomra mégis volt benne valami, ami miatt úgy éreztem meg kell őt védenem.

Day #7 - Túl sok talán...

Valójában Rebecca megjelenése reménnyel töltött el, hiszen ha egy 14 éves kislány képes volt életben maradni, akkor erre tulajdonképpen bárki képes lehet, köztük Anna is. A délelőtti őrséget Dianával álltuk, ami vele valahogy nem tudott unalmas lenni, mivel a leányzó komplett idióta volt, a szó jobbik értelmében, de az őrségben az is kiderült, hogy tud komolyan is beszélgetni.

- Oké, értem én, hogy  Anna fontos ember az életedben. De egy kicsit túlzás, hogy ennyire rá vagy kattanva. Szerelmes vagy belé? - Kérdezte Diana

- Nem vagyok. Egyszerűen fontos a számomra. Velem lakott, velem élt, az életem része lett. Kötelességem védeni őt és aggódni érte. Hiszen a barátom. Bár mostanában amúgy is kissé eltávolodtunk egymástól.

- Hogy érted?

- Nem tudom. Megváltozott Anna és vele együtt az is ahogyan egymáshoz állunk. Alig van otthon, szinte nem is látom, beszélni se nagyon beszéltünk már hetek óta. Valami megváltozott és nem nagyon tudom, hogy mi az.

- Aham... Igazából csak azért kérdezem, mert amikor róla beszélsz, valahogy más vagy.

- Más vagyok? Ezt nem értem. Magyarázd el kérlek.

- Hol is kezdjem. - mosolyodott el Diana - Amikor Anna szóba került és beszélsz róla, megváltozol. Megváltozik a hangszíned, elmosolyodsz, és a szemeid csillognak. Szerintem vagy nem akarod bevallani, vagy még nem tudod, hogy bizony te szereted azt a lányt.

Igazából meglepett az amit Diana állított, mert én nem vettem észre, hogy más lennék, persze én nem is láttam magamat kívülről. Valójában ebben az volt a félelmetes, hogy az első gondolatom ez volt, nem pedig az, hogy hülye ez a lány, közöm nincsen Annához.

- Hát, lehet, hogy rosszul látsz. Nem kéne szemüveg, vagy valami? - próbáltam kicsit terelni a témát.

- Jó, oké. Akkor nem beszélünk róla, ha te nem akarsz.

- Nem az, hogy nem akarok, csak kicsit kényelmetlen ez a téma így. Hiszen nem is ismerlek.

- És? Legalább nincsenek előítéleteim.

- Honnan veszed, hogy kellene, hogy legyen? - szegeztem neki a kérdést.

- Hát tudod, itt van Andrea, aki megemlített egyszer-kétszer ameddig csatlakoztunk hozzád. - nevetett fel.

- Szóval kibeszéltetek? Na szép mondhatom.

A beszélgetésünket egy autó hangja és egy ismerős hang ordítása törte meg. Messziről a fák között egy fehér színű terepjáró tűnt fel, méghozzá abból a fajtából amit közel 40 éve nem gyártottak már sehol a világon, de számomra szép gyermekkori emlékeket idézett fel, hiszen édesapámmal sokszor mentünk körútra egy ugyanilyen típusú sárga Suzuki Samurai-al. A hang ami igen erőteljesen érkezett a terepjáró felől, nagyon ismerősnek tűnt.

- Újabb túlélők. Ez a hang nekem ismerős, szerintem Gus lesz az. - mondtam Diananak.

- Gus? Csak nem Gustav Everett? - kérdezett vissza Diana.

- De igen, rá gondolok. Csak nem ismered?

- Persze hogy ismerem. Évekig lakott a szomszéd lépcsőházban.

- Kicsi a világ.

A fehér csodajárgány egyre közelebb ért és egyre hangosabban hallottuk ahogy Gus indokolatlanul üvölt. "Gyertek csak ti hulla köcsögök! Megbaszom a kurva anyátokat is, aztán utána vihettek el nekrofíliáért!". Gus félig kilógott az autó jobb oldali ablakán, a kezében pedig egy vértől vörösre festett baseball ütőt lóbált. Azt nem láthattuk, hogy kik, vagy ki az aki vele érkezik, mert az autó repedezett, sötétített szélvédőjén nem lehetett belátni.

Az igazi kérdést az jelentette, hogy mégis hogyan fogjuk beengedni őket, hiszen a zombik már igencsak gyülekeztek a tábor körül és persze a kapunál. Diana feje felett láttam lelki szemeimmel, ahogy felgyullad az a kicsi égő és elsprintelt az őrtoronyból.

- Engedjetek be! - Kezdett el ordítani Gus, amikor a terepjáróval a bázis kapujához értek.

- Várjatok kicsit! Kőrözzetek pár percet, kitaláljuk, hogyan engedhetünk be! -kiáltottam vissza.

Gus ekkor egy felé közeledő élőhalott fejét játszi könnyedséggel csapta le a testéről.

- Hazafutás baszdmeg! - kiáltotta.

Ekkor hirtelen hatalmas csörömpölés törte meg a pár pillanat óta kialakult csendet. Diana és Sarah a bázis hátsó falán állva pár főzőkanállal és edénnyel csapott olyan zajt, amitől a halottak is felébredtek, bár ez jelen állás szerint tényleg helytálló kijelentés volt. A kapunál tolongó zombitömeg pedig szép lassan feloszlott, hiszen az egyik része Gusékat követte, a nagyobb rész pedig elindult a hang forrása után. A hangzavarra már Gunnar és Ben is kijöttek hozzám, így kinyitottuk a kaput és lövöldöztük lefelé a betolakodni akaró zombikat. A sárga csoda beérkezett az udvarba és nyílt az ajtó. Illetve nyílt volna, hiszen az anyósülés oldali ajtó beragadt, így Gus konkrétan kiesett rajta, amit elég nagy nevetéssel fogadott mindenki. A másik ajtón is egy ismerős arc jelent meg. ő a mexikói származású Charles Valdés volt, akit az ismerősök csak professzornak hívtak, bár azt ő nem tudta, hogy ez igazából gúnynév volt. Charles az a fajta ember volt, akiben megbízni nem igazán lehetett, hiszen a jómódúságát felhasználva mindent és mindenkit el tudott érni, leginkább a haverjai kárára. Megmondom őszintén én az ő jelenlétének annyira nem örültem, hiszen volt vele némi afférom egy exem miatt, aki konkrétan miatta hagyott el egy jó pár éve. Ennek okán én inkább Gushoz mentem oda és segítettem fel a földről, aki egyből két puszit nyomott az arcomra.

- Édes barátom, majdnem meghaltunk, vágod? Beleragadtunk a sártengerbe vágod? még szerencse hogy nálunk volt a lyukas szörfdeszkám meg a szőrös bilincs. Ne kérdezd, hogy miért, és hogyan került oda! - mesélte hihetetlen lelkesedéssel Gus

Ekkor Diana kopogtatta meg a hátamat.

- Szerintem nézz hátra. - szólt sejtelmesen.

Megfordultam és megpillantottam, ahogy egy vörös baseball sapka alól rám néz Anna. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, Gust majdhogynem feldöntöttem, úgy futottam az autó felé. Legszívesebben Anna nyakába ugrottam volna örömömben, de ő hűvösen fogadott. Megölelt ugyan, de nagyon hideg volt az arca, még egy mosolyt sem engedett el.

- Hiányoztál. Aggódtam érted. Ilyet soha többet ne mert csinálni.

- Jól van. - közölte, majd ott hagyott és bemutatkozott azoknak akiket még nem ismert.

Miután gyorsan körbevezettem az új lakókat, és megmutattam az új otthont, visszatértem az őrtoronyba Dianához.

- Nem értem.

- Na mi a baj Dominique? Mesélj csak - kérdezte szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel Diana

- Nem értem. Ahogy Anna viselkedik. Szinte hozzám sem szólt, semmi öröm az arcán, hogy láthat, semmi.

- Mindennek oka van Dominique. Majd ez is kiderül, hidd el.

- Az rendben van, csak tudod nem igazán hiszem, hogy ezt érdemlem. Vagyis lehet, de akkor is basszus. Nem értem, hogy miért. És ezt nem viselem el, ha nem tudom valaminek az okát.

- Hát. - mosolyodott el Diana - El kell mondjam, hogy buta vagy. Te ezt a lányt jobban szereted mindennél és még észre sem veszed. Tudod én lennél a legboldogabb ember a világon, ha valaki ennyire aggódna értem, meg törődne velem, mint te Annával.

- De...

- Nincs de! - Szakított félbe Diana - Nézd. Nem tudom mi volt köztetek, meg mi történt, meg semmit nem tudok igazából. De azt látom, hogy neked ő mennyit jelent. Ne hagyd annyiban.

- Tudod az a baj, hogy ha lett volna esélye ennek az egésznek, akkor már rég összejöttünk volna. De nem jöttünk össze, és ez nem rajtam múlott.

- Most komolyan eljátszod ezt? - förmedt rám

- Miről beszélsz?

- Tudod ez a szarság. Hogy is volt? Várj, felidézem magamban. Én szeretem mindennél jobban, ő nem szeret. Nincs mit tennem. Egyszerűen szeretem tovább és közben megelégszem a barátságával. - mondta kissé röhejes nyávogó hangon, majd az arcomba mászott és szinte majdhogynem ordított - Na ezt kurvára felejtsd el! Nincs az az isten. Ez nem egy szaros mese. Itt harcolnod kell. Érted? Harcolni! Ha kell akkor megöllek, lenyúzom a bőrödet, felhúzom és én fogom meg elcsábítani helyetted Annát!

- Hmmm. Nem vagy te egy kicsit őrült? Kezdek félni tőled! - törtem ki hangos nevetésben.

Persze nevettem, de ahogy idő közben végig gondoltam azt amit Diana mondott, rájöttem, hogy lehet igaza van. Talán tényleg szeretem. Talán harcolnom kéne. Talán nem kéne annyiban hagyni. Talán. De túl sok a talán, az idő pedig lehet hogy túl kevés...