2015. október 29., csütörtök

Day #5 - Te vagy a főnök!

A hajnali őrség első felét Andrea társaságában töltöttem, akivel próbáltunk rájönni a kiváltó okokra és arra, hogy miként is terjedhet a vírus, ha egyáltalán annak lehet nevezni.
- Oké. Tegyük fel, hogy a kísérleti gyógyszer okozta. Illetve valószínű, hogy az volt az ok. Viszont ami aggasztó, az az, hogy az első SWAP-os betegnél akit ugye visszahoztak, több napig pangott a zombikór. Viszont bent a kórházban egyből lettek élőhalottak az emberek. - vezettem fel Andreának
- Valószínű, hogy valahogy vagy vér, vagy nyál útján terjed. És talán, függ attól a pangási idő, hogy milyen mennyiségben kerül át a gazdatestből a fertőzés.
- Hmm. van benne logika. Az biztos, hogy ha van ellenszer, vagy információ, akkor az a Cardio Clinic laborjában lesz. Oda mindenképpen el kell majd jutnunk. Elvileg ugye állatokon tesztelték a gyógyszert. Azt pedig lehetetlennek tartom, hogy valaminek a mellékhatása csak az embereknél jöjjön elő.
- Ebben is lehet valami. De mi van, ha az állatok génszerkezetében van valami ami immunissá teszi őket a fertőzésre?
- Nem tudom. Bár az tény, hogy zombikutyát vagy mit tudom én, csirkét még nem láttam. De az az igazság, hogy nem hiszek a véletlenben. Biztosan van oka mindennek.
A beszélgetést ekkor törte meg Diana, aki Andrea váltásaként érkezett az őrségbe.
- Na mi a pálya emberek? Megy a romantikázás? - szólt oda nevetve
- Csak azt beszéltük, hogy mikor jön már a gyökér váltásom, mert rohadt álmos vagyok. - vágott vissza Andrea
- Akkor kelj fel és járj! Itt vagyok..
- Hát jól van. Akkor jó éjszakát. - mondta Andrea és indult el befelé.
Diana halálos nyugodtsággal heveredett le mellém a földre. Abszolút nem látszott rajta az a nyugtalanság, tanácstalanság, vagy félelem, amit Andreán láttam.
- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? - kérdeztem
- Én nyugodt? Nem vagyok az. Csak próbálom könnyedre venni a figurát. Szerintem attól nem lesz jobb a helyzet, ha feszülten járkálok fel-alá, vagy hisztérikus rohamot kapok.
- Ebben mondjuk van némi igazság.
- Te viszont eléggé letörtnek látszol.
- Aggódom. Aggódom Anna, meg az egész helyzet miatt. Nagyon sok mindent kellene még csinálni a bázis körül ahhoz, hogy biztonságos legyen, de félek, hogy nem leszünk időben készen. És aggódom mindenki miatt aki még kint van a városban.
- Megértelek. De attól, hogy aggódsz nem lesz jobb. Vedd ezt az egészet valami természetellenes kiválasztódásnak. Aki erős az túléli, aki nem, az meghal. Illetve zombi lesz belőle. Ennyi. Azt meg ne felejtsd el, hogy itt te vagy a főnök. Téged követ mindenki. Nem hagyhatod el magad. És bármi történik, mindenki téged fog követni. Úgyhogy felejtsd el, hogy depressziós meg miakurvaélet leszel, mert fogok egy mikrohullámú sütőt és agyonváglak vele.
- Nem tudom eldönteni, hogy zseni vagy, vagy tök hülye. - nevettem fel.
- Képzeld, én sem! - kezdett ő is nevetni
A Dianaval való őrködés ebben a hangulatban telt el, szinte az egész éjszakát végig nevettük. Diana azon kívül, hogy Andrea legjobb barátja volt, Annát is ismerte és hellyel közzel értette is azt hogy mi az ami köztünk van, így érezte azt, hogy hogyan kell velem beszélni. Jó hatással volt rám. Valamiért sikerült teljesen elfelejteni az egész helyzetet. A reggel így gyorsan eljött, az egész este eseménytelenül elment mellettünk. Igazság szerint egy kicsit sajnáltam azt, hogy nem volt történés, mert amellett, hogy nem láttunk zombikat, nem érkezett ember sem, ami engem főleg Anna miatt aggasztott. A munkának ilyen létszám mellett már könnyebben álltunk neki és jobban, gyorsabban is ment a tatarozás. A Magnussen tesók félelmetes gyorsasággal rakták össze a generátort, talán 2-3 órájukba telt és már készen is voltak a napenergiával működő áramforrással, így már volt világításunk, hűtőnk, rádiónk, sőt TV-n is, mivel Ben nem bírta ki, hogy legfontosabb kellékként televíziót és játékkonzolt hozzon magával. A rádiós híradások folyamatosan számoltak be a történésekről és arról, hogy a város körül lezárták 50 kilométeres körzetben területet és teljes katonai ellenőrzés és átvilágítás mellett lehet csak átjutni Houston felé. Természetesen nekem, mint film és sorozatmániásnak, egyből eszembe jutottak jelenetek különböző filmekből, hogy mi szokott ilyenkor történni. Majd valaki hirtelen átváltozik a tömegben, aztán ott elkezd terjedni a zombulás és áttörik a hadsereg kordonját. A telefonok működtek, így sokan próbálták felhívni az ismerősieket, családjukat, de inkább kevesebb mint több sikerrel, legalábbis azoknál kevés sikerrel akik a városban éltek. Felvetődött többekben az is, hogy külső segítséget kérjünk, de igazság szerint megpróbáltam lebeszélni mindenkit erről, mert nem bíztam abban, hogy a kordon megakadályozza a zombik kijutását. Estére sikerült megerősítenünk a falakat, és a hat őrtoronyból hármat használható állapotba hoztunk. A csapat női részlege sikeresen kitakarította az egész alsó szintet, így egyre élhetőbbnek tűnt az egész épület. Az egyetlen dolog ami kicsit fennakadást okozott, az volt, hogy nem igazán volt bútorunk, így a legtöbb embernek még mindig a földön kellett aludnia. Este ismét gyűlést tartottunk, ahol fontossági sorrendet állítottunk fel.

Az első dolgunk a felső szint takarítása, az épület rendbetétele és a fűthetőség megoldása kellett hogy legyen, mivel a tél egyre inkább közeledett és az éjszakák kezdtek csípőssé válni, a betört ablakok és helyenként omladozó falak pedig nem igazán nyújtottak védelmet a hideg ellen. A másik probléma az az élelem volt, ugyanis mindenki sejtette azt, hogy amit magunkkal hoztunk, maximum 3-4 hétig tarthat ki, azt pedig nem mertük megkockáztatni, hogy a következő napon kiküldünk embereket az erdőbe vadászni. Ekkor Gary szólt közbe:

- Figyeljetek. Ha valaki bevállalja, hogy eljön velem, van egy pár kilométerre egy falu. Reméljük, hogy nincsenek még ott hullák, onnan esetleg tudunk hozni, vagy ha kell akkor lopni tyúkot, disznót, vagy valami ilyesmi állatokat. Így a kaja ellátása is megoldható lesz talán. Arról nem is beszélve, hogy öregapámék is ott laktak, akiknek bazinagy földjük van, ahol termesztenek mindenféle zöldséget. Tuti, hogy tartanak ott magokat is amiket itt el tudunk vetni és termeszteni magunknak ételt. Mondjuk velük beszéltem, ők már kimentek a kordonon túlra.
- Ez nagyon jó ötlet! - kiáltott fel Ben - Én veled tartok!
- Ketten elegek lesztek Gary? - kérdeztem
- Szerintem igen.
- Oké, akkor hajnalban ahogy kezd világosodni, induljatok. Félek, hogy hamarosan itt lesznek az élőhalottak.
- Rendben!
Mivel az éjszakai őrségben nem voltam soros, kivételesen lefeküdtem aludni. Az egyetlen dolog ami a fejemben járt, az természetesen Anna volt. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy elképzelhető az is, hogy ő már nincsen többé. Bűntudatom volt. Rosszul döntöttem. Haza kellett volna hoznom. Sőt, el sem szabadott volna engednem. Rosszul döntöttem.

