2015. november 21., szombat

Day #9 - A csatorna remetéje

Reggelre arra az elhatározásra jutottam, hogy a szárnyaim alá veszem Rebeccát. A reggeli közös kajálásnál viszont észre kellett vennem, hogy beigazolódott amin éjszaka morfondíroztam. Tényleg nem volt sehol a lány. Úgy gondoltam, mindenképp meg kell keresnem, így a kaja után a fiatalok szobája felé vettem az irányt. Persze, gyerekszobának hívtuk a helységet, de igazság szerint csak Damian és Rebecca lakta a szobát, ahol igazából akár nyolc gyermek is simán elférhetett volna. Természetesen a terem üres volt Rebeccának a nyomát sem találtam. A kutatás elkezdése után fél órával már szinte minden szobát és termet végig jártam és mindenkit végig kérdeztem a lányról, de ma őt még senki sem látta. Ahogy vissza indultam a szobámba, a lépcsőknél csörömpölésre lettem figyelmes. A hang lentről jött, a gépház és raktárak felől, így arra felé vettem az irányt. Az alagsor rövid folyosóján összesen három ajtó volt található. Jobbra az első ajtó a fegyverraktár ajtaját nyitotta, de azt a Maestroék egy zárcsere után elérhetetlenné tették, és csak három embernek volt kulcsa hozzá. A Maestronak, Benjaminnak és nekem. A balra levő ajtó a raktárba vezetett. Igazából ha ebben a helységben volt valaki, akkor azt megtalálni lehetetlen volt, hiszen egy hatalmas terem volt ez, tele mindenféle cuccal. Eredetileg nem tudjuk mire használhatták ezt a termet, hiszen teljesen üres volt az ideérkezésünkkor, de ez alatt a pár nap alatt már sikerült elég szépen megpakolnunk és mindent itt tároltunk aminek a lakórészen vagy a konyhában nem volt helye. Természetesen ezt a termet is végigjártam, de embernek sehol nem volt nyoma sem. Az utolsó ajtó a gépházba vezetett. Itt volt minden ami a bázis áram, víz, és nem működő fűtéshálózatához kellett. Kapcsolószekrények, kazánok és mindenféle gép és gomb, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy mire jó. A fűtést illetően azért voltak kételyeim, hiszen lassan közeledett a tél és a csináljunk fűtést csöves módra című játék azért nem kecsegtetett túl sok jóval. A gépházat körbejárva nem találtam semmit, viszont észrevettem, hogy a (szintén nem működő) központi bojler melletti csatornafedél, bizony nincs rendesen a helyén. Úgy éreztem, itt valaki járt és bizony ezen keresztül közlekedhet, így a fedelet arrébb toltam és lemásztam a csatornába. Őszintén szólva én sem értem, hogy mi okom volt erre a lépésre, hiszen az a csatornafedél nem túl könnyű, azaz ha visszahelyezem oda ahova való, akkor nem valószínű, hogy egyszerűen bejut a gépházba az aki be akar jutni.
De én persze, legyűrve minden félelmemet, mint valami átkozott adrenalinvadász, lemásztam. A létra körülbelül 10 méter mélyre vezetett, egy másfél méter széles "alagútba", azaz a csatornarendszerbe ami talán még a várost is összekötötte a bázissal. A lejárattól mintegy száz méterre a csatorna három felé ágazott. Mivel lövésem nem volt merre és hova, meg főleg miért megyek úgy döntöttem végig egyenesen fogok gyalogolni, hogy egyszerűen visszataláljak a bázishoz vezető feljáróhoz. Az elágazás után tíz méterenként találtam még négy elágazást, egyszer jobbra, egyszer balra. Tartottam magamat a tervhez. Az utolsó balra való leágazó után nem sokkal a csatorna jobbra kanyarodott, ezt már a harmadik elágazónál látni lehetett, hiszen halvány fény szűrődött ki onnan, emiatt egyre érdekesebb lett számomra a dolog. Amikor az utolsó elágazást elhagytam, hirtelen egy fémdarab érintette meg a nyakamat. Egy kés volt az. Valaki ott állt mögöttem és kést szegezett a torkomnak. Mozdulni sem bírtam, hiszen egy óvatlan mozdulattal elmetszettem volna a saját torkomat.
- Nem mozdulj, vagy elvágom a torkodat! - szólított meg a kés gazdája, akinek a hangját felismertem. Rebecca volt az.
- Nyugi Rebecca én vagyok az, Dominique!
Lassan engedte le a kését a torkomtól. Láthatóan meglepődött, hogy itt talál.
- Dominique? Mit keresel itt?
- Téged. - Mosolyogtam rá.
- Nem kellene. Semmi keresnivalód itt.
- De neked sem és most, hogy ide vezettél, már érdekel, hogy hova vezetnek ezek a csatornák.
- Oké, elmondok mindent. De akkor megígéred, hogy soha többet nem jössz utánam és ide sem teszed be a lábad.
- Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.
- Rendben. Akkor kövess. - mondta Rebecca, majd elindult egyenesen a fény forrása felé - Azok az elágazások, amik jobbra vannak, mind mind Beaumont különböző részeibe érnek el előbb-utóbb. Az első balra tartó csatorna szerintem Pine Forest-be vezethet. Egyszer próbáltam meg végigmenni rajta, de miután 3 órát gyalogoltam a csatornában, és még mindig nem jutottam a végére, feladtam. A második ballos elágazó Vidor csatornarendszeréhez csatlakozik. Az utolsó pedig Rose City-be vezet.
- Értem. Honnan tudod te ezeket? - kérdeztem, amikor elértük a kanyart. Ahogy jobbra fordultunk, egy zombi teteme terült el a földön, így gyorsan témát váltottam - Ide is be tudnak jönni???
- Néz az orrod elé és rájössz - nevetett fel Rebecca és mutatott előre.
Ahogy felkaptam a fejemet, megláttam a távolban a fény forrását, ami egy kijárat volt. Ahogy közelebb értünk már látszott, hogy a folyó ami a bázis mellett található ide vezethet. A kijáraton levő rácsok ki voltak törve így szabad ki és bejárást biztosított bárkinek. Ahogy kiléptem a rácsokon, egy tó előtt álltam ami nem nézett ki túl festőien, hiszen mégiscsak a csatorna egyik "ürítőfelülete" volt. Ránéztem Rebeccára és elmosolyodtam, viszont egyből szemet szúrt az, hogy a vállán egy hatalmas kötés volt.
- Mi az a kötés válladon? - kérdeztem
- Csak egy kis harci seb. Katona dolog.
Hirtelen egy foszló kéz kapta el Rebecca vállát és tépte le a kötést. A lány villámgyors mozdulattal kapta elő az övéből a kését és döfte egyenesen a zombi két szeme közé. A szám tátva maradt. Hihetetlen volt, hogy egy 14 éves lány ilyen könnyed természetességgel képes levadászni ezeket a szörnyeket. A megdöbbenésemet még inkább tetőzte az, hogy a kioldódó kötés alatt egy hatalmas seb bukkant elő. Szinte biztos voltam benne, hogy harapásnyom volt.
- Ugye az nem? - mutattam rá a lány vállára.
- De, az. Ezért nem töltök túl sok időt a bázison. Nem akarom, hogy ott változzak át.
- Mikor történt?
- Már az első napon, amikor apuékat megölték. - hajtotta le a fejét Rebecca. Szemmel láthatóan az apja és anyja elvesztését egyáltalán nem dolgozta még fel - Engem is elkaptak és az egyik megharapott, de szerencsére apa megmentett. Feláldozta magát... - tört ki zokogásban a lány.
- Nyugi kislány. Minden rendben lesz - mondtam és átöleltem.
Miközben a lányt dédelgettem, sok minden futott át az agyamon. Az a harapás már majdnem egy hete történt. Az azt jelenti, hogy a vírusnak már el kellett volna kezdenie szétterjedni és tüneteket okozni. Viszont Rebecca ránézésre abszolút tünetmentes és egészségesnek tűnt.
- Figyelj. Vissza kell jönnöd velem a bázisra és Andreanak meg kell hogy vizsgáljon.
- Mi értelme lenne? Mi van ha pont most fogok átváltozni?
- Éppen ez az! Figyelj. Aki gyógyszerben kapta a vírust és először átváltozott az is kb. 5 nap után átváltozott, téged pedig már majdnem egy hete haraptak meg.
- Oké. Legyen. De ha átváltozok, akkor egyből vágd le a fejemet!
-Ezt fejezd be! Nem fogjuk levágni a fejedet. Viszont hagynod kell, hogy segítsünk és megvizsgáljunk, úgyhogy felejtsd el innentől kezdve, hogy te leszel a csatorna remetéje!
- Jól van. - Hajtotta le a fejét Rebecca, majd megfogta a kezemet és hagyta, hogy visszavezessem a bázishoz.
Természetesen mire visszaértünk, némi aggodalom azért felütötte a fejét a többiek körében, hogy merre is járhatunk, de sikerült gyorsan lecsillapítani a kedélyeket, Rebeccát Andrea kezébe adtam kivizsgálásra, én pedig gyorsan összeszedtem magamat és siettem fel az őrtoronyba, hiszen én voltam a soros az őrködést illetően Sarah társaságában. Igazából ismét magába szippantottak az őrtoronyban a gondolataim. Furcsa mód, eszembe sem jutott Charlie és Anna, egyedül azon morfondíroztam végig, hogy lehet az, hogy Rebecca nem fertőződött meg. Ki ez a lány valójában? Hiszen lehetetlennek tűnt, hogy egy kamasz kislány ennyire jól kezelje a fegyvereket, vagy hogy ilyen erő legyen benne, hogy a csatornafedelet is simán megmozdítja, kiindulva abból, hogy nem volt éppen az az erőemelő alkat, hiszen egy törékenynek tűnő lányról volt szó. De olyan érzésem volt, hogy Rebecca sokkal többet tud, mint amit elmond, vagy mint amit sejtenénk róla és az egész helyről ahol éppen az életünket éltük...

2015. november 12., csütörtök

Day #8 - Nem túl sikeres portya

A reggel egészen furcsa volt számomra a bázison. Még egy hete sem volt, hogy beköltöztünk, máris megvolt a napi rutin. Ezen a napon is a rutin szerint indult volna minden. Az ébredés után az ágy bevetése jött volna, ha Bella nem lustálkodott volna az ágyban még legalább 1-2 órát miután én felkeltem. Kicsit kényelmetlen volt az a része a dolgoknak, hogy egy teremben 8-9-10 ember társaságában kellett aludni. Persze felmerült bennem, hogy egy régi irodát elfoglalok magamnak, de féltem, hogy ettől balhé vagy feszültség fog kialakulni, így maradtam egészen eddig a napig. Valahogy nem éreztem, hogy nekem egy szobában kéne aludnom és élnem Charlieval. Számomra volt valami visszataszító az okoskodó, magát felsőbbrendűnek képzelő "Professzorban". Emiatt a dolog miatt kicsit talán önző módon felébresztettem Bellát, összepakoltam a cuccaimat és elkezdtem átpakolni az egyik régi felügyelői irodába. Az újdonsült szobám nem volt túl fényes állapotban, az iroda viszont még úgy-ahogy hasonlított az eredeti funkciójára, hiszen egy félbetört íróasztal, egy leszakadt ajtójú szekrény, és egy teljesen szétfoszlott kanapé is foglalta a helyet. Viszonylag korán keltem (már ha a 6 órás kelés annak számít), így volt két órám a közös reggeliig, ezt az időt gondoltam magamnak beosztani a szoba rendbetételére. Azt gondoltam, hogy nem tehetem meg, hogy nap közben dolgozom az új lakhelyemen, hiszen ezzel más, fontosabb dologra nem jutna időm és nem igazán akartam nagy felhajtást csapni a költözködéssel. Miközben a romos bútorok darabjait pakoltam ki a szobából és vittem le az egyik raktár helységbe, a lépcsőn a Maestro jött velem szembe és állított meg.
- Jó reggelt Öcskös! - állt meg előttem a már-már védjegyévé vált kockás flanelingében.
- Szevasz Jonas.
- Mi van veled pöcsös? Korán reggel már dolgozol?
- Ez csak privát meló. Kiköltözöm a közös alvóteremből.
- Na hogy-hogy? Antiszociális lettél hirtelen? Vagy esetleg az új fiú miatt?
- Jól gondolod. Lehet, hogy önzőség, de nem vagyok hajlandó Charlieval egy légkörben lenni.
- Nem félsz, hogy ebből balhé lesz?
- De, ettől tartok egy kicsit. De azt hiszem ez most ilyen aki kapja marja dolog lesz. Másnak nem jutott eszébe, szóval aki gyors, annak lesz privát helye. És ráadásul nem nap közben, hanem tulajdonképpen a szabadidőmben csinosítom a szobát, szóval ezért sem támadhatnak, most is csak a reggeliig fogok ezen dolgozni.
- Én szívesen maradok a teremben, de megértelek. Sőt, ha gondolod, még segítek is.
- Köszönöm, de igazán nem szükséges. Neked is van ezer dolgod a bázis körül. Mondjuk, esetleg az ágyamat amit otthonról hoztam és lent van a raktárban, azt segíthetnél felvinni.
- Simán öcskös, simán!

A Maestroval való beszélgetés elég sok kérdést vetett fel bennem és még feldúltabb és zavarodottabb lettem. Az Annával való dolgok is aggasztottak és egyre jobban kezdett nyomasztani, hogy a közösség vezetésének terhe az én vállamat nyomja. Igazából nem tekintettem magamat főnöknek, csak most kezdtem el rájönni, hogy igenis számít az, hogy mit teszek, mert előtérben vagyok a többiekhez képest.
A reggeli során szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy egyre jobban fogynak a nyersanyagaink és messze nem raktároztunk be annyira, mint ahogy gondoltuk, hiszen sokan bizony mindenfajta ellátmány nélkül érkeztek meg a táborba. Gyors megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy a következő napokban egy-egy 3-4 fős társaság portyába fog kezdeni és megpróbáljuk a környező házakat és boltokat kifosztani, feltéve hogy maradt még bennük ehető dolog. Az első napi csapatba én nem kerültem be, hiszen Gary, Gus és Benjamin önként jelentkezett. Reggeli után ők Charlie társaságában be is szálltak a Samuraiba és neki indultak az útnak. Csodálkoztam, hogy a professzor is velük tartott, de igazából nem bánkódtam miatta, hogy nem kell a társaságát élveznem egész nap. A délelőtt nyugodtan telt el ebédnél pedig Diana huppant le mellém és kezdett kérdezgetni.
- Na mesélj. Mi van? - szegezte hozzám a kérdést.
- Semmi. És mielőtt kérdeznéd, nem beszéltem vele. Hagyok egy kis időt neki.
- Hát, te tudod. Szerintem nem döntesz jól, de ez a te dolgod. Viszont kíváncsi lennék a történetre, hogy mi köztetek a feszkó a professzorral. Azt tudom, hogy valami exbarátnős sztori van, de érdekelne az egész és nem csak ilyen elcsípett részletek.
- Nézd. Volt egy barátnőm, Jeanette-nak hívták. Nagyon oda voltam érte egy pár évvel ezelőtt és nehéz szülés volt ugyan, de összejöttem vele. Minden rendben volt egészen addig amíg az anyjáék szomszédjába nem költözött valami mexikói öregember. Na ő volt a professzor. Hallottam róla, hogy Jeanette sokat lóg vele, de nem igazán izgatott, már csak a kora miatt sem.
- Miért, hány éves Charlie?
- Nem tudom pontosan, de most már 50 körül jár. Szóval, nem igazán zavart a dolog, nem voltam féltékeny. Aztán Jeanett egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre több időt töltött távol és mint kiderült, egyre többet hazudozott. Egy pár hét múlva szakítottunk, majd pár napra rá már Charlieval alkottak egy párt. Teljesen kiakadtam és kicsit meg is törtem miatta. Másfél hónapon keresztül végig buliztam, ittam és nem vetettem meg a drogokat meg a prostikat sem. Teljesen szét estem. Aztán szerencsére kilábaltam belőle és most itt vagyok. De erre az emberre nem vagyok képes emberként nézni, ellenséget látok benne és ez ellen nem nagyon tudok mit tenni.
Délután kezdett kicsit aggasztani, hogy Benék még mindig nem tértek vissza, hiszen már reggel 9 óra körül elmentek. Rossz érzéssel töltött el, bár abban bíztam inkább, hogy annyi kaját gyűjtöttek, hogy nem tudják elhozni idáig. Aztán 5 óra magasságában egyszer csak Anette kiabált le az őrtoronyból, miközben én éppen a kert egy kis részét próbáltam rendbe tenni, hogy később növény termesztésre is alkalmas lehessen.
- Dominique! Gyere gyorsan ide! Siess!
Eldobtam a kezemben levő kapát, és sprinteltem fel a a toronyba.
- Mi történt?
- Nézd! - azzal odaadta a távcsövet a kezembe.
A kapuval szemben, az egyik fa ágain állva két embert pillantottam meg. Az egyik Gary, a másik pedig Ben volt. Anette sírt mellette, de próbáltam magabiztosságot mutatni és megnyugtatni őt.
- Nyugi. Behozzuk őket. Légy szíves menj be, és hívd ki Dianát és az ikreket.
Szinte csak pillanatok teltek el és már mindenki kint volt.
- Nos srácok. Kint van a kaputól körülbelül 50 méterre egy fán két emberünk. Be kell őket hoznunk. Jobb lehetőségünk nincsen, minthogy Dianaék felmennek a másik toronyba és zajt csapnak, úgy mint tegnap. Mi pedig a srácokkal kinyitjuk a kaput, céllövöldét rendezünk és megtisztítjuk az utat a srácoknak.
Ahogy Diana, Anette és Anna elkezdtek csörömpölni, a zombik nagy része ismét a hang forrása felé vette az irányt. Ahogy a kapu nyílott, az adrenalin elborította az agyamat és megszűnt a külvilág. A kezemben egy Desert Eagle-el és egy baseball ütővel kezdtem el rohanni kifelé. A többiek csak pár másodperces hatásszünettel tudtak követni, mivel erre a lépésre igazából senki sem számított. Bár számolgatni nem igazán volt időm, de körülbelül 40-50 élőhalottal találtuk közvetlenül szembe magunkat. Játszi könnyedséggel pörgettem a kezemben a baseball ütőt és szinte lelassult körülöttem az idő, amikor az első koponyát zúztam össze. Valami elképesztően beteg és félelmetes örömöt és elégedettséget éreztem, miközben a zombikat csapkodtam és lövöldöztem. Szerencsére a többiek sem tétlenkedtek, így viszonylag gyorsan megtisztítottuk az utat a fáig és sikerült behozni Gary-t és Benjamint. Anette ekkor már ott volt a kapuban és szinte még be sem ért, már sírva borult Gary nyakába, miközben ezerszer megígértette vele, hogy nem lesz több ilyen, bár ő és mindenki tudta, még legalább ezerszer lesz hasonló szituáció. Gunnar elkezdte becsukni a kaput, amikor még egy ember kezdett kiabálva futni a bokrosból a kapu felé. Charlie volt az, aki annyira természetesen nem volt intelligens, hogy ne ordítson, ezzel oda vonzva a zombikat, amivel csak annyi probléma volt, hogy lövedéket kellett pazarolnunk, de sikerült neki is beérnie épségben. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor Charlie nyakába Anna ugrott és megcsókolta a beérkezést követően.
Összeszorult a torkom, szinte nem kaptam levegőt és a hideg rázott ahogy ezt megláttam. Ekkor egy kéz érintette meg a vállamat.
- Nyugi... - nézett rám Diana, majd megölelt.
- Azt hiszem most kicsit egyedül kéne maradnom. - mondtam neki, 
Ezt követően megfordultam hogy a szobám felé vegyem az irányt, de meghallottam ahogy Charlie éppen élménybeszámolót tart és közli, hogy Gustavot nem tudta megmenteni, elkapták.
Ekkor bevillant, hogy mi is történt és gyorsan odaléptem Benhez.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle
- Hát, azt hiszem még élek. Ez nagyon para volt. - válaszolt a fal fehér Benjamin
- Mi történt?
- Minden rendben ment, a városban még boltot is találtunk ami nem volt kifosztva, a lakások között is egész sokban van még szajré. Elindultunk visszafelé, és az erdőbe érve az a tragacs megadta magát. Már amikor elindultam mondtam Gusnak, hogy nem ezzel a tragaccsal kéne menni, de ő meg a professzor ragaszkodtak hozzá. Futva jöttünk végig az erdőn Gary-vel, mivel a fegyvereket Gusék magukhoz vették és nekünk csak két konyhakésünk maradt, aztán a kapunál láttuk, hogy nem fogunk tudni bejutni, így észrevétlenül felmásztunk a fára és vártunk. A többit meg már láttátok. Azt hiszem ez nem volt túl sikeres portya..
- És miért váltatok szét Gusékkal?
- Volt egy kis vita közöttünk. Mi Garyvel ragaszkodtunk hozzá, hogy ne az úton jöjjünk végig, mivel ott több fertőzött lehet, ők pedig ragaszkodtak az úthoz. Mivel nem jutottunk egyességre ezért különváltunk.
- Hát. Szerintem menj be és pihenj le. Hosszú nap volt ez nektek.
Az este már az új szobámban ért engem és leginkább azon agyaltam amit láttam. Végtelenül dühös voltam Anna miatt és hogy megint Charlie az aki az utamban áll, de próbáltam korrekt maradni hozzá. A legfontosabb cél az volt, hogy valahogy túléljünk, Azt pedig tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Már majdnem aludtam, amikor motoszkálást hallottam a folyosóról, ami azért volt furcsa, mert ezen a szinten csak én aludtam. Amikor felnyitottam a szemem, az ajtómban egy alakot láttam, bár csak tippelni tudtam, de szerintem Rebecca lehetett az, de ahogy oda fordultam gyorsan elfutott az ajtóból, mire az ágyból kikászálódtam, addigra pedig már sehol nem volt.
Furcsa volt ez a kislány, hiszen azóta hogy hozzánk csapódott, nem is nagyon beszéltem vele, sőt nem is igazán találkoztam vele. Nem találkoztam vele, sőt sokszor még kajánál sem láttam ott, illetve nem tűnt fel a jelenléte. Olyan volt ez a kislány mint egy szellem. De számomra mégis volt benne valami, ami miatt úgy éreztem meg kell őt védenem.

2015. november 10., kedd

Day #7 - Túl sok talán...

Valójában Rebecca megjelenése reménnyel töltött el, hiszen ha egy 14 éves kislány képes volt életben maradni, akkor erre tulajdonképpen bárki képes lehet, köztük Anna is. A délelőtti őrséget Dianával álltuk, ami vele valahogy nem tudott unalmas lenni, mivel a leányzó komplett idióta volt, a szó jobbik értelmében, de az őrségben az is kiderült, hogy tud komolyan is beszélgetni.
- Oké, értem én, hogy  Anna fontos ember az életedben. De egy kicsit túlzás, hogy ennyire rá vagy kattanva. Szerelmes vagy belé? - Kérdezte Diana
- Nem vagyok. Egyszerűen fontos a számomra. Velem lakott, velem élt, az életem része lett. Kötelességem védeni őt és aggódni érte. Hiszen a barátom. Bár mostanában amúgy is kissé eltávolodtunk egymástól.
- Hogy érted?
- Nem tudom. Megváltozott Anna és vele együtt az is ahogyan egymáshoz állunk. Alig van otthon, szinte nem is látom, beszélni se nagyon beszéltünk már hetek óta. Valami megváltozott és nem nagyon tudom, hogy mi az.
- Aham... Igazából csak azért kérdezem, mert amikor róla beszélsz, valahogy más vagy.
- Más vagyok? Ezt nem értem. Magyarázd el kérlek.
- Hol is kezdjem. - mosolyodott el Diana - Amikor Anna szóba került és beszélsz róla, megváltozol. Megváltozik a hangszíned, elmosolyodsz, és a szemeid csillognak. Szerintem vagy nem akarod bevallani, vagy még nem tudod, hogy bizony te szereted azt a lányt.
Igazából meglepett az amit Diana állított, mert én nem vettem észre, hogy más lennék, persze én nem is láttam magamat kívülről. Valójában ebben az volt a félelmetes, hogy az első gondolatom ez volt, nem pedig az, hogy hülye ez a lány, közöm nincsen Annához.
- Hát, lehet, hogy rosszul látsz. Nem kéne szemüveg, vagy valami? - próbáltam kicsit terelni a témát.
- Jó, oké. Akkor nem beszélünk róla, ha te nem akarsz.
- Nem az, hogy nem akarok, csak kicsit kényelmetlen ez a téma így. Hiszen nem is ismerlek.
- És? Legalább nincsenek előítéleteim.
- Honnan veszed, hogy kellene, hogy legyen? - szegeztem neki a kérdést.
- Hát tudod, itt van Andrea, aki megemlített egyszer-kétszer ameddig csatlakoztunk hozzád. - nevetett fel.
- Szóval kibeszéltetek? Na szép mondhatom.

A beszélgetésünket egy autó hangja és egy ismerős hang ordítása törte meg. Messziről a fák között egy fehér színű terepjáró tűnt fel, méghozzá abból a fajtából amit közel 40 éve nem gyártottak már sehol a világon, de számomra szép gyermekkori emlékeket idézett fel, hiszen édesapámmal sokszor mentünk körútra egy ugyanilyen típusú sárga Suzuki Samurai-al. A hang ami igen erőteljesen érkezett a terepjáró felől, nagyon ismerősnek tűnt.
- Újabb túlélők. Ez a hang nekem ismerős, szerintem Gus lesz az. - mondtam Diananak.
- Gus? Csak nem Gustav Everett? - kérdezett vissza Diana.
- De igen, rá gondolok. Csak nem ismered?
- Persze hogy ismerem. Évekig lakott a szomszéd lépcsőházban.
- Kicsi a világ.
A fehér csodajárgány egyre közelebb ért és egyre hangosabban hallottuk ahogy Gus indokolatlanul üvölt. "Gyertek csak ti hulla köcsögök! Megbaszom a kurva anyátokat is, aztán utána vihettek el nekrofíliáért!". Gus félig kilógott az autó jobb oldali ablakán, a kezében pedig egy vértől vörösre festett baseball ütőt lóbált. Azt nem láthattuk, hogy kik, vagy ki az aki vele érkezik, mert az autó repedezett, sötétített szélvédőjén nem lehetett belátni.
Az igazi kérdést az jelentette, hogy mégis hogyan fogjuk beengedni őket, hiszen a zombik már igencsak gyülekeztek a tábor körül és persze a kapunál. Diana feje felett láttam lelki szemeimmel, ahogy felgyullad az a kicsi égő és elsprintelt az őrtoronyból.
- Engedjetek be! - Kezdett el ordítani Gus, amikor a terepjáróval a bázis kapujához értek.
- Várjatok kicsit! Kőrözzetek pár percet, kitaláljuk, hogyan engedhetünk be! -kiáltottam vissza.
Gus ekkor egy felé közeledő élőhalott fejét játszi könnyedséggel csapta le a testéről.
- Hazafutás baszdmeg! - kiáltotta.
Ekkor hirtelen hatalmas csörömpölés törte meg a pár pillanat óta kialakult csendet. Diana és Sarah a bázis hátsó falán állva pár főzőkanállal és edénnyel csapott olyan zajt, amitől a halottak is felébredtek, bár ez jelen állás szerint tényleg helytálló kijelentés volt. A kapunál tolongó zombitömeg pedig szép lassan feloszlott, hiszen az egyik része Gusékat követte, a nagyobb rész pedig elindult a hang forrása után. A hangzavarra már Gunnar és Ben is kijöttek hozzám, így kinyitottuk a kaput és lövöldöztük lefelé a betolakodni akaró zombikat. A sárga csoda beérkezett az udvarba és nyílt az ajtó. Illetve nyílt volna, hiszen az anyósülés oldali ajtó beragadt, így Gus konkrétan kiesett rajta, amit elég nagy nevetéssel fogadott mindenki. A másik ajtón is egy ismerős arc jelent meg. ő a mexikói származású Charles Valdés volt, akit az ismerősök csak professzornak hívtak, bár azt ő nem tudta, hogy ez igazából gúnynév volt. Charles az a fajta ember volt, akiben megbízni nem igazán lehetett, hiszen a jómódúságát felhasználva mindent és mindenkit el tudott érni, leginkább a haverjai kárára. Megmondom őszintén én az ő jelenlétének annyira nem örültem, hiszen volt vele némi afférom egy exem miatt, aki konkrétan miatta hagyott el egy jó pár éve. Ennek okán én inkább Gushoz mentem oda és segítettem fel a földről, aki egyből két puszit nyomott az arcomra.
- Édes barátom, majdnem meghaltunk, vágod? Beleragadtunk a sártengerbe vágod? még szerencse hogy nálunk volt a lyukas szörfdeszkám meg a szőrös bilincs. Ne kérdezd, hogy miért, és hogyan került oda! - mesélte hihetetlen lelkesedéssel Gus
Ekkor Diana kopogtatta meg a hátamat.
- Szerintem nézz hátra. - szólt sejtelmesen.
Megfordultam és megpillantottam, ahogy egy vörös baseball sapka alól rám néz Anna. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, Gust majdhogynem feldöntöttem, úgy futottam az autó felé. Legszívesebben Anna nyakába ugrottam volna örömömben, de ő hűvösen fogadott. Megölelt ugyan, de nagyon hideg volt az arca, még egy mosolyt sem engedett el.
- Hiányoztál. Aggódtam érted. Ilyet soha többet ne mert csinálni.
- Jól van. - közölte, majd ott hagyott és bemutatkozott azoknak akiket még nem ismert.
Miután gyorsan körbevezettem az új lakókat, és megmutattam az új otthont, visszatértem az őrtoronyba Dianához.
- Nem értem.
- Na mi a baj Dominique? Mesélj csak - kérdezte szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel Diana
- Nem értem. Ahogy Anna viselkedik. Szinte hozzám sem szólt, semmi öröm az arcán, hogy láthat, semmi.
- Mindennek oka van Dominique. Majd ez is kiderül, hidd el.
- Az rendben van, csak tudod nem igazán hiszem, hogy ezt érdemlem. Vagyis lehet, de akkor is basszus. Nem értem, hogy miért. És ezt nem viselem el, ha nem tudom valaminek az okát.
- Hát. - mosolyodott el Diana - El kell mondjam, hogy buta vagy. Te ezt a lányt jobban szereted mindennél és még észre sem veszed. Tudod én lennél a legboldogabb ember a világon, ha valaki ennyire aggódna értem, meg törődne velem, mint te Annával.
- De...
- Nincs de! - Szakított félbe Diana - Nézd. Nem tudom mi volt köztetek, meg mi történt, meg semmit nem tudok igazából. De azt látom, hogy neked ő mennyit jelent. Ne hagyd annyiban.
- Tudod az a baj, hogy ha lett volna esélye ennek az egésznek, akkor már rég összejöttünk volna. De nem jöttünk össze, és ez nem rajtam múlott.
- Most komolyan eljátszod ezt? - förmedt rám
- Miről beszélsz?
- Tudod ez a szarság. Hogy is volt? Várj, felidézem magamban. Én szeretem mindennél jobban, ő nem szeret. Nincs mit tennem. Egyszerűen szeretem tovább és közben megelégszem a barátságával. - mondta kissé röhejes nyávogó hangon, majd az arcomba mászott és szinte majdhogynem ordított - Na ezt kurvára felejtsd el! Nincs az az isten. Ez nem egy szaros mese. Itt harcolnod kell. Érted? Harcolni! Ha kell akkor megöllek, lenyúzom a bőrödet, felhúzom és én fogom meg elcsábítani helyetted Annát!
- Hmmm. Nem vagy te egy kicsit őrült? Kezdek félni tőled! - törtem ki hangos nevetésben.
Persze nevettem, de ahogy idő közben végig gondoltam azt amit Diana mondott, rájöttem, hogy lehet igaza van. Talán tényleg szeretem. Talán harcolnom kéne. Talán nem kéne annyiban hagyni. Talán. De túl sok a talán, az idő pedig lehet hogy túl kevés...

2015. november 3., kedd

Day #6 - Az ember legjobb barátja

Hajnalban lövések hangjára ébredtem. A lehető leggyorsabban felöltöztem és rohantam ki az udvarra. Az őrtoronyban a Magnussenekkel érkezett Sarah és John állt. Felfutottam a fa lépcsőn ami a kilátóhoz vezetett.
- Mi történt? - kérdeztem
- Láttunk egyet. - válaszolt John
- Három lövést hallottam.
- Hát, nem vagyok a legjobb célzó. De leterítettem.
- Ide értek.
Elérkezett az első nap, amikor megszűnt a szabad kijárkálás. Kénytelen voltam szigorítani a szabályokon ami a portyázást és az őrséget illeti. Ha egy ideért, hamarosan több is ide fog csődülni. Igazság szerint nem vártam ezt a pillanatot, hiszen azzal hogy már a városon kívülre is eljutottak az élőhalottak, erősen csökkentek annak az esélyei, hogy bárki is kiérjen hozzánk. És igen, Anna hiánya is kezdett teljesen maga alá temetni. Kínzó bűntudatot éreztem minden és mindenki miatt, az éjszakai rémálmokról nem is beszélve.
A délelőtt egyébként nyugodtan telt el, én személy szerint Bellával voltam kint az udvaron és játszottam vele. Furcsa lehet, hogy ebben a helyzetben kimegyek a kutyámmal játszani, de az az igazság, hogy engem ez nyugtatott meg. Bellát tényleg a gyermekemként neveltem és ettől kicsit talán emberi személyiséggel is ruháztam fel. Általában azon viccelődtünk Annával, hogy ő igazából palotapincsinek képzeli magát, hiszen a staffordshire terrierekre jellemző tulajdonságok közül alig-alig volt meg benne valami. Gondolok itt az önfejűségére és makacsságára, persze azt ki lehetett volna nevelni belőle, de én úgy voltam vele, hogy egy kutya legyen kutya, legyen akarata. Ráadásul igencsak el volt kényeztetve az állat, hiszen tényleg a szemem fénye volt. Az emberek többsége általában mosolygott Bella emberi szokásain, mint például azon, hogy amikor lehetett az ágyban aludt velem, vagy akár egymagában is, szigorúan betakarózva. Azzal hogy Bellát apportíroztattam, kicsit elfelejtettem a felelősséget ami a nyakamba szakadt és azt, hogy tulajdonképpen nekem kell vezetnem az egész helyet és az embereket. 
A délelőtt nyugodtságához az is hozzájárult, hogy csak egy-egy zombit kellett kiiktatni. Gary és Ben is fennakadás nélkül megjárta a kis útját és gazdagabbak lettünk három tyúkkal, egy kakassal meg három disznóval. Na meg Gary nagyszüleinek az ott hagyott, vagy felejtett tacskójával, Csibésszel. A bázis körül munkákból egy kicsit kimaradtam, tulajdonképpen észre sem vettem, emiatt szégyelltem is magam egy picit, ugyanis ameddig én a gondolataimba merülve egy ágat dobálgattam Bellának, a Maestroék az ablakok cseréjével voltak elfoglalva. Valójában nem is értettem, hogy honnan sikerült ennyi alapanyagot szerezniük, de nem is számított. A volt katonai iskola és kollégium kezdett egyre inkább élhető és lakható formátumot felvenni. A lányok közben sikeresen elkészültek az ebéddel, így sikerült szinte az egész brigádnak egyszerre leülnie kajálni. Miközben éppen a húslevest szürcsölgettem, Ben huppant le mellém.
- Figyelj Dom, azt hiszem ameddig még nincs olyan sok dög kint, neki kéne ugranunk még egy kis favágásnak. Amit az ideérkezéskor vágtunk, nem lesz elég semmire, és így hamarosan nem lesz mivel fűteni, vagy főzni.
- Igazad van. Ebéd után kimegyünk egy páran.
Benjaminnak igaza volt és mivel a gázvezetékek teljesen elrohadtak a bázis teljes területén, nem tudtuk sehogyan megoldani a fűtés problémáját. A meleg víz problémáját is egy Gary által hozott villanybojlerrel oldottuk meg, ami őszintén szólva szinte semmire sem volt elég. Így ez is kérdéseket vetett fel, amire a válasz igazából már megvolt. Portyáznunk kell és az üres házakból elhozni mindent amit csak lehet.
Mivel az ebédnél az őrségben állókon kívül mindenki ott volt, gyorsan magamhoz ragadtam a szót és elmondtam, hogy minek kéne lennie a napi menetnek. A favágó bulira John, Benjamin és Gunnar egyből és önként jelentkeztek, míg Gary és a Maestro bevállalta azt, hogy elmegy és megpróbál még összeszedni olyan dolgokat amire szükségünk lehet. Úgy számoltunk, hogy a zombik talán egy 10-15 kilométeres kört lephettek eddig el, de azt sem annyira nagy számban, hogy ne lehessen megoldani bökkenő nélkül a portyázást, hiszen aki tudott az régen elmenekült.
A favágáskor a biztonság kedvéért kivittem magammal Bellát is. A kutya érzékeny volt a zombik szagára, messziről felismerte őket és szerencsére a közeledtüket a tudatunkra is adta. Mivel féltettem, kikötöttem egy fához és így álltunk neki a munkának. Szerencsére nem leptek el minket az élőhalottak, csupán három darab járkálóval találkoztunk, akiket Gunnar a becenevéhez híven egy-egy hajszál pontos lövéssel leterített. Éppen egy fát fűrészeltem darabokra, amikor szemből a leginkább bokros rész felől neszeket hallottam. Nem aggódtam, hiszen Bella nem jelzett így folytattam a munkát. Ahogy teltek a másodpercek, a zaj egyre hangosabb lett. Mikor felnéztem, velem szemben egy vörös szemű, vérrel erezett, rothadó alak állt és felém sietett. Ahogy hátra léptem, megbotlottam egy gödörben és nagy lendülettel huppantam hátra. Ahogy pókjárásban próbáltam hátrálni észrevettem, hogy a fánál amihez Bellát kötöttem, csupán a bőrből készül póráz maradványa lógott le a földre. A pisztolyomat próbáltam előkapni, de a zombi egyre közelített, a többiek pedig éépen nem igazán voltak a környéken. Az idő lelassult körülöttem, és hirtelen minden olyan vontatottá vélt, miközben a gondolataim cikáztak. Vajon Bella jól van? Mikor szökhetett meg? És miért, vagy hogyan nem vettem észre? Miközben még mindig a pisztolyomat kerestem az övemen, bevillant egy kép, amikor lehelyezem azt az egyik farönkre, miközben rothadó emberszabású egyre inkább közeledett. Valamiért annyira lesokkoltam, hogy még segítségért kiáltani is csak ekkor kezdtem el, pedig már éreztem, hogy ez bizony késő. A zombi hörögve ért oda a lábaim elé és szemmel láthatóan meg akart kóstolni. Egyszer csak megrezzent a bokor és Bella ugatva ugrott elő. A lény megtorpant, de megfordulni már nem volt ideje. Egy machete suhanása törte meg a hörgését, és lassan a feje levált a testéről, majd önmaga mellé huppant. A megmentőm nem lehetett több egy 13-14 éves forma kislány volt.
- Köszönöm! - mondtam remegő hangon a lánynak.
- Neki köszönd - mutatott Bellára - ha ő nem talál meg és vezet el ide, akkor...
- Akkor én már nem vagyok - fejeztem be a mondatát, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről - Szia. A nevem Dominique. Ő pedig itt a legjobb barátom, Bella. - mutattam be magamat és Bellát
- Helló. A nevem Rebecca. Rebecca Thompson.
Ebben a pillanatban értek oda Gunnarék, akik a kiáltásomat hallva jöttek volna segíteni, vagyis leginkább a hullámat összeszedni és elégetni. Rebeccát bekísértük a bázisra és megkínáltuk némi étellel, miközben elmesélte a történetét. A lány apja a rendőrségen dolgozott kiképzőtisztként, innen tanulta meg kicsit a fegyverforgatást. Amikor a zombik megjelentek, az anyjával volt otthon. Őt megharapták és menekülés közben változott át, egy nap múlva. A lány saját kezével vágta le az édesanyja fejét és indult neki az útnak, ami után hozzánk jutott. Természetesen örült neki, hogy találkozott élő emberekkel, mert azt amióta bolyongott, nem igazán látott. Azt mondta, hogy az erdő szélén találkozott Bellával, aki a nadrágjánál fogva cibálta el a bázisig, de szemmel láthatóan egyáltalán nem haragudott ezért.
Ennyi izgalom után, kissé fáradtan zuhantam be az ágyba este 8 óra körül és miután Bella is elfoglalta helyét a takaró alatt, mély álomba zuhantam...

2015. október 29., csütörtök

Day #5 - Te vagy a főnök!

A hajnali őrség első felét Andrea társaságában töltöttem, akivel próbáltunk rájönni a kiváltó okokra és arra, hogy miként is terjedhet a vírus, ha egyáltalán annak lehet nevezni.
- Oké. Tegyük fel, hogy a kísérleti gyógyszer okozta. Illetve valószínű, hogy az volt az ok. Viszont ami aggasztó, az az, hogy az első SWAP-os betegnél akit ugye visszahoztak, több napig pangott a zombikór. Viszont bent a kórházban egyből lettek élőhalottak az emberek. - vezettem fel Andreának
- Valószínű, hogy valahogy vagy vér, vagy nyál útján terjed. És talán, függ attól a pangási idő, hogy milyen mennyiségben kerül át a gazdatestből a fertőzés.
- Hmm. van benne logika. Az biztos, hogy ha van ellenszer, vagy információ, akkor az a Cardio Clinic laborjában lesz. Oda mindenképpen el kell majd jutnunk. Elvileg ugye állatokon tesztelték a gyógyszert. Azt pedig lehetetlennek tartom, hogy valaminek a mellékhatása csak az embereknél jöjjön elő.
- Ebben is lehet valami. De mi van, ha az állatok génszerkezetében van valami ami immunissá teszi őket a fertőzésre?
- Nem tudom. Bár az tény, hogy zombikutyát vagy mit tudom én, csirkét még nem láttam. De az az igazság, hogy nem hiszek a véletlenben. Biztosan van oka mindennek.
A beszélgetést ekkor törte meg Diana, aki Andrea váltásaként érkezett az őrségbe.
- Na mi a pálya emberek? Megy a romantikázás? - szólt oda nevetve
- Csak azt beszéltük, hogy mikor jön már a gyökér váltásom, mert rohadt álmos vagyok. - vágott vissza Andrea
- Akkor kelj fel és járj! Itt vagyok..
- Hát jól van. Akkor jó éjszakát. - mondta Andrea és indult el befelé.
Diana halálos nyugodtsággal heveredett le mellém a földre. Abszolút nem látszott rajta az a nyugtalanság, tanácstalanság, vagy félelem, amit Andreán láttam.
- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? - kérdeztem
- Én nyugodt? Nem vagyok az. Csak próbálom könnyedre venni a figurát. Szerintem attól nem lesz jobb a helyzet, ha feszülten járkálok fel-alá, vagy hisztérikus rohamot kapok.
- Ebben mondjuk van némi igazság.
- Te viszont eléggé letörtnek látszol.
- Aggódom. Aggódom Anna, meg az egész helyzet miatt. Nagyon sok mindent kellene még csinálni a bázis körül ahhoz, hogy biztonságos legyen, de félek, hogy nem leszünk időben készen. És aggódom mindenki miatt aki még kint van a városban.
- Megértelek. De attól, hogy aggódsz nem lesz jobb. Vedd ezt az egészet valami természetellenes kiválasztódásnak. Aki erős az túléli, aki nem, az meghal. Illetve zombi lesz belőle. Ennyi. Azt meg ne felejtsd el, hogy itt te vagy a főnök. Téged követ mindenki. Nem hagyhatod el magad. És bármi történik, mindenki téged fog követni. Úgyhogy felejtsd el, hogy depressziós meg miakurvaélet leszel, mert fogok egy mikrohullámú sütőt és agyonváglak vele.
- Nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, vagy tök hülye. - nevettem fel.
- Képzeld, én sem! - kezdett ő is nevetni
A Dianaval való őrködés ebben a hangulatban telt el, szinte az egész éjszakát végig nevettük. Diana azon kívül, hogy Andrea legjobb barátja volt, Annát is ismerte és hellyel közzel értette is azt hogy mi az ami köztünk van, így érezte azt, hogy hogyan kell velem beszélni. Jó hatással volt rám. Valamiért sikerült teljesen elfelejteni az egész helyzetet. A reggel így gyorsan eljött, az egész este eseménytelenül elment mellettünk. Igazság szerint egy kicsit sajnáltam azt, hogy nem volt történés, mert amellett, hogy nem láttunk zombikat, nem érkezett ember sem, ami engem főleg Anna miatt aggasztott. A munkának ilyen létszám mellett már könnyebben álltunk neki és jobban, gyorsabban is ment a tatarozás. A Magnussen tesók félelmetes gyorsasággal rakták össze a generátort, talán 2-3 órájukba telt és már készen is voltak a napenergiával működő áramforrással, így már volt világításunk, hűtőnk, rádiónk, sőt TV-n is, mivel Ben nem bírta ki, hogy legfontosabb kellékként televíziót és játékkonzolt hozzon magával. A rádiós híradások folyamatosan számoltak be a történésekről és arról, hogy a város körül lezárták 50 kilométeres körzetben területet és teljes katonai ellenőrzés és átvilágítás mellett lehet csak átjutni Houston felé. Természetesen nekem, mint film és sorozatmániásnak, egyből eszembe jutottak jelenetek különböző filmekből, hogy mi szokott ilyenkor történni. Majd valaki hirtelen átváltozik a tömegben, aztán ott elkezd terjedni a zombulás és áttörik a hadsereg kordonját. A telefonok működtek, így sokan próbálták felhívni az ismerősieket, családjukat, de inkább kevesebb mint több sikerrel, legalábbis azoknál kevés sikerrel akik a városban éltek. Felvetődött többekben az is, hogy külső segítséget kérjünk, de igazság szerint megpróbáltam lebeszélni mindenkit erről, mert nem bíztam abban, hogy a kordon megakadályozza a zombik kijutását. Estére sikerült megerősítenünk a falakat, és a hat őrtoronyból hármat használható állapotba hoztunk. A csapat női részlege sikeresen kitakarította az egész alsó szintet, így egyre élhetőbbnek tűnt az egész épület. Az egyetlen dolog ami kicsit fennakadást okozott, az volt, hogy nem igazán volt bútorunk, így a legtöbb embernek még mindig a földön kellett aludnia. Este ismét gyűlést tartottunk, ahol fontossági sorrendet állítottunk fel.

Az első dolgunk a felső szint takarítása, az épület rendbetétele és a fűthetőség megoldása kellett hogy legyen, mivel a tél egyre inkább közeledett és az éjszakák kezdtek csípőssé válni, a betört ablakok és helyenként omladozó falak pedig nem igazán nyújtottak védelmet a hideg ellen. A másik probléma az az élelem volt, ugyanis mindenki sejtette azt, hogy amit magunkkal hoztunk, maximum 3-4 hétig tarthat ki, azt pedig nem mertük megkockáztatni, hogy a következő napon kiküldünk embereket az erdőbe vadászni. Ekkor Gary szólt közbe:

- Figyeljetek. Ha valaki bevállalja, hogy eljön velem, van egy pár kilométerre egy falu. Reméljük, hogy nincsenek még ott hullák, onnan esetleg tudunk hozni, vagy ha kell akkor lopni tyúkot, disznót, vagy valami ilyesmi állatokat. Így a kaja ellátása is megoldható lesz talán. Arról nem is beszélve, hogy öregapámék is ott laktak, akiknek bazinagy földjük van, ahol termesztenek mindenféle zöldséget. Tuti, hogy tartanak ott magokat is amiket itt el tudunk vetni és termeszteni magunknak ételt. Mondjuk velük beszéltem, ők már kimentek a kordonon túlra.
- Ez nagyon jó ötlet! - kiáltott fel Ben - Én veled tartok!
- Ketten elegek lesztek Gary? - kérdeztem
- Szerintem igen.
- Oké, akkor hajnalban ahogy kezd világosodni, induljatok. Félek, hogy hamarosan itt lesznek az élőhalottak.
- Rendben!
Mivel az éjszakai őrségben nem voltam soros, kivételesen lefeküdtem aludni. Az egyetlen dolog ami a fejemben járt, az természetesen Anna volt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy elképzelhető az is, hogy ő már nincsen többé. Bűntudatom volt. Rosszul döntöttem. Haza kellett volna hoznom. Sőt, el sem szabadott volna engednem. Rosszul döntöttem.

2015. október 27., kedd

Day #4 (Part 2.) - Az új Otthon

A kapuk kinyitása után kicsit lehangoló látvány fogadott bennünket. A bázis ugyanis eléggé romos állapotban volt. A fű és főleg a gaz majdnem hogy térdig ért, az épületek ablakai betörve, helyenként az egész erődöt körülvevő falból is hiányzott egy-egy kisebb darab. Az NMS épületét láthatóan nem kímélték az évek. Amikor beparkoltunk a főépület ajtaja elé, a többiek körbeálltak engem, mintha az utasításaimat várták volna...
- Hát ezzel lesz egy kevés melónk úgy érzem... Várom az ötleteket... - mondtam.
- Hát öcskös, te vagy a főnök, tied volt az ötlet, szóval találj ki valami rendszert, meg főleg szabályokat. - nézett rám kaján vigyorral a Maestro.
- Őőőő... Jól van. A legfontosabb kérdés: Hol tartanak a zombik? Andrea, ti keresztül jöttetek a városon, volt ahol láttatok dögöket?
- A belváros környékén már találkoztam egy-kettővel reggel. Ha szerencsénk van, akkor még legalább 1-2 napba telik mire elérhetnek idáig.
- Helyes. A legfontosabb a fal és a kapu rendbehozása lenne, persze miután körülnéztünk bent és megbizonyosodtunk arról, hogy nincsenek meglepetés vendégeink. A legjobb megoldás az lenne, ha a férfiak a fal, az udvar és utána az épület rendbetételével foglalkoznának, a nők pedig a takarítás részét intéznék. Persze ha mindenkinek megfelel. Maestro légy szíves mérd fel, hogy mi az ami még kellhet. A mai napon még lesz lehetőség meg idő is talán arra, hogy visszamenjünk a városba eszközöket meg anyagot szerezni a tatarozáshoz, anélkül, hogy meglegyen az esélye hogy zombieledel lesz belőlünk.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha én meg Gun körbenéznénk és elmennénk a platóssal anyagbeszerzésre. Ti addig itt maradtok kertészkedni, meg várni hogy beesik-e még egy-két vendég. - mondta az idősebbik Magnussen
- Jó ötlet. - vágtam rá
- Viszont egy valami van, ami gondot jelenthet. - vágott közbe Benjamin
- És mi lenne az? - Nézett rá szúrós szemekkel Gunnar
- Tudjátok oké, hogy átmegyünk zombidaraboló survivor-be, de mégis hogy fogjuk ezt kivitelezni, ha jelenleg az összes fegyverünk egy pár konyhakés, meg partvisnyél?
Benjamin fején találta a szöget. A sok tervezgetés, meg a költözködés közben arra nem is gondoltunk, hogy szükség lehetne fegyverekre. Persze itt már az is felmerült bennem, hogy talán valahol elrejtve lesz olyan raktár a katonai iskola épületei között, ami nem teljesen üres és esetleg valamiféle fegyverként hasznosítható tárgyat találunk.
- Első körben körül kell nézni itt, hátha mielőtt lezárták a területet, hagytak valahol, valamelyik raktárban némi muníciót. A másik lehetőség, hogyha a Maestroék bemennek a városba, meglátogathatnák a vadászboltot a St. Luis Drive-on. Remélhetőleg nem fosztották még ki és tudnak hozni onnan fegyvereket.
- Na akkor induljunk neki a dolgoknak. Szerintem nem árt sietni! - kiabálta el magát Gunnar.

Szerencsére a körbejárás meglepetések nélkül zajlott. Sajnos az épület állapotát illetően nem sikerült pozitívan csalódni, tényleg ramaty állapotban volt minden. A falak repedezettek, romosak voltak, belül szemét, por és mocsok állt. Az épület belülről is kifejezetten hasonlított valami kísértet lakta helyre, hiszen itt-ott maradtak még jelei az életnek törött, megrogyott bútorok és az otthagyott szemét képében. Abban megegyeztünk, hogy első körben az őrtornyokat és két hálónak kialakítható termet kell rendbe rakni, persze a falak után. Az ikrek jó diákok módjára jegyzeteltek és írték fel, hogy mi az amire szükségünk lehet, amiből egy igen terebélyes kis lista alakult ki. Amíg a Magnussenek leléptek, megpróbálta mindenki hasznossá tenni magát és nekiálltunk otthonosabbá varázsolni a helyet, már amennyire a lehetőségeink engedték. A leányzók nekiálltak az első terem kitakarításának, míg én Bennel kimentem fát vágni az erdőbe, mivel egyrészt a terület felújításához, másrészt a fűtéshez is szükségünk volt fára. Talán 10-15 perc telt el Gunnarék távozása óta, amikor ismét egy autó hangjára lettünk figyelmesek a földes út felől.

Egy fehér színű, legalább 10-15 éves Chevrolet gurult befelé igen lassan, szemmel láthatóan nem túl rózsás állapotban, ugyanis a motorháztető csurom vér volt, a szélvédő pedig több helyen is be volt törve. Az utasok pedig a Robson család volt, Anette, Gary és a gyermekük, Damian. Ahogy kiszálltak a kocsiból, már nekik is szegeztem a kérdést:
- Sziasztok! Örülök, hogy épségben ide értetek. Mi történt?
- Szia Dom. - köszönt Anette - Az történt, hogy a belváros tele van zombikkal. Nem volt egyszerű eljutni idáig. De szerencsére karcolás nélkül megúsztuk.
- Hát igen, az öreg Chevy mindent kibír. - mondta büszkén Gary.
- Hát, akkor üdv az új otthonunkban. Nem túl színpompás és egyenlőre nem is túl otthonos, de legalább biztonságos lesz. Csatlakozzatok Andreához és Dianához, ők megmutatnak mindent. Sok meló lesz, de itt túlélhetjük. Talán...
Egyre jobban aggódtam Anna miatt. Telefonon nem tudtam elérni, nem tudhattam mi történt vele, hogy jól van-e biztonságban van-e, vagy hogy él-e egyáltalán, de megpróbáltam mindent félretenni és a feladatra koncentrálni. Lassan már 4 órája elmentek a tesók, kezdett ez is aggasztani. Mi van, ha bajuk esett? Az az igazság, hogy műszaki és egyéb "ház körüli" ismeretek és ezzel együtt Jonas nélkül halott lett volna az egész tervem. Csak bízni tudtam abban, hogy visszatérnek, addig pedig megkezdtük a fával való munkálkodást és a falak, valamint az őrtornyok megerősítését.
Este 7 óra tájban robaj hallatszott az útról. Megkönnyebbülve láttam, hogy visszatértek, de már nem csak egy teherautóval, hanem kettővel plusz az utánfutókkal és bizony az egyik platón emberek álltak. Újabb négy emberrel nőtt a társaságunk. Ott volt John Adams, Gunnar régi kisstílű hacker barátja és a barátnője Sarah, aztán Thomas Wellington és Jessica Parker akiket igazából senki sem ismert, Magnussenék találtak rájuk az egyik bolt kifosztása közben.  Amikor beértek, a Maestro kaján vigyorral üdvözölt.
- Szevasz tökös! Aggódtál mi? Nyugi van kisgyerek. Csak hoztam egy-két erre kolbászoló ismerőst, meg némi anyagot az élethez.
- Te hülye állat!  Igazán siethettetek volna! - ugrottam Jonas nyakába
- Nyugi, csak nem volt egyszerű mindent beszerezni.
- A dögök hol tartanak?
- Közelednek és egyre többen vannak. ha szerencsénk van, holnap még nem találnak itt ránk. Viszont a jó hír, hogy hoztunk fegyvereket, sőt még a generátorhoz is sikerült alkatrészt szerezni. Na az barátom, az tartott ennyi ideig.
- Generátor?
- Jajj öcskös, körülnéztél te rendesen? Nem tudom feltűnt-e, de a bázis területe körül nem találsz sehol villanyvezetékeket. Na ez azért van, mert van itt valahol egy áramgenerátor. Ha jól sejtem az egyetlen helyen amit nem néztünk meg, az alagsorban. Valamikor ez a hely napenergiával működött. Szóval betörtünk az erőműbe, és hoztunk egy-két kis napelemet.
- Össze fogjátok tudni rakni?
- Én mindenhez értek, az öcskös meg diplomás gépészmérnök. Tudom, hogy nem látszik rajta, mert leginkább egy napszámos parasztra hasonlít, de nagy koponya. Holnap az lesz az első, hogy megjavítjuk a rendszert, ameddig ti betonoztok. Mert ugye a fal betöméséhez nem árt az sem, bár látom ti fával megpróbáltátok már megoldani, de azért a beton mégiscsak erősebb védelemnek látszik.
- Nem tudom elmondani, mennyire örülök nektek...
- El ne bőgd magad! - nevetett fel - Inkább menjünk be és rakjunk tüzet valamelyik szoba közepén, hogy meg ne fagyjunk. Minden másra ott van a holnap.
- Tüzet rakni?
- Nyugalom, nézd mit hoztunk! Mint azokban a 90-es évekbeli filmekben a csövesek. Szép kis hordó!
Azzal legurította a vas hordót a platóról. Bent a teremben mindenki összegyűlt, csak hogy lássuk a létszámot. Mindenkivel együtt így összesen 16 főt számlált a társaság, ebből 6 nő, 9 férfi és egy fiúgyermek. Az éjszakai őrséget két fő látta el a bejáratnál, hiszen figyelnünk kellett. Nem csak amiatt, hogy nehogy előbb érjen ide egy zombi, hanem hogyha esetleg túlélő idetalálna, akkor legyen aki fogadja őket. Én pedig nagyon bíztam abban, hogy lesz még túlélő aki ott fog állni a kapu előtt. Én gyorsan lefeküdtem aludni, majd éjféltől beálltam az őrségbe. Már nem tudtam eljönni a kapu elől. Vártam és reménykedtem abban, hogy egyszer csak ott fog állni az ajtó előtt a legfontosabb ember az életemben...

2015. október 26., hétfő

Day #4 (Part 1.) - Beköltözős buli

Ahogy hazaértem, az volt az első, hogy bevetődtem az ágyba Bella mellé és megpróbáltam kicsit pihenni, de álom természetesen nem jött a szememre. Egyre csak a történtek jártak az eszemben és a döntésem súlya egyre jobban elkezdte nyomni a vállamat. Vajon jó döntés volt otthagyni a dokit? Mi van, ha a zombik nem is harapás által fertőznek? Nem menthettem volna meg őt is valahogyan? Ezer meg ezer kérdés kavargott az elmémben, ahogy lassan álomba szenderültem. Az álom pedig ismét elhozta ezeket a lényeket, valami sötét erdőben álltam egy ösvényen, eltévedtem. Egyszer csak az egyik bokorból egy zombi lépett elő. Michael volt az, rám mutatott, majd megindult felém. Nem volt lehetőségem, futni kezdtem. Ahogy futottam, néha hátra néztem és az eltorzult, bomló alakok között ismerősnek tűnő arcokat véltem felfedezni Anna, az édesanyám, Andrea és még megannyi ismerősöm. Ahogy futottam, ziháltam, egyre fogyott a levegő, mintha fojtogattak volna. Az erdő végén egy romos épületet pillantottam meg, az azt körülvevő beton kerítés közepén egy nagy kapu várt nyitva, és felkínálva a menekülés lehetőségét. Ekkor ébredtem fel, úgy, hogy patakokban ömlött rólam a víz. 
- Csak álom volt... - dörmögtem magam elé - úr isten, Anna!
Elfelejtettem felhívni, így gyorsan előkotortam a telefonomat, de akkor vettem észre, hogy hajnali 4 óra van, hiába hívnám, sosem veszi fel amikor alszik.
Ahogy visszagondoltam az álomra, eszembe jutott az a romos épület amit láttam. Úgy emlékeztem, valahol már láttam hasonlót. Ekkor ugrott be, hogy pár kilométerre a homokbánya mellett a volt NMS bázis állt, elhagyatottan. Amikor a déli háború fenyegette az országot, a fiatalok számára kialakítottak egy kiképző központot és iskolát, a National Military School egyik bázisát ide telepítették a város mellé, de mivel a háború elkerülte az országot és megszűnt a hadi helyzet, így az ország számtalan pontjára telepített katonai iskolák fenntartásának semmilyen értelme nem volt, így csupán 3-4 év működés után ezekből kivonultak és otthagyták őket.
Felkeltem és Bellával karöltve az utca másik oldalán, a panellal szembeni házhoz siettem és őrült módjára csengetni kezdtem. Percek teltek el, mire a kissé elszürkült téglaház ajtaja kicsapódott és az ajtóban egy  nagydarab, szőke szakállú, kissé kopaszodó ember állt meg egy szál boxerben és egy vörös-fekete kockás ingben. Olyan érzésem volt, mintha egy viking vezérrel álltam volna szemben, pedig csak jó barátomat Jonas Magnussent sikerült felvernem a legédesebb álmából. Ahogy meglátott, mosolyra görbült a szája, de tudta, hogy ha ilyenkor állok a kapujában, akkor valami fontos dologról lehet szó. Elhadartam neki a tegnap történteket, szinte levegőt sem vettem, de ő szemmel láthatóan nem igazán vett komolyan.
- Te Dom, egyetlen egy kérdésem lenne.
- Mondd!
- Mit szívtál? Le kéne állnod a kemény drogokkal. - tört ki heves nevetésben
- Nézd, ha nem hiszed el, kapcsold be a TV-t és várd meg a reggeli híradót. 100% hogy már benne lesznek a tegnap történtek. Hidd el, így történt minden amit mondtam. És sürgősen ki kell találnunk valamit a túlélés érdekében.
- Oké, tegyük fel, hogy hiszek neked. Van terved?
- Hát gondolkodtam valamin. Neked vannak katonai ismereteid. Elvileg az NMS épülete teljesen üres, ugye?
- Hát öcskös, ennek nem sok köze van ahhoz, hogy légiósként kerestem a kenyeremet 3 évig, de igen, az most már maximum szellemek lakják, meg csövesek.
- Ideális lenne...
- Jól van öcskös, de ugye tudod, hogy amiről makogsz itt nekem, azt még mindig faszságnak tartom? Elmúlott április 1-e...
Jó, figyelj. Akkor tudod mit? keress rá neten, vagy várd meg a 6 órás híradót és nézd meg, aztán kurva gyorsan kezdj el összepakolni és indulunk. Addig én intézek pár telefont meg küldök pár üzenetet mindenkinek.
- Te ezt tényleg komolyan gondolod...
- Igen baszd meg! Ez halálosan komoly! Légyszi ne idegelj ki korán reggel. Kurva húzós estém volt.
- Oké-oké. Mikor indulunk?
- 2 óra elég összepakolni?
- Remélem. Felhívom az öcsémet, hogy hozza a platóst, és arra fel tudunk pakolni mindent.
- Rendben. csak igyekezzünk. Még nem értek ide a hullák, de nem szeretnék találkozni velük.
Ahogy felértem a lakásba már be is pattantam a számítógép elé és a közösségi oldalon elkezdtem írogatni azoknak, akik fontosak voltak a számomra és reméltem, hogy nem néznek majd teljesen hülyének, bár fogalmam sem volt arról, hogy a tegnap esti kiszabadulásukat követően meddig juthattak el a zombik.
A pakolást illetően nem vittem túlzásba a dolgokat, csak a legfontosabbakat pakoltam össze. Ruhák, szerszámok, kaja. A megbeszélt 2 óra gyorsan eltelt, elkezdtem lepakolni a Maestro háza elé,(merthogy Jonast mindenki csak így hívta ezermester mivolta miatt) és vártam a srácokat. Rövidesen megérkeztek egy valamilyen ősrégi, számomra teljesen idegen típusú platós teherautóval, aminek a háromnegyede már meg volt pakolva bútorokkal és cuccokkal.
- Mi van veled kisgyerek? Meg vagy hülyülve? Komolyan gondolod, hogy 3 zsák cuccal fogsz nekiindulni? Legyél már észnél! - ordított a kocsiból Gunnar, aki leginkább egy jól megtermett Norvég favágóra hasonlított.
Köpni-nyelni nem tudtam, a két Magnussen már ugrott ki a kocsiból és azt vettem észre, hogy a lakásom nagy része fel volt pakolva.
Az NMS épület a várostól körülbelül negyed órára volt megtalálható a lakásomtól. A bázis területe vastag 2-2,5 méter betonfallal volt körülvéve, ami első ránézésre egészen jó állapotban volt annak ellenére, hogy már jó 4-5 éve senki nem foglalkozott a hellyel. Igazság szerint akár festőinek is mondhattuk volna a környezetet ahol a bázis állt, hiszen a nyugati falat egy patak, a keletit és félig-meddig a délit is egy erdő övezte, az északi fal szomszédságában pedig a homokbánya terült el. Maga az épület 4 darab 2 emeletes szárnyból állt, amik összességében kb. 100-150 ember befogadására lehettek alkalmasak. Ahogy a kövekkel végigszórt, de gazzal benőtt úton végigmentünk, már messziről láttuk a falak sarkában lévő őrtornyokat. Meglepetésemre a bázis kapuja előtt két autót pillantottam meg, mindkettőt azonnal felismertem. Az egyik Andrea autója volt, a másik pedig Benjamin Scotté. Benjamin a legjobb barátaim közé tartozott, már kilométerekről ki tudtam szúrni a fehér puttonyos caddy-jét. Ahogy odaértünk, láttam, hogy Andrea nem egyedül érkezett.
- Gyerekek, én azt hiszem most lettem szerelmes! - fordítottam oda a fejemet a Magnussen tesók felé.
- Azt elhiszem öcskös, azt elhiszem. - vágta rá Gunnar.
Andrea utasa Diana Webber volt. Bizony ő az a fajta nő volt, akin egy férfiember szeme egyből megakad. Magas, hosszú barna hajú, mogyoróbarna szemű és gyönyörű arcú leányzó.
- Most akkor mehet a beköltözős buli, meg minden? - kérdezte nevetve Benjamin
- Persze, hozd a sört! - Vágtam rá, miközben  Jonas a lakatokat fűrészelte le az erőd vas kapujáról.

Day #3 - Futni kéne

Hajnali fél 2 magasságában a bejárati ajtó zörgésére ébredtem, Anna ért haza a munkából.
- Szia! - kiáltottam felé, miközben kikászálódtam az ágyból - Mizújs? Ennyire sokan voltak megint?
- Szia. Hát nem is lehetne máshogyan. Nem igaz, hogy az embereknek nincs jobb dolguk, mint este 11-ig étteremben ücsörögni. Sok burzsuj köcsög...
- Nyugi, kajás nem vagy? Csináltam jófajta chilis babot. Tudom hogy imádod.
- Köszönöm. Nálatok volt ma valami?
- Huhh, képzeld visszahozták a kísérleti gyógyszeres beteget. Méghozzá nem túl fényes állapotban.
- A gyógyszer mégsem válik be? - kérdezte Anna, miközben kinyitotta a hűtőt, és a kajával a kezében a mikrohullámú sütő felé vette az irányt, hogy felmelegítse a babot.
- Nem tudom. Igazából sok mindent nem láttam belőle, hatalmas tömeg volt a műtő előtt, de szerencsétlen csávókán igen szarul festett. Mindenki tök tanácstalanul állt felette, szerintem már nem is él.
- Basszus. Ennyit a nagy felfedezésről. Legalább írhatsz zárójelentést holnap neki. Abból úgyis mindent megtudsz.
- Ezt mondjuk igaz. Na de én visszafekszem aludni. Jó legyél, meg jó pihenést holnap.
- Menjél csak. Én szerintem végig is alszom a holnapot. Illetve nem, ki kell mennem anyuhoz, de szerintem mire hazaérsz otthon leszek, meg főzök is valamit. Na jó éjt.
- Okés, jó éjt neked is. - köszöntem el, majd egy puszit nyomtam Anna arcára.
Reggel sietve értem be a klinikára. Siettem, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi történt a beteggel. Az irodánkba csak befutottam, köszöntem a lányoknak és már indultam is a laborba, hogy elhozhassam a regisztrátumokat, amiből kiderülhet valami. Nem volt szerencsém. A regisztrátumon csupán olyan információkat találtam, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni, ami biztos volt, hogy az orvos aki a coronarographiat csinálta az Dr. Michael Simon volt. Meg kell mondjam kicsit megszállott lettem ezzel az egésszel kapcsolatban. Azok után amit Andrea mondott, és amit a műtőben láttam, valahogy nem tudtam megülni egy helyben. Valami nem stimmelt ezzel az egész történettel. Szerencsére nem tartott sokáig megtalálnom Michaelt az osztályon, megvártam amíg látszólag volt egy kis szusszanásnyi ideje és letámadtam.
- Mike! Mi az isten volt ez tegnap? Láttam a csávót, hát úgy nézett ki, mintha most rángatták volna ki Will Smith puskacsöve elől a Legenda vagyokból.
- Baszki Dominique. Nem tudom, ez elképesztő ami itt volt. Hallgasd majd meg a leletet. Ilyet még életemben nem láttam.
- Szerintem valaki lenyúlta a diktafonodat, mert én nem találkoztam vele...
- Hát figyelj. Az öregnek a szíve konkrétan úgy nézett ki, mint valami mutáns polip. Igazából nem is nagyon értettük meg tudtuk kibogozni, de volt 4 főtörzse, egy rakat Anterior descendense meg Cx-e, a jobb koszorúérről meg ne is beszéljünk inkább. És ezek mint mintha önálló életet éltek volna.
- Úr isten. És él még egyáltalán? Vagy hol van most?
- Mivel mi nem igazán tudtunk vele mit kezdeni, átvittük a túlsó szárnyba a belgyógyászatra. Hogy azóta mi történt vele, nem tudom.
- Ez nagyon para. Na de köszi, mennem kell, meg téged sem akarlak feltartani.
A nagy járkálás meg kutakodás közepette gyorsan telt az idő, a ketyegő már fél 12-t mutatott. Mivel Annának adtam a kaját este, így magamnak nem hoztam, úgyhogy nem volt más választásom, mint át kellett mennem a büfébe, ami csupán a BNH főbejáratánál volt, az épület másik szárnyában. Az épület maga számomra olyan volt mint egy átkozott labirintus. Ahhoz, hogy az ember elérjen a büféig - amiből természetesen egy volt az egész épületben - át kellett verekednie magát egy rakat kártyával működő ajtón, lépcsőn meg liften. Persze az éhség nagy úr volt, így elindultam. Szerencsére már tisztában voltam a járással, tudtam, hogy a legrövidebb út az intenzív osztály melletti plexiajtón keresztül vezet, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Maga az épület kialakítása itt érdekes volt, mivel tulajdonképpen két teljesen külön építmény volt összekötve és duplán lezárva, mivel az összekötő folyosó mindkét végén kártyával működő ajtóval volt lezárva. Ahogy az intenzív osztály ajtaja elé értem, találkoztam Andreaval is, aki épp lefelé tartott.
- Merre-merre Dominique?
- Csak a büfét célzom meg, kéne valamit ennem.
- Átengedlek. - azzal a nyakában lógó kártyát hozzáérintette az ajtóhoz, ami kinyílt előttem.
- Köszi! - kacsintottam rá a doktornőre.
Az első ajtón átjutva, a folyosó közepére érve arra lettem figyelmes, hogy feltűnően nincsen semmi mozgás a túloldalon, ami azért is érdekes volt, mert a folyosó az általános belgyógyászati rendelőkhöz vezetett, ahol ez idő tájban általában tömkelegével ücsörögtek az emberek. Az ajtóhoz érve jutott eszembe, hogy még elő sem vettem a kártyámat, úgyhogy nekiálltam keresgélni a pénztárcámban az ezerféle bank-hitel-meg mindenféle törzsvásárlói kártya között a mágneskártyát. Egyszercsak sikításra lettem figyelmes a túloldalról. Az ajtót nem nyitottam ki, csak odanyomtam az arcom az ajtó üvegéhez és próbáltam a hang irányába nézelődni. Hirtelen a másik oldalról nagy lendülettel egy alak csapódott neki az ajtónak.

Halálra rémültem, hatalmasat ugrottam hátrafelé, és a fenekemre estem. Undorító és rémisztő látvány fogadott. Az ajtó másik oldalán egy szakadt ruhájú, középkorú férfi állt, aki igazából már nem nagyon hasonlított férfire. A fekete bőrkabátja cafatokban lógott rajta, nadrágja csupa vér volt. Kopaszodó fejéről és az arcáról darabokban hiányzott a bőr, mint akit meg akartak enni. Talán egy kicsit sokkot is kaptam, nem mozdultam meg egészen addig, amíg az alak ismét nem futott neki az ajtónak. Szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy plexi lenne előtte, csak nekifutott, hátraesett és ezt ismételgette egészen addig, amíg a plexi elkezdett berepedni. Valahol itt tértem észhez, és fogtam fel, hogy ebből baj lehet.
- Futni kéne... - mormoltam magam elé és olyan sprintet vágtam le a másik ajtóig, hogy azt Usain Bolt is megirigyelné.
Ahogy a lift ajtaja nyílt, egyre inkább úgy éreztem, megáll körülöttem a levegő, lelassult minden. Valószínűleg az adrenalin hatása volt ez, meg persze az is, hogy képes voltam megvárni a liftet ahelyett, hogy lefutottam volna a lépcsőn. Amikor a lift ajtaja nyílt, még szinte be sem léptem, már nyomtam meg az alagsort jelző "-1" feliratú gombot. Ahogy visszanéztem, láttam, hogy az a zombiképű izé a 2. ajtót is betörte, sőt, a háttérben még két hasonszőrű lény csatlakozott hozzá. A helyzetemet gyorsan átgondolva arra jutottam, hogy lemegyek az öltözőbe a lakáskulcsomért és valahogy megpróbálok zombimentes szintet találni, hogy kijuthassak. Szerencsémre az alagsorba még valami miatt nem jutottak le a dögök, csak néhány még élő kórházi dolgozó próbálta fejvesztve összeszedni a cuccait és lelépni az intézményből. A sok film és sorozatnézés után amit gyerekkoromtól kezdve műveltem, tudtam, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, gyorsan körülnéztem, nem találok-e valami fegyverként hasznosítható eszközt. Az eszembe sem jutott, hogy ez egy kórház, ahol minden életlen, vagy lekerekített végű, hogy még véletlenül se tudjon sérülést okozni. Ahogy a lift felé vettem az utamat, észrevettem hogy a karbantartók terme nyitva van így arrafelé vettem az irányt. Szerencsém volt. A terem tulajdonképpen egy műhely volt, ahol a kórház két ezermestere javított meg mindent ami elromlott. Bevallom, kicsit büszkén kutattam át gyorsított felvételben a helységet, hogy aztán a hadizsákmánnyal szállhassak be a liftbe. A táskám tartalma így már gazdagodott egy darab szikével, egy csavarhúzóval, egy akkumulátoros fúrógéppel, valamint a kezemben egy törött, ámde ez miatt hegyes végű infúzió tartó állvány nagyobb darabjával. Az első állomás a földszint volt, ami a legegyszerűbb kijutási lehetőséget kínálta fel akkor, ha éppen nem zombik nyüzsögnek mindenhol. A rothadó lények ugyanis szabadságra vágyhattak, mert amikor a liftből kiszálltam, körülbelül 8-10 ilyen szörnyeteg fordult felém a mentőbejárattól és indultak meg felém. Az ajtó záródott én pedig ismét egy szinttel feljebb léptem. Az első emeleten látszólag csend és nyugalom honolt így gyorsan elindultam az irodánk felé, hátha még össze tudok szedni egy két ott maradt dolgot, mint például a mobiltelefonomat, vagy a pénztárcámat. Szerencsére sem a folyosókon, sem az irodában nem találkoztam senkivel, így zavartalan lehetett az utam, viszont arról egyelőre fogalmam sem volt, hogyan is fogok kijutni az épületből. Amikor az ajtón kiléptem és jobbra fordítottam a fejem, a perifériámban egy fehér alakot pillantottam meg, aki eltűnt egy ajtó csapódása kíséretében. Az szoba ahova a "fehér ember" beviharzott Dr. Towergate és Dr. Simon szobája volt, így feltételeztem, hogy valamelyikük lehetett a kettő közül. Kezemben az infúziós állvány darabjával indultam meg az ajtó felé, majd kopogtam be és próbáltam viszonylag halkan a bent levő tudomására adni, hogy én vagyok az.
- Hahó! Nyisd ki! Dominique vagyok! Hahó... Hahó...
Elég soknak tűnt az az idő, amíg valami mozgolódást hallottam a szobából majd lassan kinyílt az ajtó.
- Ne kiabálj. Idevonzod őket! - szólt ki a résre nyitott ajtó mögül Andrea.
Ahogy beléptem, Andrea már fordította is el a kulcsot a zárban. A szoba maga a tipikus orvosi pihenő és iroda volt, benne az ajtó két oldalán két íróasztallal, oldalt szekrényekkel és az ablak alatt egy kanapéval, amin jelen esetben Dr. Michel Simon feküdt, bekötött karral és lábbal, helyenként átvérzett kötéssel.
- Úr isten! Mi történt?
- Katona dolog. - szólt oda sziszegve Dr. Simon.
- Nem úgy nézem, mintha az lenne...
- Nem is az. - szólt oda az íróasztalnál aktívan gépészkedő Andrea - ezek a szörnyek megtámadtak. Michael mentett meg, de ahogy nekiesett az egyik gyógyszeres szekrénynek, az rászakadt.
- De ugye nem? - kérdeztem.
- Mit nem?
- Nem érintkezett velük, vagy nem harapták meg, vagy ilyesmi?
- Nem tudok róla... - hangzott a kissé bizonytalan válasz Andrea szájából.
- Nem, megúsztam. - vágott közbe Michael.
-Te tudsz valamit amit mi nem? - kérdezte Andrea.
- Nem hinném, hogy többet tudok. Viszont amit tudok, hogy a portástól a takarítón át az egyszerű betegig mindenkiből zombi lett. Szóval valahogy ez a cucc fertőz és 100%, hogy ennek a kiváltó oka a SWAP-os kísérletes beteg volt. És ha ez a cucc fertőz, akkor vagy mi is zombik leszünk pár órán belül, vagy valahogy fertőz a dolog, amit megúszhatunk.
- Megúszhatjuk. Oké. De mégis hogyan akarsz innen kijutni?
- Hát. Vagy megküzdünk ezekkel az izékkel, vagy megvárjuk amíg jön valami segítség. A másik megoldás az ablak lenne, de Michael lehet, hogy elég neccesen ugrálna ilyen állapotban. - mosolyodtam el.
- He-he. Nagyon vicces vagy Dominique. - mondta Michael, aki szemmel láthatóan nem volt a legjobb állapotban.
Lassan sötétedni kezdett, ami még félelmetesebbé tette az egész szituációt és a helyet is. Andrea feladta az internet használat lehetőségét, a rendszer nem működött, és nekem is csak annyira volt elég a telefonom lemerülés előtt, hogy küldjek egy SMS-t anyukámnak, hogy még véletlenül se jöjjön haza a több 100 km-re élő rokonoktól és hogy gyorsan felhívjam Annát és elmondjam neki azt, hogy mindenképpen maradjon otthon, ne menjen sehova és zárkózzon be.
Este 9 óra magasságában aztán ahogy kifelé lestem az ablakon, egyszer csak észrevettem, hogy felkapcsolódott az egyik autó lámpája.
- Hé srácok, valaki van kint! - szóltam oda Andreáéknak.
Andrea futott az ablakhoz, majdnem hogy átugrott Michaelen és nekiállt ordítani kifelé.
- Segítség! Segítsen nekünk! Itt vagyunk! Segítség!
Az autós viszont kifelé kanyarodott és azzal a lendülettel el is tűnt a környékről. A csendet viszont léptek és hörgés törte meg a szoba ajtaja felől. Andrea kiabálása oda vonzotta a zombikat az ajtó elé, amik hallhatóan egyre többen és egyre agresszívabban próbáltak meg bejutni.
- Srácok, itt gond lesz. - jegyeztem meg.
- Ezek be fognak jönni. Ez nem lehet. Félek. - tört ki zokogásban, már már amolyan hisztérikus rohamban Andrea.
- Nyugalom kislány, nem lesz semmi gáz. megoldjuk. - öleltem át a zokogó lányt.
Vicces volt, hogy lekislányoztam Andreát. Persze igaz, hogy fiatalabb volt nálam pár hónappal, de mégis doktornő volt, vagy mi a fene.
- Srácok... - szólalt meg az egyre rosszabbul festő Michael - Hagyjatok itt. Mentsétek magatokat.
- Nincs az az isten! - vágtam rá.
- De Dominique, menjetek. Nekem már úgyis mindegy. - mondta, azzal a pólóját felhúzva, a mellkasán levő kötést kezdte el kioldozni.
- Nem fogunk itt hagyni!
- De itt Fogtok!!! - azzal Michel letépte magáról a kötést és az oldalán levő sebre mutatott - Ez itt egy kurva harapás, érted? Nekem már mindegy! Meneküljetek!
Az ajtó egyre kevésbé bírta a zombik ostromát és a zár is kezdte megadni magát.
Ránéztem Andreára és Michaelre. Mindketten úgy néztek rám, mintha tőlem várnák a megoldást. Már most szörnyű bűntudatom volt, de tudtam hogy mit fogunk tenni. Felkeltem, kitártam az ablakot, megfogtam Andrea kezét és az ablakhoz vezettem, majd Michaelre néztem.
- Sajnálom Michael. Viszlát.
Az első emelet ablaka a földtől csupán kb. 3-4 méterre lehetett, nem estünk akkorát.
- Andrea, ugye kocsival jöttél, és nálad van a kulcs?
- Igen.
- Rendben, akkor előbb gyorsan vigyél engem haza, aztán te is húzz haza és zárkózz be. Megpróbálok kitalálni valamit otthon aztán hívlak.
- Oké. És mi van, ha megtámadnak?
- Nem tudom, de azt hiszem most futni kéne! - kiabáltam.
Amikor oldalra fordítottam, észrevettem, hogy a mentőbejáró ajtaja darabokban van és éppen egy élőhalott csatangol kifelé rajta. Futásnak eredtünk, hiszen egyértelmű volt, ez a lény utánunk jön. Szerencsére ezt is megúsztuk, ahogy távolodtunk a kórháztól már csak egyetlen ordítás törte meg a csendet. Michael is csatlakozott a zombik seregéhez...

Day #2 - Akkor inkább nem kérek belőle

A reggeli rutin nálam mindig abszolút kimért volt. Levinni a kutyát, gyors zuhany, lefőzni a kávét, felébreszteni Annát(feltéve hogy dolgozik aznap), majd munkába indulni. Minden egyes hétköznap reggel így indult, egyhangúan és unalmasan és igazság szerint a munkámról is ugyanez volt a véleményem. Kevés pénzért, nagy felelősség és baromi sok munka. Persze az egészségügyi pályafutásom ennél magasabbra nem is törhetett volna, hiszen megfelelő végzettségem nem is volt hozzá, hiszen gazdasági informatikusként végeztem a főiskolán, ami mellett pincéri, személy és vagyonőri és gyógymasszőri papírom volt. Persze ezek is csak amolyan kirakat papírok voltak, amikkel az ember maximum a fenekét törölheti ki, ha elfogyott otthon a WC papírja. Persze jogosan vetődött fel sokakban a kérdés, hogy miként kerültem akkor ide, a BNH-Heart Clinic-re. Hát persze, hogy az ismeretség által. Apám jóban volt az intézmény vezetőjével, és gyorsan tudtak helyet találni nekem, mivel volt azért kapcsolódó szakmám (a masszőri), ami által tudtam valamennyire latinul is. Azt semmiképp nem mondhatom, hogy simán ment a beilleszkedés és a betanulás folyamata, de az itt töltött 3 év alatt megbecsült személlyé váltam. 

