2016. április 22., péntek

Day #14 - Én vagyok a meglepetés!

A hajnali eső kopogását egyszer csak lövések hangja törte meg, én pedig mint jó katona ugrottam ki az ágyamból, a párnám alá rejtett pisztolyt rögtön a kezembe kapva. Természetesen a lövések nem csak engem, hanem az egész társaságunkat kiugrasztották az ágyból, Ben és Rebecca is az ajtómban termett másodpercek alatt.
- Látsz kint valamit? - kérdezte Ben
- Nem. De jó lenne valami távcső, vagy legalább az M-24-et előkaparhatnátok valahonnan. - szóltam oda Bennek már az ablakból a tájat kémlelve.
- Tessék! - Rebecca már nyújtotta is felém a mesterlövészek egyik kedvenc távcsöves fegyverét, az M-24-et.
A fegyver segítségével rendesen körbe tudtam nézni, de a házak között semmiféle mozgást nem láttam, sem élők, sem élőhalottak részéről és a két lövés hangja óta semmiféle hang nem hallatszott pedig már lassan 10 perce ott álltunk mind a hárman az teret kémlelve.
- Dom! Gyertek gyorsan! - hallatszott Andrea hangja a személyzeti konyhából.
A lehetőségeinkhez képest sprintelve estünk be a konyhába Andrea és Lisa mögé, majd mikor Andrea az ujjával le mutatott a déli bejárathoz vezető útra már emeltem is arra a fegyver távcsövét.
- Andrea, az a te autód? - kérdeztem kissé meglepetten
- Hát, messziről eléggé hasonlít! - mondta Andrea nevetve
Az autó mögött a távolban néhány zombit pillantottam meg, de a legfontosabb az volt, hogy az autó utasai lássák, hogy bizony itt vagyunk az épületben, ezért rögtön gyertyát gyújtottam, hogy fény legyen a déli falon levő ablakokban. Szerencsére a többiek már tudták hogy mire gondolok, meg sem kellett szólalnom, így pár percen belül viszonylagos fényáradat öntötte el az emeletet.
- Benjamin! Gyere! - mondtam Bennek
- Utálom ha így hívsz. Akkor mindig valami eszetlen baromságba akarsz belevágni.
- Lehet, hogy így van, de most akkor is lemegyünk.
- Hé, ácsi! Mi van ha tele van z alsó szint zombikkal. Vagy mit tudom én, mutáns vízilovakkal?
- Van fegyverünk, nem?
Ebben a pillanatban már lökdöstem is Bent a lift felé. Persze, nem mondom, volt bennem némi félelem, hiszen amikor legutoljára lent voltunk a földszinten, eléggé sok zombi akarta ránk törni az ajtót és megreggelizni belőlünk, arról nem is beszélve, hogy mi az északi bejáraton keresztül jutottunk be a műtőbe, a déli helyzetről fogalmunk nem volt. Magamhoz vettem a vadásztőrömet és a két Terminatorom aztán megindultam. A nyíló liftajtón való átlépéskor olyan érzésem volt, mintha a hős indulna az utolsó útjára, persze tudtam, hogy nincs az az isten, hogy én ma haljak meg. A lenti műtő még mindig üres volt, az ajtó kinyitásakor pedig a várt zombitámadás is elmaradt. Nem értettem, hogy miért tűntek el az élőhalottak, hiszen két napja még itt tolongtak a vérünkre szomjazva. Andrea fent elmondta ugyan, hogy merre kell a leggyorsabban kijutni a
mentőbejáróhoz, de természetesen az az ajtó ami oda vezetett, az istennek nem nyílt ki, így kénytelenek voltunk jókora kerülőt tenni, ami alatt csupán háromszor tévedtünk el, de egy lélekkel, illetve lélektelennel sem találkoztunk. A mentőbejáró ajtaja el volt torlaszolva, így nem okozott könnyebbséget az út tisztává tétele, de Bennel igyekeztünk megoldani a helyzetet és a próbálkozás pár perc alatt sikerhez is vezetett. Amint megláttam az út végén bekanyarodni Andrea autóját, felemeltem a fegyveremet és figyeltem, hogy a gépjármű után csoszogó zombik mikor bukkannak fel az út végénél levő rendkívül romos Moonshine Casino mellett. Természetesen nem sok időnek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első élőhalott, amit könnyű szerrel terítettem le.
- Várj! - mondta Ben. - Szerintem ne pazarolj, inkább nézd az utca végét...
Ahogy a szemem elől elvettem az addig a zombira irányított fegyverem távcsövét, olyat láttam amit egészen addig csak filmekben. A zombik folyóvízként hömpölyögtek le az utcán, egymást is összetaposva és szemmel láthatóan nem voltak jóllakottak. Ahogy Andrea autója kezdett közeledni felénk, már látszott, hogy két ember ül az autóban, de a sötétített üvegen keresztül csupán körvonalaik rajzolódtak ki. A bejárótól kb. 50-55 méterre egyszercsak megállt az autó, mivel az útra hordott akadályok között egy helyen szemmel láthatóan nem fért be. Mi Bennel csak ekkor eszméltünk és kezdtünk el futni az autó felé, amiből egy ismerős "lény" ugrott ki és kezdett el loholni felém. Bella volt az, aki igencsak örült annak, hogy újra láthat, sőt ennek örömére majdnem fel is döntött. Mivel az autó az egyik felállított kordon mögött állt meg, nem láttuk azt, hogy kik ülnek benne és ez a kérdés akkor sem tisztázódott amikor megláttam a kordon mögül feltűnő kapucnis alakot, aki a vállára kapva egy nőt tartott és indult felénk.
- Igazán segíthetnél ahelyett, hogy a kutyáddal játszol! - szólt oda nevetve a távolból egy női hang, ami olyannyira ismerős volt, hogy tudtam, a tulajdonosa Diana.
- Jövök már! - kiáltottam vissza és pillanatok alatt már ott is voltam mellette
Ahogy odaértem, már láttam hogy az eszméletlen Anna az, akit Diana a vállán próbált meg vinni, természetesen gyorsan átvettem, amíg Ben próbált fedezni minket, ugyanis az élőhalottak egyre inkább közelítettek felénk. Szerencsére gond nélkül értünk el a lifthez és sikerült visszajutnunk a felső emeletre, ahol rögtön kérdőre vontam Dianat.
- Ti meg hogy az istenben kerültök ide? Miért jöttetek el a bázisról?
- Nyugodjál már le baszki, én vagyok a meglepetés! - mondta nevetve, majd a bájosról kicsit szemrehányó arckifejezésre váltva folytatta - Nem is örülsz? Amúgy meg éppen most menekültünk végig ezen a rohadt városon. Hadd pihenjek már egy kicsit!
- Ne akarj pihenni, kíváncsi vagyok. Gondolom nem jókedvedben jöttél idáig. Meg, egyáltalán mi történt Annával?
- Látom nem bírsz magaddal. Oké, elmondom a sztorit. A bázison ahogy elmentetek, beütött az anarchia, Charlie komplett felkelést szított és átvette az irányítást. Telebeszélte mindenki fejét a baromságaival és ellened hangolta őket. Nekem meg elegem lett belőle, úgyhogy fogtam Bellát és jöttem. Igazából az ikrek is jöttek volna, de kértem, hogy maradjanak, mert ha vissza akarjuk foglalni a bázist, szükségünk lesz rájuk.
- És Annával mi történt?
- Hát ő nem akart jönni, így megoldottam a problémát... - nevetett fel Diana.
- Nem vagy normális.
- Sosem voltam az. De inkább örülj neki, hogy itt vagyunk és nem azon dolgozunk, hogy hogy nyírjunk ki amikor visszatérsz.
- Jó, ebben lehet hogy igazad van, de ez akkor is felelőtlenség volt.
- Lehet, de nem érdekel. Na de nekem most hagyj egy kis pihenőt, inkább menj és nézd meg Annát.
Diana azzal hátast dobott az ágyon és gyorsan álomba szenderült. Az én utam a vizsgálóba vezetett volna, de mivel Andrea ott állt az ajtó előtt, gyorsan megtudtam amit akartam. Annát Diana tulajdonképpen totálisan leszedálva hozta el, teletömte Frontinnal meg Midazolammal úgyhogy per pillanat valahol a világok között lebeg. Reméljük nem lesz semmi baja, mert félő hogy kicsit sok anyagot kapott.
Mivel a nap még erőteljesen a dombok mögött járt és próbálta felerőszakolni magát az ég tetejére, én is újra az alvás mellett döntöttem. Szükségem volt a pihenésre, hiszen a sérüléseim nem jöttek rendbe, a pihenésen kívül pedig nem sok más opcióm maradt a regenerálódásra. Ahogy bebújtam az ágyba, egyszer csak ismerős csaholás törte meg a kórterem csendjét és Bella ugrott fel az ágyamra, hogy bebújjon a takaró alá és ahogy régen, őrként vigyázzon az álmaim zombimentes világára...