2015. október 27., kedd

Day #4 (Part 2.) - Az új Otthon

A kapuk kinyitása után kicsit lehangoló látvány fogadott bennünket. A bázis ugyanis eléggé romos állapotban volt. A fű és főleg a gaz majdnem hogy térdig ért, az épületek ablakai betörve, helyenként az egész erődöt körülvevő falból is hiányzott egy-egy kisebb darab. Az NMS épületét láthatóan nem kímélték az évek. Amikor beparkoltunk a főépület ajtaja elé, a többiek körbeálltak engem, mintha az utasításaimat várták volna...
- Hát ezzel lesz egy kevés melónk úgy érzem... Várom az ötleteket... - mondtam.
- Hát öcskös, te vagy a főnök, tied volt az ötlet, szóval találj ki valami rendszert, meg főleg szabályokat. - nézett rám kaján vigyorral a Maestro.
- Őőőő... Jól van. A legfontosabb kérdés: Hol tartanak a zombik? Andrea, ti keresztül jöttetek a városon, volt ahol láttatok dögöket?
- A belváros környékén már találkoztam egy-kettővel reggel. Ha szerencsénk van, akkor még legalább 1-2 napba telik mire elérhetnek idáig.
- Helyes. A legfontosabb a fal és a kapu rendbehozása lenne, persze miután körülnéztünk bent és megbizonyosodtunk arról, hogy nincsenek meglepetés vendégeink. A legjobb megoldás az lenne, ha a férfiak a fal, az udvar és utána az épület rendbetételével foglalkoznának, a nők pedig a takarítás részét intéznék. Persze ha mindenkinek megfelel. Maestro légy szíves mérd fel, hogy mi az ami még kellhet. A mai napon még lesz lehetőség meg idő is talán arra, hogy visszamenjünk a városba eszközöket meg anyagot szerezni a tatarozáshoz, anélkül, hogy meglegyen az esélye hogy zombieledel lesz belőlünk.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha én meg Gun körbenéznénk és elmennénk a platóssal anyagbeszerzésre. Ti addig itt maradtok kertészkedni, meg várni hogy beesik-e még egy-két vendég. - mondta az idősebbik Magnussen
- Jó ötlet. - vágtam rá
- Viszont egy valami van, ami gondot jelenthet. - vágott közbe Benjamin
- És mi lenne az? - Nézett rá szúrós szemekkel Gunnar
- Tudjátok oké, hogy átmegyünk zombidaraboló survivor-be, de mégis hogy fogjuk ezt kivitelezni, ha jelenleg az összes fegyverünk egy pár konyhakés, meg partvisnyél?
Benjamin fején találta a szöget. A sok tervezgetés, meg a költözködés közben arra nem is gondoltunk, hogy szükség lehetne fegyverekre. Persze itt már az is felmerült bennem, hogy talán valahol elrejtve lesz olyan raktár a katonai iskola épületei között, ami nem teljesen üres és esetleg valamiféle fegyverként hasznosítható tárgyat találunk.
- Első körben körül kell nézni itt, hátha mielőtt lezárták a területet, hagytak valahol, valamelyik raktárban némi muníciót. A másik lehetőség, hogyha a Maestroék bemennek a városba, meglátogathatnák a vadászboltot a St. Luis Drive-on. Remélhetőleg nem fosztották még ki és tudnak hozni onnan fegyvereket.
- Na akkor induljunk neki a dolgoknak. Szerintem nem árt sietni! - kiabálta el magát Gunnar.

Szerencsére a körbejárás meglepetések nélkül zajlott. Sajnos az épület állapotát illetően nem sikerült pozitívan csalódni, tényleg ramaty állapotban volt minden. A falak repedezettek, romosak voltak, belül szemét, por és mocsok állt. Az épület belülről is kifejezetten hasonlított valami kísértet lakta helyre, hiszen itt-ott maradtak még jelei az életnek törött, megrogyott bútorok és az otthagyott szemét képében. Abban megegyeztünk, hogy első körben az őrtornyokat és két hálónak kialakítható termet kell rendbe rakni, persze a falak után. Az ikrek jó diákok módjára jegyzeteltek és írték fel, hogy mi az amire szükségünk lehet, amiből egy igen terebélyes kis lista alakult ki. Amíg a Magnussenek leléptek, megpróbálta mindenki hasznossá tenni magát és nekiálltunk otthonosabbá varázsolni a helyet, már amennyire a lehetőségeink engedték. A leányzók nekiálltak az első terem kitakarításának, míg én Bennel kimentem fát vágni az erdőbe, mivel egyrészt a terület felújításához, másrészt a fűtéshez is szükségünk volt fára. Talán 10-15 perc telt el Gunnarék távozása óta, amikor ismét egy autó hangjára lettünk figyelmesek a földes út felől.

Egy fehér színű, legalább 10-15 éves Chevrolet gurult befelé igen lassan, szemmel láthatóan nem túl rózsás állapotban, ugyanis a motorháztető csurom vér volt, a szélvédő pedig több helyen is be volt törve. Az utasok pedig a Robson család volt, Anette, Gary és a gyermekük, Damian. Ahogy kiszálltak a kocsiból, már nekik is szegeztem a kérdést:
- Sziasztok! Örülök, hogy épségben ide értetek. Mi történt?
- Szia Dom. - köszönt Anette - Az történt, hogy a belváros tele van zombikkal. Nem volt egyszerű eljutni idáig. De szerencsére karcolás nélkül megúsztuk.
- Hát igen, az öreg Chevy mindent kibír. - mondta büszkén Gary.
- Hát, akkor üdv az új otthonunkban. Nem túl színpompás és egyenlőre nem is túl otthonos, de legalább biztonságos lesz. Csatlakozzatok Andreához és Dianához, ők megmutatnak mindent. Sok meló lesz, de itt túlélhetjük. Talán...
Egyre jobban aggódtam Anna miatt. Telefonon nem tudtam elérni, nem tudhattam mi történt vele, hogy jól van-e biztonságban van-e, vagy hogy él-e egyáltalán, de megpróbáltam mindent félretenni és a feladatra koncentrálni. Lassan már 4 órája elmentek a tesók, kezdett ez is aggasztani. Mi van, ha bajuk esett? Az az igazság, hogy műszaki és egyéb "ház körüli" ismeretek és ezzel együtt Jonas nélkül halott lett volna az egész tervem. Csak bízni tudtam abban, hogy visszatérnek, addig pedig megkezdtük a fával való munkálkodást és a falak, valamint az őrtornyok megerősítését.
Este 7 óra tájban robaj hallatszott az útról. Megkönnyebbülve láttam, hogy visszatértek, de már nem csak egy teherautóval, hanem kettővel plusz az utánfutókkal és bizony az egyik platón emberek álltak. Újabb négy emberrel nőtt a társaságunk. Ott volt John Adams, Gunnar régi kisstílű hacker barátja és a barátnője Sarah, aztán Thomas Wellington és Jessica Parker akiket igazából senki sem ismert, Magnussenék találtak rájuk az egyik bolt kifosztása közben.  Amikor beértek, a Maestro kaján vigyorral üdvözölt.
- Szevasz tökös! Aggódtál mi? Nyugi van kisgyerek. Csak hoztam egy-két erre kolbászoló ismerőst, meg némi anyagot az élethez.
- Te hülye állat!  Igazán siethettetek volna! - ugrottam Jonas nyakába
- Nyugi, csak nem volt egyszerű mindent beszerezni.
- A dögök hol tartanak?
- Közelednek és egyre többen vannak. ha szerencsénk van, holnap még nem találnak itt ránk. Viszont a jó hír, hogy hoztunk fegyvereket, sőt még a generátorhoz is sikerült alkatrészt szerezni. Na az barátom, az tartott ennyi ideig.
- Generátor?
- Jajj öcskös, körülnéztél te rendesen? Nem tudom feltűnt-e, de a bázis területe körül nem találsz sehol villanyvezetékeket. Na ez azért van, mert van itt valahol egy áramgenerátor. Ha jól sejtem az egyetlen helyen amit nem néztünk meg, az alagsorban. Valamikor ez a hely napenergiával működött. Szóval betörtünk az erőműbe, és hoztunk egy-két kis napelemet.
- Össze fogjátok tudni rakni?
- Én mindenhez értek, az öcskös meg diplomás gépészmérnök. Tudom, hogy nem látszik rajta, mert leginkább egy napszámos parasztra hasonlít, de nagy koponya. Holnap az lesz az első, hogy megjavítjuk a rendszert, ameddig ti betonoztok. Mert ugye a fal betöméséhez nem árt az sem, bár látom ti fával megpróbáltátok már megoldani, de azért a beton mégiscsak erősebb védelemnek látszik.
- Nem tudom elmondani, mennyire örülök nektek...
- El ne bőgd magad! - nevetett fel - Inkább menjünk be és rakjunk tüzet valamelyik szoba közepén, hogy meg ne fagyjunk. Minden másra ott van a holnap.
- Tüzet rakni?
- Nyugalom, nézd mit hoztunk! Mint azokban a 90-es évekbeli filmekben a csövesek. Szép kis hordó!
Azzal legurította a vas hordót a platóról. Bent a teremben mindenki összegyűlt, csak hogy lássuk a létszámot. Mindenkivel együtt így összesen 16 főt számlált a társaság, ebből 6 nő, 9 férfi és egy fiúgyermek. Az éjszakai őrséget két fő látta el a bejáratnál, hiszen figyelnünk kellett. Nem csak amiatt, hogy nehogy előbb érjen ide egy zombi, hanem hogyha esetleg túlélő idetalálna, akkor legyen aki fogadja őket. Én pedig nagyon bíztam abban, hogy lesz még túlélő aki ott fog állni a kapu előtt. Én gyorsan lefeküdtem aludni, majd éjféltől beálltam az őrségbe. Már nem tudtam eljönni a kapu elől. Vártam és reménykedtem abban, hogy egyszer csak ott fog állni az ajtó előtt a legfontosabb ember az életemben...

2015. október 26., hétfő

Day #4 (Part 1.) - Beköltözős buli

Ahogy hazaértem, az volt az első, hogy bevetődtem az ágyba Bella mellé és megpróbáltam kicsit pihenni, de álom természetesen nem jött a szememre. Egyre csak a történtek jártak az eszemben és a döntésem súlya egyre jobban elkezdte nyomni a vállamat. Vajon jó döntés volt otthagyni a dokit? Mi van, ha a zombik nem is harapás által fertőznek? Nem menthettem volna meg őt is valahogyan? Ezer meg ezer kérdés kavargott az elmémben, ahogy lassan álomba szenderültem. Az álom pedig ismét elhozta ezeket a lényeket, valami sötét erdőben álltam egy ösvényen, eltévedtem. Egyszer csak az egyik bokorból egy zombi lépett elő. Michael volt az, rám mutatott, majd megindult felém. Nem volt lehetőségem, futni kezdtem. Ahogy futottam, néha hátra néztem és az eltorzult, bomló alakok között ismerősnek tűnő arcokat véltem felfedezni Anna, az édesanyám, Andrea és még megannyi ismerősöm. Ahogy futottam, ziháltam, egyre fogyott a levegő, mintha fojtogattak volna. Az erdő végén egy romos épületet pillantottam meg, az azt körülvevő beton kerítés közepén egy nagy kapu várt nyitva, és felkínálva a menekülés lehetőségét. Ekkor ébredtem fel, úgy, hogy patakokban ömlött rólam a víz. 
- Csak álom volt... - dörmögtem magam elé - úr isten, Anna!
Elfelejtettem felhívni, így gyorsan előkotortam a telefonomat, de akkor vettem észre, hogy hajnali 4 óra van, hiába hívnám, sosem veszi fel amikor alszik.
Ahogy visszagondoltam az álomra, eszembe jutott az a romos épület amit láttam. Úgy emlékeztem, valahol már láttam hasonlót. Ekkor ugrott be, hogy pár kilométerre a homokbánya mellett a volt NMS bázis állt, elhagyatottan. Amikor a déli háború fenyegette az országot, a fiatalok számára kialakítottak egy kiképző központot és iskolát, a National Military School egyik bázisát ide telepítették a város mellé, de mivel a háború elkerülte az országot és megszűnt a hadi helyzet, így az ország számtalan pontjára telepített katonai iskolák fenntartásának semmilyen értelme nem volt, így csupán 3-4 év működés után ezekből kivonultak és otthagyták őket.
Felkeltem és Bellával karöltve az utca másik oldalán, a panellal szembeni házhoz siettem és őrült módjára csengetni kezdtem. Percek teltek el, mire a kissé elszürkült téglaház ajtaja kicsapódott és az ajtóban egy  nagydarab, szőke szakállú, kissé kopaszodó ember állt meg egy szál boxerben és egy vörös-fekete kockás ingben. Olyan érzésem volt, mintha egy viking vezérrel álltam volna szemben, pedig csak jó barátomat Jonas Magnussent sikerült felvernem a legédesebb álmából. Ahogy meglátott, mosolyra görbült a szája, de tudta, hogy ha ilyenkor állok a kapujában, akkor valami fontos dologról lehet szó. Elhadartam neki a tegnap történteket, szinte levegőt sem vettem, de ő szemmel láthatóan nem igazán vett komolyan.
- Te Dom, egyetlen egy kérdésem lenne.
- Mondd!
- Mit szívtál? Le kéne állnod a kemény drogokkal. - tört ki heves nevetésben
- Nézd, ha nem hiszed el, kapcsold be a TV-t és várd meg a reggeli híradót. 100% hogy már benne lesznek a tegnap történtek. Hidd el, így történt minden amit mondtam. És sürgősen ki kell találnunk valamit a túlélés érdekében.
- Oké, tegyük fel, hogy hiszek neked. Van terved?
- Hát gondolkodtam valamin. Neked vannak katonai ismereteid. Elvileg az NMS épülete teljesen üres, ugye?
- Hát öcskös, ennek nem sok köze van ahhoz, hogy légiósként kerestem a kenyeremet 3 évig, de igen, az most már maximum szellemek lakják, meg csövesek.
- Ideális lenne...
- Jól van öcskös, de ugye tudod, hogy amiről makogsz itt nekem, azt még mindig faszságnak tartom? Elmúlott április 1-e...
Jó, figyelj. Akkor tudod mit? keress rá neten, vagy várd meg a 6 órás híradót és nézd meg, aztán kurva gyorsan kezdj el összepakolni és indulunk. Addig én intézek pár telefont meg küldök pár üzenetet mindenkinek.
- Te ezt tényleg komolyan gondolod...
- Igen baszd meg! Ez halálosan komoly! Légyszi ne idegelj ki korán reggel. Kurva húzós estém volt.
- Oké-oké. Mikor indulunk?
- 2 óra elég összepakolni?
- Remélem. Felhívom az öcsémet, hogy hozza a platóst, és arra fel tudunk pakolni mindent.
- Rendben. csak igyekezzünk. Még nem értek ide a hullák, de nem szeretnék találkozni velük.
Ahogy felértem a lakásba már be is pattantam a számítógép elé és a közösségi oldalon elkezdtem írogatni azoknak, akik fontosak voltak a számomra és reméltem, hogy nem néznek majd teljesen hülyének, bár fogalmam sem volt arról, hogy a tegnap esti kiszabadulásukat követően meddig juthattak el a zombik.
A pakolást illetően nem vittem túlzásba a dolgokat, csak a legfontosabbakat pakoltam össze. Ruhák, szerszámok, kaja. A megbeszélt 2 óra gyorsan eltelt, elkezdtem lepakolni a Maestro háza elé,(merthogy Jonast mindenki csak így hívta ezermester mivolta miatt) és vártam a srácokat. Rövidesen megérkeztek egy valamilyen ősrégi, számomra teljesen idegen típusú platós teherautóval, aminek a háromnegyede már meg volt pakolva bútorokkal és cuccokkal.
- Mi van veled kisgyerek? Meg vagy hülyülve? Komolyan gondolod, hogy 3 zsák cuccal fogsz nekiindulni? Legyél már észnél! - ordított a kocsiból Gunnar, aki leginkább egy jól megtermett Norvég favágóra hasonlított.
Köpni-nyelni nem tudtam, a két Magnussen már ugrott ki a kocsiból és azt vettem észre, hogy a lakásom nagy része fel volt pakolva.
Az NMS épület a várostól körülbelül negyed órára volt megtalálható a lakásomtól. A bázis területe vastag 2-2,5 méter betonfallal volt körülvéve, ami első ránézésre egészen jó állapotban volt annak ellenére, hogy már jó 4-5 éve senki nem foglalkozott a hellyel. Igazság szerint akár festőinek is mondhattuk volna a környezetet ahol a bázis állt, hiszen a nyugati falat egy patak, a keletit és félig-meddig a délit is egy erdő övezte, az északi fal szomszédságában pedig a homokbánya terült el. Maga az épület 4 darab 2 emeletes szárnyból állt, amik összességében kb. 100-150 ember befogadására lehettek alkalmasak. Ahogy a kövekkel végigszórt, de gazzal benőtt úton végigmentünk, már messziről láttuk a falak sarkában lévő őrtornyokat. Meglepetésemre a bázis kapuja előtt két autót pillantottam meg, mindkettőt azonnal felismertem. Az egyik Andrea autója volt, a másik pedig Benjamin Scotté. Benjamin a legjobb barátaim közé tartozott, már kilométerekről ki tudtam szúrni a fehér puttonyos caddy-jét. Ahogy odaértünk, láttam, hogy Andrea nem egyedül érkezett.
- Gyerekek, én azt hiszem most lettem szerelmes! - fordítottam oda a fejemet a Magnussen tesók felé.
- Azt elhiszem öcskös, azt elhiszem. - vágta rá Gunnar.
Andrea utasa Diana Webber volt. Bizony ő az a fajta nő volt, akin egy férfiember szeme egyből megakad. Magas, hosszú barna hajú, mogyoróbarna szemű és gyönyörű arcú leányzó.
- Most akkor mehet a beköltözős buli, meg minden? - kérdezte nevetve Benjamin
- Persze, hozd a sört! - Vágtam rá, miközben  Jonas a lakatokat fűrészelte le az erőd vas kapujáról.

Day #3 - Futni kéne

Hajnali fél 2 magasságában a bejárati ajtó zörgésére ébredtem, Anna ért haza a munkából.
- Szia! - kiáltottam felé, miközben kikászálódtam az ágyból - Mizújs? Ennyire sokan voltak megint?
- Szia. Hát nem is lehetne máshogyan. Nem igaz, hogy az embereknek nincs jobb dolguk, mint este 11-ig étteremben ücsörögni. Sok burzsuj köcsög...
- Nyugi, kajás nem vagy? Csináltam jófajta chilis babot. Tudom hogy imádod.
- Köszönöm. Nálatok volt ma valami?
- Huhh, képzeld visszahozták a kísérleti gyógyszeres beteget. Méghozzá nem túl fényes állapotban.
- A gyógyszer mégsem válik be? - kérdezte Anna, miközben kinyitotta a hűtőt, és a kajával a kezében a mikrohullámú sütő felé vette az irányt, hogy felmelegítse a babot.
- Nem tudom. Igazából sok mindent nem láttam belőle, hatalmas tömeg volt a műtő előtt, de szerencsétlen csávókán igen szarul festett. Mindenki tök tanácstalanul állt felette, szerintem már nem is él.
- Basszus. Ennyit a nagy felfedezésről. Legalább írhatsz zárójelentést holnap neki. Abból úgyis mindent megtudsz.
- Ezt mondjuk igaz. Na de én visszafekszem aludni. Jó legyél, meg jó pihenést holnap.
- Menjél csak. Én szerintem végig is alszom a holnapot. Illetve nem, ki kell mennem anyuhoz, de szerintem mire hazaérsz otthon leszek, meg főzök is valamit. Na jó éjt.
- Okés, jó éjt neked is. - köszöntem el, majd egy puszit nyomtam Anna arcára.
Reggel sietve értem be a klinikára. Siettem, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi történt a beteggel. Az irodánkba csak befutottam, köszöntem a lányoknak és már indultam is a laborba, hogy elhozhassam a regisztrátumokat, amiből kiderülhet valami. Nem volt szerencsém. A regisztrátumon csupán olyan információkat találtam, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni, ami biztos volt, hogy az orvos aki a coronarographiat csinálta az Dr. Michael Simon volt. Meg kell mondjam kicsit megszállott lettem ezzel az egésszel kapcsolatban. Azok után amit Andrea mondott, és amit a műtőben láttam, valahogy nem tudtam megülni egy helyben. Valami nem stimmelt ezzel az egész történettel. Szerencsére nem tartott sokáig megtalálnom Michaelt az osztályon, megvártam amíg látszólag volt egy kis szusszanásnyi ideje és letámadtam.
- Mike! Mi az isten volt ez tegnap? Láttam a csávót, hát úgy nézett ki, mintha most rángatták volna ki Will Smith puskacsöve elől a Legenda vagyokból.
- Baszki Dominique. Nem tudom, ez elképesztő ami itt volt. Hallgasd majd meg a leletet. Ilyet még életemben nem láttam.
- Szerintem valaki lenyúlta a diktafonodat, mert én nem találkoztam vele...
- Hát figyelj. Az öregnek a szíve konkrétan úgy nézett ki, mint valami mutáns polip. Igazából nem is nagyon értettük meg tudtuk kibogozni, de volt 4 főtörzse, egy rakat Anterior descendense meg Cx-e, a jobb koszorúérről meg ne is beszéljünk inkább. És ezek mint mintha önálló életet éltek volna.
- Úr isten. És él még egyáltalán? Vagy hol van most?
- Mivel mi nem igazán tudtunk vele mit kezdeni, átvittük a túlsó szárnyba a belgyógyászatra. Hogy azóta mi történt vele, nem tudom.
- Ez nagyon para. Na de köszi, mennem kell, meg téged sem akarlak feltartani.
A nagy járkálás meg kutakodás közepette gyorsan telt az idő, a ketyegő már fél 12-t mutatott. Mivel Annának adtam a kaját este, így magamnak nem hoztam, úgyhogy nem volt más választásom, mint át kellett mennem a büfébe, ami csupán a BNH főbejáratánál volt, az épület másik szárnyában. Az épület maga számomra olyan volt mint egy átkozott labirintus. Ahhoz, hogy az ember elérjen a büféig - amiből természetesen egy volt az egész épületben - át kellett verekednie magát egy rakat kártyával működő ajtón, lépcsőn meg liften. Persze az éhség nagy úr volt, így elindultam. Szerencsére már tisztában voltam a járással, tudtam, hogy a legrövidebb út az intenzív osztály melletti plexiajtón keresztül vezet, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Maga az épület kialakítása itt érdekes volt, mivel tulajdonképpen két teljesen külön építmény volt összekötve és duplán lezárva, mivel az összekötő folyosó mindkét végén kártyával működő ajtóval volt lezárva. Ahogy az intenzív osztály ajtaja elé értem, találkoztam Andreaval is, aki épp lefelé tartott.
- Merre-merre Dominique?
- Csak a büfét célzom meg, kéne valamit ennem.
- Átengedlek. - azzal a nyakában lógó kártyát hozzáérintette az ajtóhoz, ami kinyílt előttem.
- Köszi! - kacsintottam rá a doktornőre.
Az első ajtón átjutva, a folyosó közepére érve arra lettem figyelmes, hogy feltűnően nincsen semmi mozgás a túloldalon, ami azért is érdekes volt, mert a folyosó az általános belgyógyászati rendelőkhöz vezetett, ahol ez idő tájban általában tömkelegével ücsörögtek az emberek. Az ajtóhoz érve jutott eszembe, hogy még elő sem vettem a kártyámat, úgyhogy nekiálltam keresgélni a pénztárcámban az ezerféle bank-hitel-meg mindenféle törzsvásárlói kártya között a mágneskártyát. Egyszercsak sikításra lettem figyelmes a túloldalról. Az ajtót nem nyitottam ki, csak odanyomtam az arcom az ajtó üvegéhez és próbáltam a hang irányába nézelődni. Hirtelen a másik oldalról nagy lendülettel egy alak csapódott neki az ajtónak.

Halálra rémültem, hatalmasat ugrottam hátrafelé, és a fenekemre estem. Undorító és rémisztő látvány fogadott. Az ajtó másik oldalán egy szakadt ruhájú, középkorú férfi állt, aki igazából már nem nagyon hasonlított férfire. A fekete bőrkabátja cafatokban lógott rajta, nadrágja csupa vér volt. Kopaszodó fejéről és az arcáról darabokban hiányzott a bőr, mint akit meg akartak enni. Talán egy kicsit sokkot is kaptam, nem mozdultam meg egészen addig, amíg az alak ismét nem futott neki az ajtónak. Szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy plexi lenne előtte, csak nekifutott, hátraesett és ezt ismételgette egészen addig, amíg a plexi elkezdett berepedni. Valahol itt tértem észhez, és fogtam fel, hogy ebből baj lehet.
- Futni kéne... - mormoltam magam elé és olyan sprintet vágtam le a másik ajtóig, hogy azt Usain Bolt is megirigyelné.
Ahogy a lift ajtaja nyílt, egyre inkább úgy éreztem, megáll körülöttem a levegő, lelassult minden. Valószínűleg az adrenalin hatása volt ez, meg persze az is, hogy képes voltam megvárni a liftet ahelyett, hogy lefutottam volna a lépcsőn. Amikor a lift ajtaja nyílt, még szinte be sem léptem, már nyomtam meg az alagsort jelző "-1" feliratú gombot. Ahogy visszanéztem, láttam, hogy az a zombiképű izé a 2. ajtót is betörte, sőt, a háttérben még két hasonszőrű lény csatlakozott hozzá. A helyzetemet gyorsan átgondolva arra jutottam, hogy lemegyek az öltözőbe a lakáskulcsomért és valahogy megpróbálok zombimentes szintet találni, hogy kijuthassak. Szerencsémre az alagsorba még valami miatt nem jutottak le a dögök, csak néhány még élő kórházi dolgozó próbálta fejvesztve összeszedni a cuccait és lelépni az intézményből. A sok film és sorozatnézés után amit gyerekkoromtól kezdve műveltem, tudtam, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, gyorsan körülnéztem, nem találok-e valami fegyverként hasznosítható eszközt. Az eszembe sem jutott, hogy ez egy kórház, ahol minden életlen, vagy lekerekített végű, hogy még véletlenül se tudjon sérülést okozni. Ahogy a lift felé vettem az utamat, észrevettem hogy a karbantartók terme nyitva van így arrafelé vettem az irányt. Szerencsém volt. A terem tulajdonképpen egy műhely volt, ahol a kórház két ezermestere javított meg mindent ami elromlott. Bevallom, kicsit büszkén kutattam át gyorsított felvételben a helységet, hogy aztán a hadizsákmánnyal szállhassak be a liftbe. A táskám tartalma így már gazdagodott egy darab szikével, egy csavarhúzóval, egy akkumulátoros fúrógéppel, valamint a kezemben egy törött, ámde ez miatt hegyes végű infúzió tartó állvány nagyobb darabjával. Az első állomás a földszint volt, ami a legegyszerűbb kijutási lehetőséget kínálta fel akkor, ha éppen nem zombik nyüzsögnek mindenhol. A rothadó lények ugyanis szabadságra vágyhattak, mert amikor a liftből kiszálltam, körülbelül 8-10 ilyen szörnyeteg fordult felém a mentőbejárattól és indultak meg felém. Az ajtó záródott én pedig ismét egy szinttel feljebb léptem. Az első emeleten látszólag csend és nyugalom honolt így gyorsan elindultam az irodánk felé, hátha még össze tudok szedni egy két ott maradt dolgot, mint például a mobiltelefonomat, vagy a pénztárcámat. Szerencsére sem a folyosókon, sem az irodában nem találkoztam senkivel, így zavartalan lehetett az utam, viszont arról egyelőre fogalmam sem volt, hogyan is fogok kijutni az épületből. Amikor az ajtón kiléptem és jobbra fordítottam a fejem, a perifériámban egy fehér alakot pillantottam meg, aki eltűnt egy ajtó csapódása kíséretében. Az szoba ahova a "fehér ember" beviharzott Dr. Towergate és Dr. Simon szobája volt, így feltételeztem, hogy valamelyikük lehetett a kettő közül. Kezemben az infúziós állvány darabjával indultam meg az ajtó felé, majd kopogtam be és próbáltam viszonylag halkan a bent levő tudomására adni, hogy én vagyok az.
- Hahó! Nyisd ki! Dominique vagyok! Hahó... Hahó...
Elég soknak tűnt az az idő, amíg valami mozgolódást hallottam a szobából majd lassan kinyílt az ajtó.
- Ne kiabálj. Idevonzod őket! - szólt ki a résre nyitott ajtó mögül Andrea.
Ahogy beléptem, Andrea már fordította is el a kulcsot a zárban. A szoba maga a tipikus orvosi pihenő és iroda volt, benne az ajtó két oldalán két íróasztallal, oldalt szekrényekkel és az ablak alatt egy kanapéval, amin jelen esetben Dr. Michel Simon feküdt, bekötött karral és lábbal, helyenként átvérzett kötéssel.
- Úr isten! Mi történt?
- Katona dolog. - szólt oda sziszegve Dr. Simon.
- Nem úgy nézem, mintha az lenne...
- Nem is az. - szólt oda az íróasztalnál aktívan gépészkedő Andrea - ezek a szörnyek megtámadtak. Michael mentett meg, de ahogy nekiesett az egyik gyógyszeres szekrénynek, az rászakadt.
- De ugye nem? - kérdeztem.
- Mit nem?
- Nem érintkezett velük, vagy nem harapták meg, vagy ilyesmi?
- Nem tudok róla... - hangzott a kissé bizonytalan válasz Andrea szájából.
- Nem, megúsztam. - vágott közbe Michael.
-Te tudsz valamit amit mi nem? - kérdezte Andrea.
- Nem hinném, hogy többet tudok. Viszont amit tudok, hogy a portástól a takarítón át az egyszerű betegig mindenkiből zombi lett. Szóval valahogy ez a cucc fertőz és 100%, hogy ennek a kiváltó oka a SWAP-os kísérletes beteg volt. És ha ez a cucc fertőz, akkor vagy mi is zombik leszünk pár órán belül, vagy valahogy fertőz a dolog, amit megúszhatunk.
- Megúszhatjuk. Oké. De mégis hogyan akarsz innen kijutni?
- Hát. Vagy megküzdünk ezekkel az izékkel, vagy megvárjuk amíg jön valami segítség. A másik megoldás az ablak lenne, de Michael lehet, hogy elég neccesen ugrálna ilyen állapotban. - mosolyodtam el.
- He-he. Nagyon vicces vagy Dominique. - mondta Michael, aki szemmel láthatóan nem volt a legjobb állapotban.
Lassan sötétedni kezdett, ami még félelmetesebbé tette az egész szituációt és a helyet is. Andrea feladta az internet használat lehetőségét, a rendszer nem működött, és nekem is csak annyira volt elég a telefonom lemerülés előtt, hogy küldjek egy SMS-t anyukámnak, hogy még véletlenül se jöjjön haza a több 100 km-re élő rokonoktól és hogy gyorsan felhívjam Annát és elmondjam neki azt, hogy mindenképpen maradjon otthon, ne menjen sehova és zárkózzon be.
Este 9 óra magasságában aztán ahogy kifelé lestem az ablakon, egyszer csak észrevettem, hogy felkapcsolódott az egyik autó lámpája.
- Hé srácok, valaki van kint! - szóltam oda Andreáéknak.
Andrea futott az ablakhoz, majdnem hogy átugrott Michaelen és nekiállt ordítani kifelé.
- Segítség! Segítsen nekünk! Itt vagyunk! Segítség!
Az autós viszont kifelé kanyarodott és azzal a lendülettel el is tűnt a környékről. A csendet viszont léptek és hörgés törte meg a szoba ajtaja felől. Andrea kiabálása oda vonzotta a zombikat az ajtó elé, amik hallhatóan egyre többen és egyre agresszívabban próbáltak meg bejutni.
- Srácok, itt gond lesz. - jegyeztem meg.
- Ezek be fognak jönni. Ez nem lehet. Félek. - tört ki zokogásban, már már amolyan hisztérikus rohamban Andrea.
- Nyugalom kislány, nem lesz semmi gáz. megoldjuk. - öleltem át a zokogó lányt.
Vicces volt, hogy lekislányoztam Andreát. Persze igaz, hogy fiatalabb volt nálam pár hónappal, de mégis doktornő volt, vagy mi a fene.
- Srácok... - szólalt meg az egyre rosszabbul festő Michael - Hagyjatok itt. Mentsétek magatokat.
- Nincs az az isten! - vágtam rá.
- De Dominique, menjetek. Nekem már úgyis mindegy. - mondta, azzal a pólóját felhúzva, a mellkasán levő kötést kezdte el kioldozni.
- Nem fogunk itt hagyni!
- De itt Fogtok!!! - azzal Michel letépte magáról a kötést és az oldalán levő sebre mutatott - Ez itt egy kurva harapás, érted? Nekem már mindegy! Meneküljetek!
Az ajtó egyre kevésbé bírta a zombik ostromát és a zár is kezdte megadni magát.
Ránéztem Andreára és Michaelre. Mindketten úgy néztek rám, mintha tőlem várnák a megoldást. Már most szörnyű bűntudatom volt, de tudtam hogy mit fogunk tenni. Felkeltem, kitártam az ablakot, megfogtam Andrea kezét és az ablakhoz vezettem, majd Michaelre néztem.
- Sajnálom Michael. Viszlát.
Az első emelet ablaka a földtől csupán kb. 3-4 méterre lehetett, nem estünk akkorát.
- Andrea, ugye kocsival jöttél, és nálad van a kulcs?
- Igen.
- Rendben, akkor előbb gyorsan vigyél engem haza, aztán te is húzz haza és zárkózz be. Megpróbálok kitalálni valamit otthon aztán hívlak.
- Oké. És mi van, ha megtámadnak?
- Nem tudom, de azt hiszem most futni kéne! - kiabáltam.
Amikor oldalra fordítottam, észrevettem, hogy a mentőbejáró ajtaja darabokban van és éppen egy élőhalott csatangol kifelé rajta. Futásnak eredtünk, hiszen egyértelmű volt, ez a lény utánunk jön. Szerencsére ezt is megúsztuk, ahogy távolodtunk a kórháztól már csak egyetlen ordítás törte meg a csendet. Michael is csatlakozott a zombik seregéhez...

Day #2 - Akkor inkább nem kérek belőle

A reggeli rutin nálam mindig abszolút kimért volt. Levinni a kutyát, gyors zuhany, lefőzni a kávét, felébreszteni Annát(feltéve hogy dolgozik aznap), majd munkába indulni. Minden egyes hétköznap reggel így indult, egyhangúan és unalmasan és igazság szerint a munkámról is ugyanez volt a véleményem. Kevés pénzért, nagy felelősség és baromi sok munka. Persze az egészségügyi pályafutásom ennél magasabbra nem is törhetett volna, hiszen megfelelő végzettségem nem is volt hozzá, hiszen gazdasági informatikusként végeztem a főiskolán, ami mellett pincéri, személy és vagyonőri és gyógymasszőri papírom volt. Persze ezek is csak amolyan kirakat papírok voltak, amikkel az ember maximum a fenekét törölheti ki, ha elfogyott otthon a WC papírja. Persze jogosan vetődött fel sokakban a kérdés, hogy miként kerültem akkor ide, a BNH-Heart Clinic-re. Hát persze, hogy az ismeretség által. Apám jóban volt az intézmény vezetőjével, és gyorsan tudtak helyet találni nekem, mivel volt azért kapcsolódó szakmám (a masszőri), ami által tudtam valamennyire latinul is. Azt semmiképp nem mondhatom, hogy simán ment a beilleszkedés és a betanulás folyamata, de az itt töltött 3 év alatt megbecsült személlyé váltam. 

