2016. március 3., csütörtök

Day #10 (Part 2.) - Zárt ajtók mögött

A sikátorból kilépve a kies, füstös utcán csend honolt, amit csak ritkán tört meg kísérteties hörgés. Az utca látképe egyből felhozta a bennem rejlő Will Smith-t a Legenda vagyok című klasszikusból. A környezet pedig kiváló hangulatot biztosított ehhez, bár természetesen ennek nem örültem túlzottan. Közeledve a CC épülete felé, egyre inkább sűrűsödni kezdtek az útakadályok, amik tényleg gyanússá és elképzelhetővé tették Andrea kijelentését, miszerint lehetnek túlélők a CC környezetében. a séta furcsán csendes volt, mintha mindenki teljesen magába zuhant volna, meglátva a város belsejét. Bennem is most kezdett csak igazán valósággá válni minden. A minket körülvevő halál szagát már magamon éreztem, a hörgő, visító hangok már belevésődtek az elmémbe, a paranoia jeleit vettem észre magamon. Sajnos azonban a beképzelt hangok és mozdulatok nem egészen voltak beképzeltek. már csak 20 méterre jártunk a CC főbejáratától, amikor az előttünk levő konténerekkel eltorlaszolt útszakasznál ismét kinyílt egy ajtó, ami mögül rothadó testű
élőhalottak törtek ki ránk éhezve. Fura volt látni azt, hogy a legügyesebb minden társam közül Rebecca volt, aki ránézésre csak egy törékeny kislánynak tűnt. Szinte már-már művészi módon használta a machetet és könnyedén kaszabolta le a zombik fejét, miközben mosolyt véltem felfedezni az arcán. Igazság szerint kicsit félelmetesnek tűnt és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire gyerekként éli meg és játéknak fogja föl, vagy a szülei halálával valami "elszabadult" benne. Sajnos a hullák kaszabolása és lövöldözése hangzavarral járt és elkezdett egyre több foszló terelődni felénk. A kitörés lehetősége emiatt teljesen lehetetlennek tűnt, ráadásul a Cardio Clinic bejárata is a konténereken túl volt, így egyetlen választás maradt.
- Gyorsan! Másszatok át a konténereken! - kiáltottam a többiek felé
És próbáltam elrúgni magamtól a halottakat, hogy időt nyerjek az átmászáshoz. Igyekeztem segíteni mindenkinek akit tudtam, így bakot tartottam Andreanak, hogy minél egyszerűbben sikerüljön neki megúsznia a dolgot és sikerüljön épségben átérnie a konténerek túloldalára. Mivel már csak én és Tom tartottuk a frontot lent a konténer alján, idejét éreztem elindulni felfelé, hiszen bár Benék segítettek távol tartani tőlünk a zombikat, de fogyott a lőszer. Szerencsére sikerült fogást találnom a konténeren és kiszabadítva a lábam az utolsó belém kapaszkodó élőhalott kezeiből, sikeresen a konténer tetején találtam magam. Ahogy a fejem balra fordítottam, láttam, hogy Tom még mindig küzd a rá éhező vadakkal, így gyorsan próbáltam megindulni felé, és segíteni Bennek, hogy sikerüljön őt is épségben felhúzni, de késő volt. A Tom lábába kapaszkodó zombik egy rántással a mélybe húzták őt.
Ezek voltak azok a pillanatok, amihez hozzászokni már már lehetetlen volt hozzászokni. A veszteség akkor is veszteség volt, egy egy hete ismerted az ember, akkor is ha csak egy napja és akkor is ha születésed óta, hiszen aki melletted állt az instant csatatéren, az a társad volt. Tom esete pedig bűntudatot ébresztett bennem, hiszen mindenki rám figyelt, nekem segítettek, így ismét elvesztettünk egyet közülünk. Az ezen való töprengésre persze nem igazán maradt idő, hiszen félő volt, hogy át fognak jutni a zombik is a konténereken, így gyors iramban a bejárat felé vettük az irányt, amely természetesen el volt torlaszolva.
- Andrea, mondd azt, hogy van még egy bejárat! - mondta Ben
- A nyugati oldalon van egy amolyan ál-mentőbejáró, ami csak egy parkoló és egy ajtó, az északi oldalon pedig van egy "művészbejáró", ami a karbantartóknak volt a kijárata.
