2016. március 30., szerda

Day #13 - Semmi sem biztos

Szörnyű viharra ébredtem. Ahogy felnéztem az ágyból, korom sötétség vett körbe, csak a villámok fel-fel villanó fénye festette meg a szobám falát. Abban a hitben dörzsöltem ki a maradék álmot a szememből, hogy hajnal lehet, pedig az óra más lassan a délután kettőt ütötte volna, ha lett volna. Sajnos áram és ezáltal fény hiányában nehéz volt még az ágyból kikecmeregni is, hiszen a kórteremben csupán pár gyertya világított. Komótosan felültem az ágy szélére és kinyújtóztam. Úgy éreztem magam, mintha legalább hónapok óta nem mozdultam volna meg. Az izmaim teljesen elernyedtek, ahhoz képest, hogy alig két napot feküdtem csupán. Odacsoszogtam a kórteremben levő mosdóhoz és megpróbáltam megmosni az arcomat, majd lehajoltam hogy a csapról némi vizet juttassak a szervezetembe. Ekkor jutott eszembe, hogy az ivóvíz már nem biztos, hogy egészséges, így gyorsan meggondoltam magam ezzel kapcsolatban. Ekkor szerencsére észrevettem, hogy az ágyam mellett bizony ott áll árván egy üveg ásványvíz.
Ahogy a palackot a számhoz emeltem, Ben lépett be az ajtón.
- Jó napot te lusta dög!
- He-he... Nagyon vicces vagy Ben. Egyáltalán mennyi az idő, hogy itt lelustázol?
- Délután van. 2 óra múlott, de ez ne érdekeljen, nem ezért jöttem. Beszédem van veled.
- Mondd.
- Figyelj, meg kell mondjam, én nem bízom ebben az ápoló csajban. Valahogy gyanús nekem. Főleg azért, mert találtam még egy titkos ládát az egyik vizsgálóban, a falba rejtve. És ez volt benne. - Ben egy dossziét hajított az ágyamra
- Mi ez? - kérdeztem
- Ez kérlek szépen a SWAP program nem publikus dokumentációjának egy része, amit 100%, hogy nem az illetékesek rejtettek oda, ahol véletlenül rábukkantam. Szerintem fogd össze a másik aktával és olvasgasd.
- Kicsit sötét van az olvasáshoz, nem gondolod?
- Te meg balfasz vagy... Nézzél már körül! Ott a sarokban egy kézi reflektor izé. Azzal annyi fényt csinálsz, hogy az egész kórházat be tudnád világítani.
- Kösz. - mondtam kicsit elharapva a szó végét. Azt hiszem szégyelltem magam amiatt, hogy nem nézek az orrom elé sem.
- Kajás nem vagy? Mondjuk sok minden nincs, nem kapsz sem steak-et, sem spagetthi bolognese-t, viszont van tápszer. Apropó, nem tudunk sokáig itt kecózni, sajnos eléggé fogytán vannak a kórházi készletek.
- Valamit hozhatsz. Ami a készleteket illeti, ha sikerül valamit megtudnom a papírokból, pár napon belül szerintem vissza is indulhatunk a bázisra.
- Rendben. Na hozok neked harapnivalót.
Annyira sikerült beletemetkeznem az olvasnivalóba, hogy észre se vettem azt amikor Ben visszatért az étellel, de mivel látta hogy "munkában" vagyok, csak letette az asztalra és kisétált. Az egész iromány egy hatalmas káosz volt, rengeteg ellentmondással, viszont szerepelt benne a gyógyszer összetétele és a kísérletek pontos eredménye is. A hivatalos papírok szerint az eredeti SWAP programbéli gyógyszernek szánt készítmény az állatkísérlet során tökéletes eredményeket ért el. A szer a 2000-res évekbeli rákkutatásból átvett módszert fejlesztette tovább és a malária egy mutáns parazitáját használta fel, amely képes kötődni a sérült sejtekhez, különböző vegyületek hatására ezután képes újjá építeni az egész érrendszert. Ami a mutáns vírust illeti, itt igazság szerint helyenként hiányosak voltak a leírások és egy része valamiért orosz nyelven íródott, de azt sikerült megértenem, hogy lényegében ugyanaz a malária törzs volt az alap, csakhogy olyan mutációt hoztak létre, amely főleg az idegeket és az agyat támadja és építi le ezzel tulajdonképpen a tudatot.
Sajnos a dokumentáció végén egy mondat állt, aminek annyira nem örültem: Ellenszer nem ismert!
Az persze már egy más kérdés, hogy az állatkísérletek során kiderült, hogy a kísérleti egerek és patkányok 98%-a fertőződött meg a mutáns SWAP-pal, azaz 2%-a az állatoknak valamilyen oknál fogva immunisnak bizonyult. Az persze megintcsak más kérdés, hogy sehol nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy hány állattal próbálkoztak, így ez a százalékos adat azért nem bizonyult annyira megbízhatónak, viszont így egy kicsit érthető lett számomra, hogy Rebecca miért nem fertőződött meg a harapás által. Bár nem lehetett biztosra mondani, mint ahogy ezekkel a papírokkal kapcsolatban szinte semmire, de úgy nézett ki, hogy az a kislány, immunis volt a vírusra...
Ahogy eljött az este, kezdtem magamat valamivel erősebbnek érezni, így ki-ki csoszogtam néha a folyosóra, ahol a többiek kreatívan töltötték a nem éppen betervezett holt időt. Ben és Becca a mankóval és papírgalacsinokkal baseballt játszottak, miközben Andrea és Lisa a pihenőben folytatott diskurzust valami számomra abszolút érthetetlen női dologról.
- Dom! Beszállsz? - kiáltott oda nekem Rebecca
- Köszi, de nem biztos hogy nekem per pillanat jót tenne. Csak kijöttem, hogy mozogjak kicsit.
- Kár... Ketten azért ez sem az igazi. - mondta, majd a Ben által dobott galacsint egyenesen a kezembe ütötte.
- Szép ütés! Azt ne mondd, hogy baseballoztál is.
- Nem. De azért szeretem ezt a sportot is, úgy ahogy mindegyiket.
- A lábadnak jót tesz ez?
- Nyugi, nem vagyok anyámasszony katonája. Bírom a gyűrődést. Holnapra már egy marathont is simán lefutok!
Elmosolyodtam, majd ismét megindultam a kórterem felé, ahol várt az ágyam és a szemem behunyásával egy sokkal békésebb, szebb világ...

2016. március 23., szerda

Day #12 - Az összeesküvés elmélet gyár

Az ébredés fájdalmas volt, talán mert kezdtek távozni belőlem a tegnap belém pumpált gyógyhatású készítmények, viszont örömömre szolgált, hogy immár tudtam beszélni és megtaláltam végre a nővérhívó gombot is, aminek az eszetlen nyomkodásába kezdtem.
- Hagyd már abba! Látom máris túl jól vagy. - lépett be Andrea az ajtón és mondta nevetve
- Jólvan, na. Viszont érdekelne, hogy mi történt? - kérdeztem vissza azonnal
- Bocsánat! - lépett be egy számomra ismeretlen szőke, kék szemű nő a kórterembe - Én tehetek róla. Amikor elindult felfelé a lift, bepánikoltam és miután megláttam hogy fegyver van nálad, leütöttelek.
- Legalább már értem miért fáj a fejem.
- Valószínűleg azért fáj ,mert van egy jó adag agyrázkódásod és össze is kellett varrnom a fejed, mert kissé felszakadt. - vágott közbe Andrea - De megnyugodhatsz, túlélted. Bár voltak pillanatok amikor eléggé aggódtunk érted...
- Na álljunk meg. Akkor először bemutatkoznék. - fordultam az "újlány" felé, és próbáltam megemelkedni, hogy kezet nyújtsak, de ekkor vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok kötözve. - Jó akkor kezet csókolni nem tudok, de üdvözletem. A nevem Dominique. Dominique Sierra.
- Szia. Elisabeth Evangelista. - mondta lesütött szemmel a lány, aki szemmel láthatóan nagyon szégyellte magát a tette miatt.
- Andrea, sikerült valamit kideríteni? - kérdeztem
- Nos. Szerencsére Lisa itteni dolgozó volt, úgyhogy tisztában volt mindennek a helyével. Szóval megtaláltam az itteni főorvos irodájában a SWAP programmal kapcsolatos aktákat, de azokban természetesen nem volt semmi érdemleges. Viszont Ben talált egy rejtett fiókot az íróasztalban, amiben érdekes dokumentáció szerepelt bizonyos állatkísérletekről. - azzal Andrea kisétált és behozta nekem a dokumentációt.
A "titkosított" leírás információkat tartalmazott egy külső helyen végzett kísérletsorozatról, amelyben a SWAP program különleges felhasználási módját próbálták meg fejleszteni. A különleges mód pedig egyértelmű volt. A CC vezetői egy biológiai fegyver kifejlesztésében segédkeztek, amellyel gyorsan tudnak hatástalanítani akár egész országokat is.
- Szóval biológiai fegyver, meg állatkísérletek. Akkor már csak egyetlen kérdésem van. Hol folyhattak ezek a kísérletek? Mert ahogy átfutottam, nem láttam semmi erre utaló dolgot.
- Nincs is benne. - vágott közbe Lisa. - A kísérleti labor egy viszonylag eldugott helyen van a várostól pár kilométerre Pinewood Estatesben.
- Dom, te viszont nem vagy olyan állapotban, hogy most felkelj és nekiállj zombiirtás közben bizonyítékokat keresni. Neked is meg Rebeccának is szüksége van pár nap pihenésre minimum.
Sajnos Andreanak igaza volt, nem voltunk túlzottan mobilis állapotban és mivel a CC épületének ez az emelete biztonságosnak tűnt még egy időre, logikusnak tűnt a maradás mellett dönteni. Azok után, hogy a kórterem kiürült, elkezdtem tüzetesebben átböngészni a hivatalos és nem hivatalos papírokat is a SWAP programmal kapcsolatban, de igazából semmi hasznos dolgot nem sikerült előbányásznom, viszont megtaláltam Lisa papírjait is. Igazság szerint Lisát sima ápolónak vették fel, a SWAP program kísérleti időszakának kezdetével szinte egy időben, bár az iskolák és diplomáinak száma (3 db) nekem kicsit valahogy sántított. Ez a lány túl okosnak tűnt a végzettségek alapján egy mezei ápolónak. Mondjuk azt sem értem miért mondom őt lánynak, hiszen azon kívül hogy baba arca volt, idősebb volt a legtöbbünknél...
Délutánra valamivel jobban lettem és már arra is volt erőm, hogy kikeljek az ágyból. Az ablakon kinézve felmértem a helyzetet. A Cardio Clinic legfelső emeletén voltam, az egykor amolyan intenzív osztályként működő egységben. Az épület kimagaslott a többi közül, így láthattam a tájat, ami tájképre mégcsak emlékeztetni sem emlékeztetett. Mivel a kórtermem ablaka kelet felé nézett, próbáltam valahogy ellátni a katonai bázisig, ami persze lehetetlen volt. Zavart, hogy otthagytam a többieket, hiányzott Bella, a barátaim és persze Anna is. Tehetetlennek éreztem magam, ráadásul valami elképesztően rossz előérzetem volt a táborral kapcsolatban.
Továbbgondoltam a dolgot és egy valamire rájöttem. A CC épülete számunkra kincsesbánya lehet, tehát ha elindulunk vissza a táborba, rendesen fel kell pakolnunk magunknak gyógyszerből kötszerből és hasonló apróságokból, amikkel rogyásig tele volt az épület. Ahogy a klinika előtt levő utat néztem, láttam, hogy néhány zombi kijön az épületből és elindulnak a stadionhoz vezető úton. Az első gondolatom az volt, hogy lehet vannak még túlélők valamerre, akik nagyobb hanggal vannak mint mi, azaz elcsalják a rohadékokat. Persze mindezek csak a szokásos "összeesküvés elmélet gyáram" újabb szüleményei voltak. Ugyanúgy mint Lisa kiléte, vagy a kérdés, hogy miért vannak sötét érzéseim a bázisunkkal kapcsolatban.

2016. március 10., csütörtök

Day #11 - Lift a semmibe

A reggel ismét kérdéseket vetett fel bennem. Mármint nem az, hogy ismét reggel lett, csak mostanra értek meg a kérdések bennem. Egyrészt problémát jelentett Rebecca sérülése, és az ő mobilissá tétele, másrészt pedig ugye az eredeti dolog amiért mentünk, az volt, hogy a vírussal kapcsolatban információt szerezzünk. Az, hogy Becca nem tudott mozogni, áthúzta a számításaimat, mert egyedül nem hagyhattuk ott a laborban, túl sok választás pedig nem volt, hogy kit hagyhatok ott. Andrea volt az az opció ami jónak tűnt, hiszen Ben azért egy esetleges közelharcban kihasználhatóbb volt. Andrea kételkedve fogadta az ötletet és nem igazán akart beleegyezni, de szerencsére sikerült meggyőznöm arról, hogy a kislánynak inkább rá van szüksége, mint Benre vagy rám. A CC épülete számomra erősen kérdőjelnek számított, helyismeretem pedig nem volt és meglepetésemre Andrea sem tudta megmondani, hogy hol lehet az a labor, amelyben a kísérleteket végezhették. A terv innentől kezdve egyszerű volt: beszállunk a belső felvonóba és szépen végignézünk minden emeletet, hátha találunk valami dokumentációt a kísérletekről és ugye Rebeccának sem ártott volna valamiféle mankót keresni, bár utóbbira azért egy kardiológiai klinikán nem mutatkozott túl sok esély. A liftbe szállva Ben rögtön feltette az első kérdést:
- Na és akkor merre?
A Cardio Clinic épülete összesen 5 szintes volt, a földszinten kívül két emelet és egy alagsor volt, de a felvonó csak az alagsorba és a legfelső emeletre tudott elvinni minket a földszinti műtőelőtérből. Azt gondoltam, hogy az épület felépítése hasonló lehet a BNH-Heart Clinic épületéhez, így első körben a legfelső emeletet vettük célba, hátha az irodákban találhatunk valamit
A nyíló liftajtó egy látszólag érintetlen belső folyosóra engedett bepillantást, így kissé megnyugodtam, hogy ide még nem jutottak be a zombik. Ahogy megtettem az első lépést, hirtelen tompa de erős fájdalom hasított végig a tarkómtól lefelé és teljesen elgyengültem. Akárhogy próbáltam tartani magam, a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni és tehetetlenül estem vissza a liftbe. Ahogy kinyitottam a szemem, arra lettem figyelmes, hogy a lift ajtaja bezáródik és a felvonó elindul lefelé. Próbáltam felkelni, de a testem még mindig nem nagyon mutatott hajlandóságot a mozgásra, így fekvő helyzetben, a fejem oldalra billentve próbáltam meg körbenézni és meglepetésemre Ben-t nem láttam magam mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy satuba szorították volna a fejem, és egyre jobban nyomnák össze. Erőt vettem magamon és elkúsztam a sarokba, ahol sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Ahogy felpillantottam a lift kijelzőjére, láttam, hogy a földszint felé tartok, így valamennyire megnyugodtam, hisz tudtam, lent Andrea kezelésbe vehet majd. A kijelzőn bevillant a földszintet jelző betűhalmaz, de a lift ajtaja nem nyílt ki, csupán tompa zörgést hallottam, mint annak a háznak a felvonójában ahol nagyapám lakott 20 évvel ezelőtt lakott és oly sokszor ingáztam föl le a romos, régi épületben. Amikor a zörej megszűnt hirtelen vörösleni kezdett a lift ajtaja alatti padlórész. Vér volt és szinte mintha csapból engednék kezdett el folyni, teljesen befestve a padlót, a lift pedig mozgásba lépett és elindult lefelé. Az alagsorban álltam meg és az ajtó kinyílt. Dianát és Annát pillantottam meg, amint kézenfogva közelítenek a lift felé. Mikor az ajtó elé értek, Anna rám mosolygott, de hirtelen szája szélén vércsepp jelent meg, Diana pedig felém intett és megnyomta a hívógombot, aminek hatására az ajtó bezáródott, a lift pedig ugyanazzal a régről fülembe égett hanggal elindult lefelé. A fények kissé elhalványultak, amikor hirtelen visító hang törte meg ismét az addig megszokott zörejt és az ajtó ismét kinyílt. A látvány pedig félelmetes volt, hiszen a lakásomat láttam, de valami olyan megvilágításban, hogy egyszerűen elvesztek a színek. Fekete fehérnek tűnt minden, még azok a zombik is akik a kanapé mögül felbukkantak és elindultak felém. Próbáltam felkelni, de a lában nem volt hajlandó engedelmeskedni a parancsomnak. Próbáltam kiabálni, de hang nem jött ki a számon az élőhalottak pedig egyre közelítettek, és már ott álltak a lift ajtajában, amikor az ajtó hirtelen becsukódott és odaszorította a zombik fejét a bejárathoz, majd elindult ismét lefelé. A Fejek egyenként hullottak a földre, de ugyanúgy hörögtek és csattogtatták a fogaikat, mint amikor még a testükön helyezkedtek el. Olyan érzésem volt, mintha a lift tulajdonképpen egyre mélyebbre vinne a semmibe. A lift ismét megállt és kinyílt, az ajtóban pedig Bellát pillantottam meg, amint Anna kezében hozza felém, mögöttük pedig a két Magnussen, Diana és Andrea jelent meg, viszont nyoma sem volt Anna pár perce látott vérrel teli szájának és üres tekintetének.Mögötte pedig Diana szeme világított, de mindezt szó szerint. Olyannyira világított, hogy lassan a fehér fény kezdett elvakítani...
Amikor a fényt megszűnni véltem, kinyitottam a szemem és egy kórteremben találtam magam, kintről pedig ismerős hangokat hallottam, Andrea és Ben beszélgetett valakivel. Próbáltam kiáltani nekik, de rendkívül gyengének éreztem magam amellett, hogy hang sem igazán volt hajlandó távozni belőlem, viszont megkönnyebbülve konstatáltam, hogy csak egy álom volt, így minden aggodalom nékül hajtottam álomra a fejem...

2016. március 3., csütörtök

Day #10 (Part 2.) - Zárt ajtók mögött

A sikátorból kilépve a kies, füstös utcán csend honolt, amit csak ritkán tört meg kísérteties hörgés. Az utca látképe egyből felhozta a bennem rejlő Will Smith-t a Legenda vagyok című klasszikusból. A környezet pedig kiváló hangulatot biztosított ehhez, bár természetesen ennek nem örültem túlzottan. Közeledve a CC épülete felé, egyre inkább sűrűsödni kezdtek az útakadályok, amik tényleg gyanússá és elképzelhetővé tették Andrea kijelentését, miszerint lehetnek túlélők a CC környezetében. a séta furcsán csendes volt, mintha mindenki teljesen magába zuhant volna, meglátva a város belsejét. Bennem is most kezdett csak igazán valósággá válni minden. A minket körülvevő halál szagát már magamon éreztem, a hörgő, visító hangok már belevésődtek az elmémbe, a paranoia jeleit vettem észre magamon. Sajnos azonban a beképzelt hangok és mozdulatok nem egészen voltak beképzeltek. már csak 20 méterre jártunk a CC főbejáratától, amikor az előttünk levő konténerekkel eltorlaszolt útszakasznál ismét kinyílt egy ajtó, ami mögül rothadó testű
élőhalottak törtek ki ránk éhezve. Fura volt látni azt, hogy a legügyesebb minden társam közül Rebecca volt, aki ránézésre csak egy törékeny kislánynak tűnt. Szinte már-már művészi módon használta a machetet és könnyedén kaszabolta le a zombik fejét, miközben mosolyt véltem felfedezni az arcán. Igazság szerint kicsit félelmetesnek tűnt és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire gyerekként éli meg és játéknak fogja föl, vagy a szülei halálával valami "elszabadult" benne. Sajnos a hullák kaszabolása és lövöldözése hangzavarral járt és elkezdett egyre több foszló terelődni felénk. A kitörés lehetősége emiatt teljesen lehetetlennek tűnt, ráadásul a Cardio Clinic bejárata is a konténereken túl volt, így egyetlen választás maradt.
- Gyorsan! Másszatok át a konténereken! - kiáltottam a többiek felé
És próbáltam elrúgni magamtól a halottakat, hogy időt nyerjek az átmászáshoz. Igyekeztem segíteni mindenkinek akit tudtam, így bakot tartottam Andreanak, hogy minél egyszerűbben sikerüljön neki megúsznia a dolgot és sikerüljön épségben átérnie a konténerek túloldalára. Mivel már csak én és Tom tartottuk a frontot lent a konténer alján, idejét éreztem elindulni felfelé, hiszen bár Benék segítettek távol tartani tőlünk a zombikat, de fogyott a lőszer. Szerencsére sikerült fogást találnom a konténeren és kiszabadítva a lábam az utolsó belém kapaszkodó élőhalott kezeiből, sikeresen a konténer tetején találtam magam. Ahogy a fejem balra fordítottam, láttam, hogy Tom még mindig küzd a rá éhező vadakkal, így gyorsan próbáltam megindulni felé, és segíteni Bennek, hogy sikerüljön őt is épségben felhúzni, de késő volt. A Tom lábába kapaszkodó zombik egy rántással a mélybe húzták őt.
Ezek voltak azok a pillanatok, amihez hozzászokni már már lehetetlen volt. A veszteség akkor is veszteség volt, egy egy hete ismerted az ember, akkor is ha csak egy napja és akkor is ha születésed óta, hiszen aki melletted állt az instant csatatéren, az a társad volt. Tom esete pedig bűntudatot ébresztett bennem, hiszen mindenki rám figyelt, nekem segítettek, így ismét elvesztettünk egyet közülünk. Az ezen való töprengésre persze nem igazán maradt idő, hiszen félő volt, hogy át fognak jutni a zombik is a konténereken, így gyors iramban a bejárat felé vettük az irányt, amely természetesen el volt torlaszolva.
- Andrea, mondd azt, hogy van még egy bejárat! - mondta Ben
- A nyugati oldalon van egy amolyan ál-mentőbejáró, ami csak egy parkoló és egy ajtó, az északi oldalon pedig van egy "művészbejáró", ami a karbantartóknak volt a kijárata.
- Akkor balra állt! - kiáltott fel Ben és indult meg a mentőbejáró felé
Szerencsére út közben nem futottunk össze vészesen sok járkálóval csak egy-egy tűnt fel helyenként amiket Rebecca könnyedén intézett el. Természetesen a mentőbejáró szintén el volt torlaszolva, olyannyira, hogy teljesen esélytelen volt a bejutás, mielőtt a zombik áttörik a lenti kordont. Az utolsó esélyünk a vészkijárat volt, amit a Kentford road felől lehetett megközelíteni egy keskeny sikátoron keresztül. Ez az utca is valamikor még csodás színfoltja volt a városnak. Ehhez képest most a szív csak a vérvörös, a szürke és a fekete amit láthat az ember. Aztán körülöttem sétáló emberek arcát néztem. Fura volt látni, hogy mennyire kiült mindenkinek az arcára egy-egy fajta érzelem. Andrea bizakodónak és izgatottnak tűnt. A szemei élénken csillogtak, miközben mélyeket sóhajtott és menet közben az ujját tördelte. Ben úgy tűnt beletörődött és ezáltal feloldódott. Lazán, nemtörődöm módon lépdelt előre, miközben lábával egy kavicsot terelgetett maga előtt. Rebecca volt az, akin még mindig nem tudtam kiigazodni. Mosolygott és fütyörészett ahogy közeledtünk a CC vészkijárata felé. Mintha élvezte volna ezt az egészet. Mintha játék lenne...
Ebben a pillanatban egy hatalmas puffanás hallatszott a távolból.
- Átjutottak... - morogtam magam elé és elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat.
Az épület ajtaja természetesen zárva volt, így gyorsan elkezdtünk nyitásra alkalmas eszközt keresni. Ben egyszercsak eltűnt, hogy pár pillanat múlva egy sportautó spoilerével térjen vissza.
- Ezzel próbáld meg Dom! - nyomta a kezembe...
Sajnos a próbálkozás ismét kudarcba fulladt, nem tudtam kifeszíteni az ajtót. Ekkor Ben kitépte a kezemből a neonzöld alkatrészt és a kilincs alá feszítve rárúgott egyet. Az ajtó kilincse hangos zörgéssel huppant a földre, de az ajtó, mivel zárva volt, ugyanúgy nem nyílt ki.
- Na most jön az, hogy... - mondta Ben és pisztolyt fogott a zárra - álljatok hátrébb, nehogy visszapattanjon vagy mit tudom én.
Ben egyetlen lövése szétroncsolta a zárat de az ajtó még mindig nem nyílt ki. A háttérben ekkor megjelent az első élőhalott, akit szépen lassan követett a többi is. A helyzet kezdett szorulttá válni, mivel a fegyverek táraiban már alig-alig volt lőszer és a túlerő nem igazán kedvezett a túlélési esélyeinknek. A pánik kezdett rajtunk úrrá lenni, mindenki szorította kezében a fegyverét, és szépen lassan előrébb totyogtunk az ajtóból, hogy ne tudjanak olyan gyorsan sarokba szorítani minket. Tulajdonképpen mindenki a csodára várt, kivéve Rebeccat, aki az ajtó felé fordult, lendületet vett és páros lábbal ugrott neki a zár-résznek. Az ajtó pedig megadta magát és nemcsak kinyílt, a zár egy-az-egyben kiszakadt a helyéről. Becca fájdalmas arccal feküdt el a földön, láthatóan megviselte az ajtóval való találkozás.
Gyorsan felvettem Rebeccat és futni kezdtem. A CC raktár részében találtuk magunkat, ahol orvosi eszközök, gyógyszerek voltak egykoron. Letettem a kezemben lévő lányt és intettem Bennek, hogy segítsen. Mivel az ajtónak csak a zár része szakadt ki, jó ötletnek tűnt, ha valahogy eltorlaszoljuk a bejáratot. Erre a műveletre pedig alkalmasnak tűnt a raktárban levő polcrendszer, aminek a súlya és a nagysága úgy tűnt, hogy megfelel arra a célra, hogy elzárjuk a bejáratot. Bennel megfogtuk a fém polcrendszert és beforgattuk, majd bedöntöttük az ajtó elé, ezt követően pedig engedtük hátracsúszni, hogy a következő ajtófélfa megfogja a két lábát, így pedig a befelé nyíló ajtó mögé akadályt képezzen. Felkaptam Rebeccát és tovább indultunk. Sajnos a kislány bokája nem nézett ki túl szépen, így az első útnak valami olyan helyre kellett hogy vezessen ahol minimum kötszert és fájdalomcsillapítót találhatunk. Természetesen az út így a műtőbe vezetett, amelyik helység viszonylag érintetlennek tűnt, hála a kódokkal működő és automatikusan záródó ajtóknak, amelyeknek szerencsénkre Andrea tudta a nyitáshoz használatos számkombinációját és olyan is volt köztük, amelyik még működött is. A labor amellett hogy nem volt híján kötszernek és gyógyszereknek, még zárt is volt, azaz egy rövid időre biztonságban tudhattuk magunkat a zárt ajtók mögött. Andrea kezelésbe vette Beccát, akinek az első diagnózis szerint bokaficam lett a "jutalma" az amúgy ismételten hősies és életmentő cselekedetért.