Ez a nap is eseménytelenül a szokásos dolgokkal ment el, persze a SWAP programos beteg azért szóba-szóba került. Érdekes volt ez az egész dolog, mert igazság szerint ez tulajdonképpen majdhogynem az örök élet lehetőségét is felkínálta, vagy legalábbis ajtót nyitott ennek a verziónak. Jobban mondva bennem felvetődött az a lehetőség, hogy ha a szív ereit tudják lényegében regenerálni, akkor nem kell sok ahhoz, hogy az egész szervezet ilyen fajta újjáéledése is működjön. Persze ehhez az is kellett, hogy a program sikeres legyen. De ez a dolog sokkal jobban érdekelt annál, hogy nem kérdezzek utánna, így a napom jó részét azzal töltöttem, hogy munka helyett olvasgattam itt-ott az egész kísérleti programról. Az ebédszünetben amit valamikor 2 óra után sikerült beiktatnom, megjelent mellettem Dr. Andrea Towergate, akit csak a kedvenc doktornénimnek neveztem, nem csak azért, mert jóval közvetlenebb és kedvesebb volt a többi orvosnál, hanem mert az a fajta volt, akivel nem csak munkáról lehetett beszélgetni, ha volt egy kis szabadidőnk.
- Hello Dom! Mi a pálya? - huppant oda mellém
- Szia Andrea. Csak a szokásos munka-munka-munka. Viszont lenne egy dolog, ami nagyon-nagyon érdekel. Tudsz valami közelebbit erről a SWAP-ról?
- Hidd el ha tudnék, akkor most valamelyik TV csatorna stúdiójában ülnék valami nagyon vastag gázsival a pénztárcámban.
- Ennyire nem avattak be téged a dologba?
- Nemhogy engem, senkit! Annyira szupertitkosként kezelik ezt a dolgot, mintha minimum nemzetbiztonsági ügy lenne. Igazából annál többet nem tudunk róla, mint amit a TV-ben hallhattál.
- Ez elég furcsa. Mégiscsak ti vagytok az orvosai.
- Hidd el, nem csak ennyi furcsaság van ebben a sztoriban.
- Miért?
- Furcsa dolgok történtek az utóbbi 1-2 napban, amikre általában technikai hiba volt a válasz.
- Na ezt fejtsd csak ki kicsit bővebben.
- Elmondom, de a neved kuss ezek után. Senkinek, érted? Senkinek.
- Ez alap. Pusztán csak kíváncsi vagyok.
- 2 napja engem küldtek fel a beteghez, hogy megvizsgáljam. Esküszöm amikor meghallgattam, 3/6-os systoles zörejt hallottam, ami percenként előjött-megszűnt, előjött megszűnt, ilyen perces váltásban. Gyorsan felhívtam Dr. Smith-t, de mikor feljött, nem hallott semmit. Mielőtt elengedtük, reggel még egy EKG-t csinált Michael, azon a beteg ST-elevalt. Aztán gyorsan készítettünk még egyet, ahol minden sima volt. Dr. Smith erre azt mondta, ez csak technikai hiba lehet, a betegnek szemmel láthatóan semmi baja nincsen.
- Érdekes... De nem lehet, hogy tényleg csak valami hiba volt az EKG-n, meg csak te hallottad félre a dolgokat?
- Nézd, minden megeshet, de attól függetlenül szerintem nem kellett volna ilyen simán hazaengedni, sőt szerintem ha nem lett volna ez a nagy felhajtás körülötte, egy-két napot még minimum bent tartottuk volna...
Ekkor csörrent meg Andrea telefonja és már pattant is fel az asztaltól, hiszen sürgős estet hoztak. Ez igazán nem rendített meg, hiszen szintén mindennapos volt. Amikor közeledett a munkaidőm vége, nekiindultam a szokásos utamnak, azaz visszavittem a laborba a hozzánk került regisztrátumokat és diktafonokat. Amikor átértem, akkor vettem észre, hogy valami nagy gond lehet, hiszen a műtő előterében egészen nagy tömeg állt, amiben orvosok, professzorok kaptak helyet leginkább. Próbáltam valahogy úgy helyezkedni, hogy belássak az ablakon. A nagy sürgés-forgás közepette annyit sikerült kivennem, hogy elég nagy a döbbenet és a tanácstalanság, mindenki a másiktól várja a megoldást. A beteg pedig nem más volt, mint a tegnap hazaengedett kísérleti gyógyszeres beteg, aki hát finoman szóva sem festett jól és ezt nem csak azért mondom, mert az ágyhoz kellett rögzíteni, vagy mert epilepsziás roham szerű rángások törtek rá. Az emberünk bőre elszíneződött, szürkés-fehér árnyalatban "pompázott".
Nem akartam feleslegesen bámészkodni, így elindultam az öltöző felé, majd haza.
- Új élet kezdete... Látom. Ha ez az új élet, akkor inkább nem kérnék belőle, köszönöm... - mormoltam magam elé, miközben a buszmegálló felé vettem az utam...

Day #1 - Egy új élet kezdete

Valahogy soha életemben nem éreztem azt, hogy az univerzum akarna kezdeni velem valamit is. És ez a nap sem úgy indult, ahogy beléptem a BNH-Heart Clinic ajtaján. A Beaumont National Hospital valami olyasmi érzéssel töltött el, mintha önmagam börtönébe lépnék be, amely nem hajlandó változást mutatni. Hatalmas fehér, szögletes épület unalmas, beszürkült ablakokkal. Mindig teljesen ugyanaz. Most sem volt ez másképp. Ezen a hétfőn, 6 óra 45 perckor ugyanúgy battyogtam lefelé az alagsorban levő öltöző felé a lépcsőn, a fejemre hajtott kapucnimmal és fülemben a szokásosan szóló zenével, mint ahogy minden egyes hétköznap. Valahogy orvosírnoknak lenni, nem igazán töltött el elégedettséggel. Nem éreztem azt, hogy fontos lennék. Hiszen nem mentek életeket, nem segítek semmiben, csupán egy számítógép előtt ülve leleteket és zárójelentéseket gépelek. Ahogy felértem az egérlyuk nagyságú irodánkba, amely leginkább valami raktárra emlékeztetett, amibe bezsúfoltak 3 íróasztalt meg számítógépet, a két munkatársam, Isabelle és Clara már vártak. Az ajtón való belépéskor már nekem szegezték a kérdést:
- Hallottad? - kérdezte Isabelle
- Mit kellett volna hallani?
- Azt mondják, hogy nagy nap lesz ez a mai. Tudod, négy napja hozták be azt az infarktusos beteget. Nála indítottak el, valami gyógyszer kísérletes projektet, ami olyan nagy szabású, hogy kint lesz ma a tévé, rádió, minden médium ami létezik amikor hazaengedik.
- Az igen! Kéne akkor alakítani valamit, hogy mi is híresek legyünk, vagy legalább valami.
- Maga csak ne alakítson semmit! - hallatszott egy dörmögő, bájosnak nem éppen mondható női hang a hátam mögül. A gazdája Yvette volt, a főnővér - Inkább fogja meg ezt a kórlapot, és kezdje el írni. Ezt alakíthatja. Magáé a feladat, hogy megírja a beteg zárójelentését.
Csak bólintottam és leültem a helyemre, miközben magamban egy két nem túl szalonképes mondatot mormoltam el. Tisztában voltam vele, hogy az ilyen Study-s betegekkel csak a gond van, de nekiálltam, sőt bele is merültem kicsit a dolgaiba, mert kíváncsi voltam, miért is ennyire különleges ez a kísérleti program, ugyanis a legtöbb ilyen eddig a placebo-gyógyszer kombinációkról szólt. Figyelmesen olvasgattam át a beteg anamnézisét, panaszait és minden vele kapcsolatos dolgot, de semmi különlegeset nem találtam benne. Magamhoz vettem hát Dr. Smith diktafonját és elkezdtem írni a leletet. Furcsa volt, mivel ebben sem találtam semmi különlegeset. Persze oké, a főtörzse trifurcalt, azaz háromba ágazott, valamint meszes volt a LAD és occludalódott a jobb koszorúsér, de ez igazából nem volt olyan ami nagy figyelmet érdemelt volna, megfelelt egy infarktusos ember leletének. A katéterezés során összesen 2 gyógyszerkibocsátó Promus Element stentet kapott a beteg. A stent egy hálós falú, általában fémből készült cső, melyet leggyakrabban elzáródó erekbe helyeznek fel. A műtét után az érfal belső oldalán lerakódott úgynevezett plaque már nem befolyásolja a vér szabad áramlását, mert a felhelyezett implantátum szétfeszíti a rizikós érszakaszt.
- Akkor itt is a gyógyszerekkel lesz a variálás. - dörmögtem magam elé, amikor Dr. Smith aszisztense, Julia lépett be az ajtón.
- Dominique! Te csinálod a SWAP-os beteg záróját, ugye?
- Én. Jó tudni, hogy ez a program neve mondjuk... - mosolyogtam
- Jó, hát erről nem én tehetek. figyu, a belső e-mailen átküldtem a szöveget amit be kell tenni.
- Oké, oké...
Miközben a zárójelentés készült, egyre nagyobb tömeg lett a folyosón, szépen lassan megérkeztek az újságírók, rádiósok, TV-sek.
- Gyorsan Dom, te értessz hozzá! Állítsd be a gépen, hogy tudjuk nézni miről beszélnek! - szólt oda Isabelle
- Végülis, megpróbálhatom...
Gyorsan nekiálltam kicsit manőverezni a számítógépen, és működőképes steam-et találni, ami szerencsére sikerült is, így élőben láthattuk az adást, ami ezzel a témával foglalkozott.
- Öcsém, ezt a bla-blát... Csak porhintés megy, semmi konkrét. - Néztem rá a két lányra, és szúrtam oda lemondóan.
- Mikor lettél ennyire türelmetlen Dominique? - Kérdezett vissza Isabelle - Figyelj, most jön a föfejes!
A kamera elé egy őszülő, szakállas ember állt, ő volt Marshall Jones, a Cardio Clinic vezetője és ennek a projektnek a vezetője. Első ránézésre leginkább a télapóra hasonlított hófehér szakállával és piros öltönyével.
"- Előttem áll Marshall Jones, aki a SWAP program fővédnöke. Marshall, az első kérdésem az lenne, amire talán mindenki kíváncsi. Mi is ez a program tulajdonképpen?
- A válasz egyszerű: ez a program és gyógyszer teremti meg a jövőt a gyógyításban. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy új élet kezdete az emberiség számára...
- Pontosítana egy kicsit? Mire jó a gyógyszer, mi a hatása?
- A SWAP nevű vakcina egy olyan emberileg manipulált sejtet tartalmaz, amely tulajdonképpen képes regenerálni a teljes érrendszert, azaz újraépíti azt, ezzel együtt a szívet is.
- Mellékhatások nélkül?
- Nos igen. Ez az amit még egyenlőre biztosan nem tudunk. Az állatkísérletek során a gyógyszer tökéletesen működött, minden fajta káros mellékhatás nélkül.
- Tehát lehetségesek a mellékhatások? Nem kockázatos ez a betegek számára?
- Természetesen bármi megtörténhet. Jelenleg a kísérleti programban 5 beteg vesz részt, közülük 4-en már gyógyíthatatlan szívproblémával küzdenek, nekik ez egy amolyan utolsó esély. Az utolsó személy pedig az öcsém, aki teljesen önként vállalta, hogy lesz tulajdonképpen tesztalany."
- Gyerekek, ha ez bejön, többet nem kell dolgozni és örökké élünk! - kiáltottam fel, iróniával a hangomban
- Ne legyél ilyen negatív. Ez nagyon sokat segíthet az emberiségnek. - mondta Clara
- Persze, csak ez a felhajtás körülötte meg minden. Esküszöm, nekem a Legenda vagyok című film jut eszembe róla. Komolyan már várom, hogy mikor zombulnak be a betegek és harapja le az egyik a kamerás kezét...
- Hülyegyerek... - mosolyogtak a lányok és mondták szinte egyszerre.
A nap viszonylag gyorsan el is szállt, késő délután pedig hulla fáradtan nyitottam ki a lakásom ajtaját. A barna, kissé megviselt ajtó mögött a folyosón állt a hűtőszekrény, amely szerencsére mindig tele volt. Tudom furcsa, hogy nem a konyhában volt a hűtő, de a lakás nem volt túl nagy, a konyha pedig nemhogy nem túl nagy, inkább kicsi volt, így a hűtőszekrény csak a folyosón fért el. A szobám lényegében egy franciaágyból, egy kisebb komódból meg egy íróasztalból állt, mivel más nem fért be oda sem. Az ajtót nagy lendülettel nyitottam ki, hogy tömör 30 kiló a mellkasomon landoljon. Ő volt a kicsinek éppen nem mondható aranybarna Staffordshire Terrierem, Bella. Sokan azt mondták, nem való egy ekkora állatot tartani panelban, de engem akkor sem érdekelt, hogy mások mit is mondanak. Bella az én "gyermekem volt" és nem voltam hajlandó leadni ebből az érzésből.
- Na mondjad babám, mit főzzünk ma? - álltam meg a nyitott hűtő előtt. - Anyád úgyis csak éjjel ér haza munkából, gondolom kajál szóval csak kettőnkre kell készülni. Rántott csirke megfelel?
Bella tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha csak értené azt, amit mondok neki. Az hogy a lakótársamat, Annát az anyjának szólítottam, valahogy természetes volt számomra, pedig soha nem volt köztünk semmiféle testi, vagy érzelmi kontaktus. Persze nem mondom, hogy nem volt szemrevaló lány, hiszen alapjáraton bolondulnom kellett volna a világító zöld szeméért a derékig érő hosszú fekete hajával. Jó, igaz... Hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha... De sosem éreztem magam elégnek egy ilyen nőhöz...
A vacsora után csak ledőltem tévézni és azon vettem észre magam, hogy az ébresztőóra sikít, ideje munkába indulni...