- Akkor balra állt! - kiáltott fel Ben és indult meg a mentőbejáró felé
Szerencsére út közben nem futottunk össze vészesen sok járkálóval csak egy-egy tűnt fel helyenként amiket Rebecca könnyedén intézett el. Természetesen a mentőbejáró szintén el volt torlaszolva, olyannyira, hogy teljesen esélytelen volt a bejutás, mielőtt a zombik áttörik a lenti kordont. Az utolsó esélyünk a vészkijárat volt, amit a Kentford road felől lehetett megközelíteni egy keskeny sikátoron keresztül. Ez az utca is valamikor még csodás színfoltja volt a városnak. Ehhez képest most a szív csak a vérvörös, a szürke és a fekete amit láthat az ember. Aztán körülöttem sétáló emberek arcát néztem. Fura volt látni, hogy mennyire kiült mindenkinek az arcára egy-egy fajta érzelem. Andrea bizakodónak és izgatottnak tűnt. A szemei élénken csillogtak, miközben mélyeket sóhajtott és menet közben az ujját tördelte. Ben úgy tűnt beletörődött és ezáltal feloldódott. Lazán, nemtörődöm módon lépdelt előre, miközben lábával egy kavicsot terelgetett maga előtt. Rebecca volt az, akin még mindig nem tudtam kiigazodni. Mosolygott és fütyörészett ahogy közeledtünk a CC vészkijárata felé. Mintha élvezte volna ezt az egészet. Mintha játék lenne...
Ebben a pillanatban egy hatalmas puffanás hallatszott a távolból.
- Átjutottak... - morogtam magam elé és elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat.
Az épület ajtaja természetesen zárva volt, így gyorsan elkezdtünk nyitásra alkalmas eszközt keresni. Ben egyszercsak eltűnt, hogy pár pillanat múlva egy sportautó spoilerével térjen vissza.
- Ezzel próbáld meg Dom! - nyomta a kezembe...
Sajnos a próbálkozás ismét kudarcba fulladt, nem tudtam kifeszíteni az ajtót. Ekkor Ben kitépte a kezemből a neonzöld alkatrészt és a kilincs alá feszítve rárúgott egyet. Az ajtó kilincse hangos zörgéssel huppant a földre, de az ajtó, mivel zárva volt, ugyanúgy nem nyílt ki.
- Na most jön az, hogy... - mondta Ben és pisztolyt fogott a zárra - álljatok hátrébb, nehogy visszapattanjon vagy mit tudom én.
Ben egyetlen lövése szétroncsolta a zárat de az ajtó még mindig nem nyílt ki. A háttérben ekkor megjelent az első élőhalott, akit szépen lassan követett a többi is. A helyzet kezdett szorulttá válni, mivel a fegyverek táraiban már alig-alig volt lőszer és a túlerő nem igazán kedvezett a túlélési esélyeinknek. A pánik kezdett rajtunk úrrá lenni, mindenki szorította kezében a fegyverét, és szépen lassan előrébb totyogtunk az ajtóból, hogy ne tudjanak olyan gyorsan sarokba szorítani minket. Tulajdonképpen mindenki a csodára várt, kivéve Rebeccat, aki az ajtó felé fordult, lendületet vett és páros lábbal ugrott neki a zár-résznek. Az ajtó pedig megadta magát és nemcsak kinyílt, a zár egy-az-egyben kiszakadt a helyéről. Becca fájdalmas arccal feküdt el a földön, láthatóan megviselte az ajtóval való találkozás.
Gyorsan felvettem Rebeccat és futni kezdtem. A CC raktár részében találtuk magunkat, ahol orvosi eszközök, gyógyszerek voltak egykoron. Letettem a kezemben lévő lányt és intettem Bennek, hogy segítsen. Mivel az ajtónak csak a zár része szakadt ki, jó ötletnek tűnt, ha valahogy eltorlaszoljuk a bejáratot. Erre a műveletre pedig alkalmasnak tűnt a raktárban levő polcrendszer, aminek a súlya és a nagysága úgy tűnt, hogy megfelel arra a célra, hogy elzárjuk a bejáratot. Bennel megfogtuk a fém polcrendszert és beforgattuk, majd bedöntöttük az ajtó elé, ezt követően pedig engedtük hátracsúszni, hogy a következő ajtófélfa megfogja a két lábát, így pedig a befelé nyíló ajtó mögé akadályt képezzen. Felkaptam Rebeccát és tovább indultunk. Sajnos a kislány bokája nem nézett ki túl szépen, így az első útnak valami olyan helyre kellett hogy vezessen ahol minimum kötszert és fájdalomcsillapítót találhatunk. Természetesen az út így a műtőbe vezetett, amelyik helység viszonylag érintetlennek tűnt, hála a kódokkal működő és automatikusan záródó ajtóknak, amelyeknek szerencsénkre Andrea tudta a nyitáshoz használatos számkombinációját és olyan is volt köztük, amelyik még működött is. A labor amellett hogy nem volt híján kötszernek és gyógyszereknek, még zárt is volt, azaz egy rövid időre biztonságban tudhattuk magunkat a zárt ajtók mögött. Andrea kezelésbe vette Beccát, akinek az első diagnózis szerint bokaficam lett a "jutalma" az amúgy ismételten hősies és életmentő cselekedetért.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése