Valójában Rebecca megjelenése reménnyel töltött el, hiszen ha egy 14 éves kislány képes volt életben maradni, akkor erre tulajdonképpen bárki képes lehet, köztük Anna is. A délelőtti őrséget Dianával álltuk, ami vele valahogy nem tudott unalmas lenni, mivel a leányzó komplett idióta volt, a szó jobbik értelmében, de az őrségben az is kiderült, hogy tud komolyan is beszélgetni.
- Oké, értem én, hogy Anna fontos ember az életedben. De egy kicsit túlzás, hogy ennyire rá vagy kattanva. Szerelmes vagy belé? - Kérdezte Diana
- Nem vagyok. Egyszerűen fontos a számomra. Velem lakott, velem élt, az életem része lett. Kötelességem védeni őt és aggódni érte. Hiszen a barátom. Bár mostanában amúgy is kissé eltávolodtunk egymástól.
- Hogy érted?
- Nem tudom. Megváltozott Anna és vele együtt az is ahogyan egymáshoz állunk. Alig van otthon, szinte nem is látom, beszélni se nagyon beszéltünk már hetek óta. Valami megváltozott és nem nagyon tudom, hogy mi az.
- Aham... Igazából csak azért kérdezem, mert amikor róla beszélsz, valahogy más vagy.
- Más vagyok? Ezt nem értem. Magyarázd el kérlek.
- Hol is kezdjem. - mosolyodott el Diana - Amikor Anna szóba került és beszélsz róla, megváltozol. Megváltozik a hangszíned, elmosolyodsz, és a szemeid csillognak. Szerintem vagy nem akarod bevallani, vagy még nem tudod, hogy bizony te szereted azt a lányt.
Igazából meglepett az amit Diana állított, mert én nem vettem észre, hogy más lennék, persze én nem is láttam magamat kívülről. Valójában ebben az volt a félelmetes, hogy az első gondolatom ez volt, nem pedig az, hogy hülye ez a lány, közöm nincsen Annához.
- Hát, lehet, hogy rosszul látsz. Nem kéne szemüveg, vagy valami? - próbáltam kicsit terelni a témát.
- Jó, oké. Akkor nem beszélünk róla, ha te nem akarsz.
- Nem az, hogy nem akarok, csak kicsit kényelmetlen ez a téma így. Hiszen nem is ismerlek.
- És? Legalább nincsenek előítéleteim.
- Honnan veszed, hogy kellene, hogy legyen? - szegeztem neki a kérdést.
- Hát tudod, itt van Andrea, aki megemlített egyszer-kétszer ameddig csatlakoztunk hozzád. - nevetett fel.
- Szóval kibeszéltetek? Na szép mondhatom.
A beszélgetésünket egy autó hangja és egy ismerős hang ordítása törte meg. Messziről a fák között egy fehér színű terepjáró tűnt fel, méghozzá abból a fajtából amit közel 40 éve nem gyártottak már sehol a világon, de számomra szép gyermekkori emlékeket idézett fel, hiszen édesapámmal sokszor mentünk körútra egy ugyanilyen típusú sárga Suzuki Samurai-al. A hang ami igen erőteljesen érkezett a terepjáró felől, nagyon ismerősnek tűnt.
- Újabb túlélők. Ez a hang nekem ismerős, szerintem Gus lesz az. - mondtam Diananak.
- Gus? Csak nem Gustav Everett? - kérdezett vissza Diana.
- De igen, rá gondolok. Csak nem ismered?
- Persze hogy ismerem. Évekig lakott a szomszéd lépcsőházban.
- Kicsi a világ.
A fehér csodajárgány egyre közelebb ért és egyre hangosabban hallottuk ahogy Gus indokolatlanul üvölt. "Gyertek csak ti hulla köcsögök! Megbaszom a kurva anyátokat is, aztán utána vihettek el nekrofíliáért!". Gus félig kilógott az autó jobb oldali ablakán, a kezében pedig egy vértől vörösre festett baseball ütőt lóbált. Azt nem láthattuk, hogy kik, vagy ki az aki vele érkezik, mert az autó repedezett, sötétített szélvédőjén nem lehetett belátni.
Az igazi kérdést az jelentette, hogy mégis hogyan fogjuk beengedni őket, hiszen a zombik már igencsak gyülekeztek a tábor körül és persze a kapunál. Diana feje felett láttam lelki szemeimmel, ahogy felgyullad az a kicsi égő és elsprintelt az őrtoronyból.
- Engedjetek be! - Kezdett el ordítani Gus, amikor a terepjáróval a bázis kapujához értek.
- Várjatok kicsit! Kőrözzetek pár percet, kitaláljuk, hogyan engedhetünk be! -kiáltottam vissza.
Gus ekkor egy felé közeledő élőhalott fejét játszi könnyedséggel csapta le a testéről.
- Hazafutás baszdmeg! - kiáltotta.
Ekkor hirtelen hatalmas csörömpölés törte meg a pár pillanat óta kialakult csendet. Diana és Sarah a bázis hátsó falán állva pár főzőkanállal és edénnyel csapott olyan zajt, amitől a halottak is felébredtek, bár ez jelen állás szerint tényleg helytálló kijelentés volt. A kapunál tolongó zombitömeg pedig szép lassan feloszlott, hiszen az egyik része Gusékat követte, a nagyobb rész pedig elindult a hang forrása után. A hangzavarra már Gunnar és Ben is kijöttek hozzám, így kinyitottuk a kaput és lövöldöztük lefelé a betolakodni akaró zombikat. A sárga csoda beérkezett az udvarba és nyílt az ajtó. Illetve nyílt volna, hiszen az anyósülés oldali ajtó beragadt, így Gus konkrétan kiesett rajta, amit elég nagy nevetéssel fogadott mindenki. A másik ajtón is egy ismerős arc jelent meg. ő a mexikói származású Charles Valdés volt, akit az ismerősök csak professzornak hívtak, bár azt ő nem tudta, hogy ez igazából gúnynév volt. Charles az a fajta ember volt, akiben megbízni nem igazán lehetett, hiszen a jómódúságát felhasználva mindent és mindenkit el tudott érni, leginkább a haverjai kárára. Megmondom őszintén én az ő jelenlétének annyira nem örültem, hiszen volt vele némi afférom egy exem miatt, aki konkrétan miatta hagyott el egy jó pár éve. Ennek okán én inkább Gushoz mentem oda és segítettem fel a földről, aki egyből két puszit nyomott az arcomra.
- Édes barátom, majdnem meghaltunk, vágod? Beleragadtunk a sártengerbe vágod? még szerencse hogy nálunk volt a lyukas szörfdeszkám meg a szőrös bilincs. Ne kérdezd, hogy miért, és hogyan került oda! - mesélte hihetetlen lelkesedéssel Gus
Ekkor Diana kopogtatta meg a hátamat.
- Szerintem nézz hátra. - szólt sejtelmesen.
Megfordultam és megpillantottam, ahogy egy vörös baseball sapka alól rám néz Anna. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, Gust majdhogynem feldöntöttem, úgy futottam az autó felé. Legszívesebben Anna nyakába ugrottam volna örömömben, de ő hűvösen fogadott. Megölelt ugyan, de nagyon hideg volt az arca, még egy mosolyt sem engedett el.
- Hiányoztál. Aggódtam érted. Ilyet soha többet ne mert csinálni.
- Jól van. - közölte, majd ott hagyott és bemutatkozott azoknak akiket még nem ismert.
Miután gyorsan körbevezettem az új lakókat, és megmutattam az új otthont, visszatértem az őrtoronyba Dianához.
- Nem értem.
- Na mi a baj Dominique? Mesélj csak - kérdezte szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel Diana
- Nem értem. Ahogy Anna viselkedik. Szinte hozzám sem szólt, semmi öröm az arcán, hogy láthat, semmi.
- Mindennek oka van Dominique. Majd ez is kiderül, hidd el.
- Az rendben van, csak tudod nem igazán hiszem, hogy ezt érdemlem. Vagyis lehet, de akkor is basszus. Nem értem, hogy miért. És ezt nem viselem el, ha nem tudom valaminek az okát.
- Hát. - mosolyodott el Diana - El kell mondjam, hogy buta vagy. Te ezt a lányt jobban szereted mindennél és még észre sem veszed. Tudod én lennél a legboldogabb ember a világon, ha valaki ennyire aggódna értem, meg törődne velem, mint te Annával.
- De...
- Nincs de! - Szakított félbe Diana - Nézd. Nem tudom mi volt köztetek, meg mi történt, meg semmit nem tudok igazából. De azt látom, hogy neked ő mennyit jelent. Ne hagyd annyiban.
- Tudod az a baj, hogy ha lett volna esélye ennek az egésznek, akkor már rég összejöttünk volna. De nem jöttünk össze, és ez nem rajtam múlott.
- Most komolyan eljátszod ezt? - förmedt rám
- Miről beszélsz?
- Tudod ez a szarság. Hogy is volt? Várj, felidézem magamban. Én szeretem mindennél jobban, ő nem szeret. Nincs mit tennem. Egyszerűen szeretem tovább és közben megelégszem a barátságával. - mondta kissé röhejes nyávogó hangon, majd az arcomba mászott és szinte majdhogynem ordított - Na ezt kurvára felejtsd el! Nincs az az isten. Ez nem egy szaros mese. Itt harcolnod kell. Érted? Harcolni! Ha kell akkor megöllek, lenyúzom a bőrödet, felhúzom és én fogom meg elcsábítani helyetted Annát!
- Hmmm. Nem vagy te egy kicsit őrült? Kezdek félni tőled! - törtem ki hangos nevetésben.
Persze nevettem, de ahogy idő közben végig gondoltam azt amit Diana mondott, rájöttem, hogy lehet igaza van. Talán tényleg szeretem. Talán harcolnom kéne. Talán nem kéne annyiban hagyni. Talán. De túl sok a talán, az idő pedig lehet hogy túl kevés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése