A medence partján állva a további menet egy kicsit kétesnek tűnt. A tűz lassan terjedt, de várható volt, hogy előbb-utóbb átcsap majd erre az épületre is, az erős fény pedig vonzotta a zombikat mint méheket a méz. Maga az épület egy luxus irodaháznak tűnt, bár a medencét még így is túlzásnak gondoltam. Túl sok variációs lehetőségünk nem volt a menekülésre, egyedül az utca tűnt vállalható opciónak, mindezt pedig úgy kellett volna megoldani, hogy elkerüljük a rothadókat.
- Oké, akkor most már csak annyi kérdést tennék fel: Hogyan tovább? - kérdezte Diana
- Nem tudom. De ki kell jutnunk az épületből. Szóval mindenképpen lefelé vezet az út. - vágtam rá látszólag magabiztosan, pedig igazából fogalmam sem volt róla, hogy fogunk élve kijutni.
A terasz üvegajtaja nem okozott gondot, Ben egyetlen mozdulattal betörte azt, és máris egy üres, díszes szobában találtuk magunkat. Első ránézésre valami nagy fejes irodájának tűnt. A falon giccses festmények, vörös fa íróasztal és nem kis pénzt érő bőr fotelek. az asztalon pedig egy névtábla: J.T. Cooper Vezérigazgató. A név ismerősnek tűnt, tuti hogy találkoztam már ezzel az emberrel, vagy legalábbis a nevével.
- Nézzük át az irodát, hátha találunk valamit aminek hasznát vesszük! - szólt Andrea
A kutakodás nem igazán vezetett eredményre, hiszen használható dologra nem akadtunk, viszont az íróasztal fiókjából előkerült néhány akta, amiből már meg is tudtuk hol vagyunk. A J.T. Cooper név a Cooper Csatornázási Művekből volt ismerős, amely Beaumont teljes vízellátását és a csatornázását intézte. A kis égő lámpa már ott lebegett a fejem felett. Csatorna. Kell lennie egy lejáratnak valahol az épületben. Ez tűnt az egyetlen lehetséges menekülési útvonalnak, hiszen az utcákon már százával tolongtak a rothadó alakok. Sietve letereltem a csapatot a földszintre és kiadtam a parancsot:
- Keressetek valami lejáratot!
Talán 5 perc telt el és Diana kiabált oda az egyik raktárnak tűnő szobából:
- Azt hiszem megvan! Itt egy ajtószerű izé!
Gyorsan odasereglett az egész csapat. Az "ajtószerű izé" egy pinceajtóra emlékeztetett leginkább, de mivel tömör vasból készült, sejteni lehetett, hogy nem boroshordókat fogunk találni odalent. Szerencsére az ajtót gyorsan sikerült felnyitni és mivel az irodaház tele volt napelemekkel, még világítás is akadt a mélységbe vezető úton. A lépcső végén egy ajtó, amögött pedig kazánház szerű szoba várt minket, mindenféle számomra totál ismeretlen gépezettel és a szoba végén ott volt a lényeg, a csatorna. A csendet hirtelen egy hatalmas moraj szakította meg, a tekintetek pedig Benre szegeződtek, hiszen ő volt a gazdája a hangnak.
- Jól van na, most mit izéltek? Nem reggeliztem, kajás vagyok. - mondta
- Na igen, lehet nem ártott volna hozni magunkkal egy kis ennivalót, vagy legalább valami tatyót némi felszereléssel. - válaszoltam
- Jól sejtem, hogy a következő úticél valami kajalelő hely lesz? - kérdezte Anna
- Más választásunk nem nagyon van, ha nem akarunk éhen halni... Szóval a kérdés az, hogy fej vagy írás? - néztem Annára halál komoly arccal
- Most komolyan így akarod eldönteni, hogy melyik irányba induljunk?
- Hát, eddig szerencsénk volt, most pedig fogalmam sincs hol fogunk ételt találni, szóval igen. Így akarom.
- Legyen fej... - mondta Anna még mindig olyan fejet vágva, mint aki a legrosszabb rémálmát éli át (valljuk be, ez tulajdonképpen így is volt.)
Feldobtam az édesapámtól kapott norvég 5 koronás pénzérmémet, majd mosolyogva néztem meg az eredményt.
- Ez bizony fej! Akkor jobbra megyünk!
Mindezt olyan természetességgel mondtam, mintha megbeszéltük volna, hogy az érme melyik fele mit jelent. Persze volt tervem már az érme feldobása előtt is. Jobbra körülbelül két kilométerre volt egymás mellett három nagyobb áruház és néhány étterem is.
Ahogy lassan lépkedtünk a csatornában hirtelen Bella morgására lettem figyelmes. A kutya megállt és vadászállásba dobta magát, erősen a hátunk mögé nézett. Megvakartam a füle tövét, majd próbáltam rávenni hogy jöjjön velem, amikor egy patkány futott el a lábam mellett, Bella pedig erőteljes ugatásban tört ki, alig tudtam lecsitítani. A hátunk mögül pedig furcsa zajok szűrődtek a csatornarendszerből.
- Gyerekek, szerintem jobb lesz ha elkezdünk sietni...
Elkezdtük gyorsabban kapkodni a lábunkat, miközben egyre több patkány futott el mellettünk. Úgy éreztem valami nagyon nincs rendben, közben pedig láttam hogy szegény Rebecca egyre nehezebben lépked mellettem.
- Gyere kicsi, ugorj a hátamra, kezdesz lassulni.
- Nyugi Dom, jól vagyok, bírom!
- Dehogy vagy jól, látom hogy alig bírod. Gyere, elbírlak.
Rebeccát felkaptam a hátamra és gyorsabb tempóra kapcsoltam.
- Gyerekek, itt gáz lesz! Nem fogunk odaérni és valami rohadtul jön mögöttünk. Kövessük a patkányokat!
A patkányok egyre többen és többen mentek el mellettünk, a háttérben pedig egy furcsa hörgő hang jelent meg ami vészesen visszhangzott a csatornában. Szerencsére nem telt el sok idő, és megtaláltuk azt a helyet ahova a patkányok mennek. A csatornarendszer a metró alagúthoz ért ahol szerencsére volt egy átjáró is az egyik szervízúthoz, bár kicsit szűkösen, de át lehetett rajta férni.
- Szépen egyesével! Hölgyek, induljatok... - mutattam rá Dianára és Annára
- Dom! hallod ezt? - szólt oda Benjamin
- Hát, mire gondolsz?
- Gyere ide a fal mellé, ha nekidőlsz még érzed is.
Ben mellé érve a fejemet a falnak döntöttem és már értettem miről beszél. A fal szinte rezgett, mellette a csöveken csikorgás hangját lehetett hallani. Ahogy a többiek szépen átcsúsztak a szervízútra a hangokat egyre jobban hallottam. Miután utolsónak csúsztam át a szűk nyíláson ott maradtam, kíváncsi voltam mi lehet az ami ilyen hangok mellett közlekedik.
- Csendben várjatok meg ott az ajtónál! - mutattam rá a 20 méterre levő szervízszoba ajtajára.
Pár perc elteltével a csatornában egy nagy alak tűnt fel. Első ránézésre 2-2,5 méter magas lehetett, és körülbelül 2 ember széles, a kezében pedig valami hatalmas eszközt cipelt. feküdtem mozdulatlanul és vártam. Egyre közeledett felém, de nem akartam idejekorán távozni, látni akartam, hogy mi is ez a dolog. Amikor látható távolságba ért, felkaptam a fejem és futni kezdtem a többiek után.
- Nyissátok az ajtót és menjetek be, gyorsan!!!
Szerencsére az ajtó nem volt bezárva, sőt láthatóan valaki nem is olyan régen még lakott itt, hiszen a földön üres konzerves dobozok és egy kissé pókhálós hálózsák is volt.
- Mi volt az? - szegezte nekem a kérdést Ben
- Őszintén? Nemtudom. Ki fogtok röhögni, de egy hatalmas medve. Egy bazinagy kőkalapáccsal. Lehet megőrültem, de rám nézett és a szeme szinte sárgán világított. Ez a zombikérdés azt hiszem egyre rosszabb lesz...