Ez a nap is eseménytelenül a szokásos dolgokkal ment el, persze a SWAP programos beteg azért szóba-szóba került. Érdekes volt ez az egész dolog, mert igazság szerint ez tulajdonképpen majdhogynem az örök élet lehetőségét is felkínálta, vagy legalábbis ajtót nyitott ennek a verziónak. Jobban mondva bennem felvetődött az a lehetőség, hogy ha a szív ereit tudják lényegében regenerálni, akkor nem kell sok ahhoz, hogy az egész szervezet ilyen fajta újjáéledése is működjön. Persze ehhez az is kellett, hogy a program sikeres legyen. De ez a dolog sokkal jobban érdekelt annál, hogy nem kérdezzek utánna, így a napom jó részét azzal töltöttem, hogy munka helyett olvasgattam itt-ott az egész kísérleti programról. Az ebédszünetben amit valamikor 2 óra után sikerült beiktatnom, megjelent mellettem Dr. Andrea Towergate, akit csak a kedvenc doktornénimnek neveztem, nem csak azért, mert jóval közvetlenebb és kedvesebb volt a többi orvosnál, hanem mert az a fajta volt, akivel nem csak munkáról lehetett beszélgetni, ha volt egy kis szabadidőnk.
- Hello Dom! Mi a pálya? - huppant oda mellém
- Szia Andrea. Csak a szokásos munka-munka-munka. Viszont lenne egy dolog, ami nagyon-nagyon érdekel. Tudsz valami közelebbit erről a SWAP-ról?
- Hidd el ha tudnék, akkor most valamelyik TV csatorna stúdiójában ülnék valami nagyon vastag gázsival a pénztárcámban.
- Ennyire nem avattak be téged a dologba?
- Nemhogy engem, senkit! Annyira szupertitkosként kezelik ezt a dolgot, mintha minimum nemzetbiztonsági ügy lenne. Igazából annál többet nem tudunk róla, mint amit a TV-ben hallhattál.
- Ez elég furcsa. Mégiscsak ti vagytok az orvosai.
- Hidd el, nem csak ennyi furcsaság van ebben a sztoriban.
- Miért?
- Furcsa dolgok történtek az utóbbi 1-2 napban, amikre általában technikai hiba volt a válasz.
- Na ezt fejtsd csak ki kicsit bővebben.
- Elmondom, de a neved kuss ezek után. Senkinek, érted? Senkinek.
- Ez alap. Pusztán csak kíváncsi vagyok.
- 2 napja engem küldtek fel a beteghez, hogy megvizsgáljam. Esküszöm amikor meghallgattam, 3/6-os systoles zörejt hallottam, ami percenként előjött-megszűnt, előjött megszűnt, ilyen perces váltásban. Gyorsan felhívtam Dr. Smith-t, de mikor feljött, nem hallott semmit. Mielőtt elengedtük, reggel még egy EKG-t csinált Michael, azon a beteg ST-elevalt. Aztán gyorsan készítettünk még egyet, ahol minden sima volt. Dr. Smith erre azt mondta, ez csak technikai hiba lehet, a betegnek szemmel láthatóan semmi baja nincsen.
- Érdekes... De nem lehet, hogy tényleg csak valami hiba volt az EKG-n, meg csak te hallottad félre a dolgokat?
- Nézd, minden megeshet, de attól függetlenül szerintem nem kellett volna ilyen simán hazaengedni, sőt szerintem ha nem lett volna ez a nagy felhajtás körülötte, egy-két napot még minimum bent tartottuk volna...
Ekkor csörrent meg Andrea telefonja és már pattant is fel az asztaltól, hiszen sürgős estet hoztak. Ez igazán nem rendített meg, hiszen szintén mindennapos volt. Amikor közeledett a munkaidőm vége, nekiindultam a szokásos utamnak, azaz visszavittem a laborba a hozzánk került regisztrátumokat és diktafonokat. Amikor átértem, akkor vettem észre, hogy valami nagy gond lehet, hiszen a műtő előterében egészen nagy tömeg állt, amiben orvosok, professzorok kaptak helyet leginkább. Próbáltam valahogy úgy helyezkedni, hogy belássak az ablakon. A nagy sürgés-forgás közepette annyit sikerült kivennem, hogy elég nagy a döbbenet és a tanácstalanság, mindenki a másiktól várja a megoldást. A beteg pedig nem más volt, mint a tegnap hazaengedett kísérleti gyógyszeres beteg, aki hát finoman szóva sem festett jól és ezt nem csak azért mondom, mert az ágyhoz kellett rögzíteni, vagy mert epilepsziás roham szerű rángások törtek rá. Az emberünk bőre elszíneződött, szürkés-fehér árnyalatban "pompázott".
Nem akartam feleslegesen bámészkodni, így elindultam az öltöző felé, majd haza.
- Új élet kezdete... Látom. Ha ez az új élet, akkor inkább nem kérnék belőle, köszönöm... - mormoltam magam elé, miközben a buszmegálló felé vettem az utam...

Day #1 - Egy új élet kezdete

Valahogy soha életemben nem éreztem azt, hogy az univerzum akarna kezdeni velem valamit is. És ez a nap sem úgy indult, ahogy beléptem a BNH-Heart Clinic ajtaján. A Beaumont National Hospital valami olyasmi érzéssel töltött el, mintha önmagam börtönébe lépnék be, amely nem hajlandó változást mutatni. Hatalmas fehér, szögletes épület unalmas, beszürkült ablakokkal. Mindig teljesen ugyanaz. Most sem volt ez másképp. Ezen a hétfőn, 6 óra 45 perckor ugyanúgy battyogtam lefelé az alagsorban levő öltöző felé a lépcsőn, a fejemre hajtott kapucnimmal és fülemben a szokásosan szóló zenével, mint ahogy minden egyes hétköznap. Valahogy orvosírnoknak lenni, nem igazán töltött el elégedettséggel. Nem éreztem azt, hogy fontos lennék. Hiszen nem mentek életeket, nem segítek semmiben, csupán egy számítógép előtt ülve leleteket és zárójelentéseket gépelek. Ahogy felértem az egérlyuk nagyságú irodánkba, amely leginkább valami raktárra emlékeztetett, amibe bezsúfoltak 3 íróasztalt meg számítógépet, a két munkatársam, Isabelle és Clara már vártak. Az ajtón való belépéskor már nekem szegezték a kérdést:
- Hallottad? - kérdezte Isabelle
- Mit kellett volna hallani?
- Azt mondják, hogy nagy nap lesz ez a mai. Tudod, négy napja hozták be azt az infarktusos beteget. Nála indítottak el, valami gyógyszer kísérletes projektet, ami olyan nagy szabású, hogy kint lesz ma a tévé, rádió, minden médium ami létezik amikor hazaengedik.
- Az igen! Kéne akkor alakítani valamit, hogy mi is híresek legyünk, vagy legalább valami.
- Maga csak ne alakítson semmit! - hallatszott egy dörmögő, bájosnak nem éppen mondható női hang a hátam mögül. A gazdája Yvette volt, a főnővér - Inkább fogja meg ezt a kórlapot, és kezdje el írni. Ezt alakíthatja. Magáé a feladat, hogy megírja a beteg zárójelentését.
Csak bólintottam és leültem a helyemre, miközben magamban egy két nem túl szalonképes mondatot mormoltam el. Tisztában voltam vele, hogy az ilyen Study-s betegekkel csak a gond van, de nekiálltam, sőt bele is merültem kicsit a dolgaiba, mert kíváncsi voltam, miért is ennyire különleges ez a kísérleti program, ugyanis a legtöbb ilyen eddig a placebo-gyógyszer kombinációkról szólt. Figyelmesen olvasgattam át a beteg anamnézisét, panaszait és minden vele kapcsolatos dolgot, de semmi különlegeset nem találtam benne. Magamhoz vettem hát Dr. Smith diktafonját és elkezdtem írni a leletet. Furcsa volt, mivel ebben sem találtam semmi különlegeset. Persze oké, a főtörzse trifurcalt, azaz háromba ágazott, valamint meszes volt a LAD és occludalódott a jobb koszorúsér, de ez igazából nem volt olyan ami nagy figyelmet érdemelt volna, megfelelt egy infarktusos ember leletének. A katéterezés során összesen 2 gyógyszerkibocsátó Promus Element stentet kapott a beteg. A stent egy hálós falú, általában fémből készült cső, melyet leggyakrabban elzáródó erekbe helyeznek fel. A műtét után az érfal belső oldalán lerakódott úgynevezett plaque már nem befolyásolja a vér szabad áramlását, mert a felhelyezett implantátum szétfeszíti a rizikós érszakaszt.
- Akkor itt is a gyógyszerekkel lesz a variálás. - dörmögtem magam elé, amikor Dr. Smith aszisztense, Julia lépett be az ajtón.
- Dominique! Te csinálod a SWAP-os beteg záróját, ugye?
- Én. Jó tudni, hogy ez a program neve mondjuk... - mosolyogtam
- Jó, hát erről nem én tehetek. figyu, a belső e-mailen átküldtem a szöveget amit be kell tenni.
- Oké, oké...
Miközben a zárójelentés készült, egyre nagyobb tömeg lett a folyosón, szépen lassan megérkeztek az újságírók, rádiósok, TV-sek.
- Gyorsan Dom, te értessz hozzá! Állítsd be a gépen, hogy tudjuk nézni miről beszélnek! - szólt oda Isabelle
- Végülis, megpróbálhatom...
Gyorsan nekiálltam kicsit manőverezni a számítógépen, és működőképes steam-et találni, ami szerencsére sikerült is, így élőben láthattuk az adást, ami ezzel a témával foglalkozott.
- Öcsém, ezt a bla-blát... Csak porhintés megy, semmi konkrét. - Néztem rá a két lányra, és szúrtam oda lemondóan.
- Mikor lettél ennyire türelmetlen Dominique? - Kérdezett vissza Isabelle - Figyelj, most jön a föfejes!
A kamera elé egy őszülő, szakállas ember állt, ő volt Marshall Jones, a Cardio Clinic vezetője és ennek a projektnek a vezetője. Első ránézésre leginkább a télapóra hasonlított hófehér szakállával és piros öltönyével.
"- Előttem áll Marshall Jones, aki a SWAP program fővédnöke. Marshall, az első kérdésem az lenne, amire talán mindenki kíváncsi. Mi is ez a program tulajdonképpen?
- A válasz egyszerű: ez a program és gyógyszer teremti meg a jövőt a gyógyításban. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy új élet kezdete az emberiség számára...
- Pontosítana egy kicsit? Mire jó a gyógyszer, mi a hatása?
- A SWAP nevű vakcina egy olyan emberileg manipulált sejtet tartalmaz, amely tulajdonképpen képes regenerálni a teljes érrendszert, azaz újraépíti azt, ezzel együtt a szívet is.
- Mellékhatások nélkül?
- Nos igen. Ez az amit még egyenlőre biztosan nem tudunk. Az állatkísérletek során a gyógyszer tökéletesen működött, minden fajta káros mellékhatás nélkül.
- Tehát lehetségesek a mellékhatások? Nem kockázatos ez a betegek számára?
- Természetesen bármi megtörténhet. Jelenleg a kísérleti programban 5 beteg vesz részt, közülük 4-en már gyógyíthatatlan szívproblémával küzdenek, nekik ez egy amolyan utolsó esély. Az utolsó személy pedig az öcsém, aki teljesen önként vállalta, hogy lesz tulajdonképpen tesztalany."
- Gyerekek, ha ez bejön, többet nem kell dolgozni és örökké élünk! - kiáltottam fel, iróniával a hangomban
- Ne legyél ilyen negatív. Ez nagyon sokat segíthet az emberiségnek. - mondta Clara
- Persze, csak ez a felhajtás körülötte meg minden. Esküszöm, nekem a Legenda vagyok című film jut eszembe róla. Komolyan már várom, hogy mikor zombulnak be a betegek és harapja le az egyik a kamerás kezét...
- Hülyegyerek... - mosolyogtak a lányok és mondták szinte egyszerre.
A nap viszonylag gyorsan el is szállt, késő délután pedig hulla fáradtan nyitottam ki a lakásom ajtaját. A barna, kissé megviselt ajtó mögött a folyosón állt a hűtőszekrény, amely szerencsére mindig tele volt. Tudom furcsa, hogy nem a konyhában volt a hűtő, de a lakás nem volt túl nagy, a konyha pedig nemhogy nem túl nagy, inkább kicsi volt, így a hűtőszekrény csak a folyosón fért el. A szobám lényegében egy franciaágyból, egy kisebb komódból meg egy íróasztalból állt, mivel más nem fért be oda sem. Az ajtót nagy lendülettel nyitottam ki, hogy tömör 30 kiló a mellkasomon landoljon. Ő volt a kicsinek éppen nem mondható aranybarna Staffordshire Terrierem, Bella. Sokan azt mondták, nem való egy ekkora állatot tartani panelban, de engem akkor sem érdekelt, hogy mások mit is mondanak. Bella az én "gyermekem volt" és nem voltam hajlandó leadni ebből az érzésből.
- Na mondjad babám, mit főzzünk ma? - álltam meg a nyitott hűtő előtt. - Anyád úgyis csak éjjel ér haza munkából, gondolom kajál szóval csak kettőnkre kell készülni. Rántott csirke megfelel?
Bella tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha csak értené azt, amit mondok neki. Az hogy a lakótársamat, Annát az anyjának szólítottam, valahogy természetes volt számomra, pedig soha nem volt köztünk semmiféle testi, vagy érzelmi kontaktus. Persze nem mondom, hogy nem volt szemrevaló lány, hiszen alapjáraton bolondulnom kellett volna a világító zöld szeméért a derékig érő hosszú fekete hajával. Jó, igaz... Hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha... De sosem éreztem magam elégnek egy ilyen nőhöz...
A vacsora után csak ledőltem tévézni és azon vettem észre magam, hogy az ébresztőóra sikít, ideje munkába indulni...

2015. október 25., vasárnap

Üdvözöllek!

2031. November 24. Hétfő

Beaumont városában az egyik helyi cég nagy bejelentést tesz, miszerint megalkottak egy gyógyszert amivel a szív és az érrendszerek betegségeit képesek lesznek teljes mértékben gyógyítani. A kísérleti program megindul, több beteg is megkapja a SWAP program keretein belül a szert, amely egy új élethez vezet. Csakhogy az új élet nem egészen olyan, mint amilyennek gondolták. Valami balul sül el... Véletlen lenne? Vagy valami más dolgozik a háttérben? Egyáltalán túlélheti valaki a zombiapokalipszist?
Ezek az oldalak a BNH-Heart Clinic orvosírnoka, Dominique Sierra naplójából származnak.
Töredékek egy Zombi naplójából...