2015. október 26., hétfő

Day #1 - Egy új élet kezdete

Valahogy soha életemben nem éreztem azt, hogy az univerzum akarna kezdeni velem valamit is. És ez a nap sem úgy indult, ahogy beléptem a BNH-Heart Clinic ajtaján. A Beaumont National Hospital valami olyasmi érzéssel töltött el, mintha önmagam börtönébe lépnék be, amely nem hajlandó változást mutatni. Hatalmas fehér, szögletes épület unalmas, beszürkült ablakokkal. Mindig teljesen ugyanaz. Most sem volt ez másképp. Ezen a hétfőn, 6 óra 45 perckor ugyanúgy battyogtam lefelé az alagsorban levő öltöző felé a lépcsőn, a fejemre hajtott kapucnimmal és fülemben a szokásosan szóló zenével, mint ahogy minden egyes hétköznap. Valahogy orvosírnoknak lenni, nem igazán töltött el elégedettséggel. Nem éreztem azt, hogy fontos lennék. Hiszen nem mentek életeket, nem segítek semmiben, csupán egy számítógép előtt ülve leleteket és zárójelentéseket gépelek. Ahogy felértem az egérlyuk nagyságú irodánkba, amely leginkább valami raktárra emlékeztetett, amibe bezsúfoltak 3 íróasztalt meg számítógépet, a két munkatársam, Isabelle és Clara már vártak. Az ajtón való belépéskor már nekem szegezték a kérdést:
- Hallottad? - kérdezte Isabelle
- Mit kellett volna hallani?
- Azt mondják, hogy nagy nap lesz ez a mai. Tudod, négy napja hozták be azt az infarktusos beteget. Nála indítottak el, valami gyógyszer kísérletes projektet, ami olyan nagy szabású, hogy kint lesz ma a tévé, rádió, minden médium ami létezik amikor hazaengedik.
- Az igen! Kéne akkor alakítani valamit, hogy mi is híresek legyünk, vagy legalább valami.
- Maga csak ne alakítson semmit! - hallatszott egy dörmögő, bájosnak nem éppen mondható női hang a hátam mögül. A gazdája Yvette volt, a főnővér - Inkább fogja meg ezt a kórlapot, és kezdje el írni. Ezt alakíthatja. Magáé a feladat, hogy megírja a beteg zárójelentését.
Csak bólintottam és leültem a helyemre, miközben magamban egy két nem túl szalonképes mondatot mormoltam el. Tisztában voltam vele, hogy az ilyen Study-s betegekkel csak a gond van, de nekiálltam, sőt bele is merültem kicsit a dolgaiba, mert kíváncsi voltam, miért is ennyire különleges ez a kísérleti program, ugyanis a legtöbb ilyen eddig a placebo-gyógyszer kombinációkról szólt. Figyelmesen olvasgattam át a beteg anamnézisét, panaszait és minden vele kapcsolatos dolgot, de semmi különlegeset nem találtam benne. Magamhoz vettem hát Dr. Smith diktafonját és elkezdtem írni a leletet. Furcsa volt, mivel ebben sem találtam semmi különlegeset. Persze oké, a főtörzse trifurcalt, azaz háromba ágazott, valamint meszes volt a LAD és occludalódott a jobb koszorúsér, de ez igazából nem volt olyan ami nagy figyelmet érdemelt volna, megfelelt egy infarktusos ember leletének. A katéterezés során összesen 2 gyógyszerkibocsátó Promus Element stentet kapott a beteg. A stent egy hálós falú, általában fémből készült cső, melyet leggyakrabban elzáródó erekbe helyeznek fel. A műtét után az érfal belső oldalán lerakódott úgynevezett plaque már nem befolyásolja a vér szabad áramlását, mert a felhelyezett implantátum szétfeszíti a rizikós érszakaszt.
- Akkor itt is a gyógyszerekkel lesz a variálás. - dörmögtem magam elé, amikor Dr. Smith aszisztense, Julia lépett be az ajtón.
- Dominique! Te csinálod a SWAP-os beteg záróját, ugye?
- Én. Jó tudni, hogy ez a program neve mondjuk... - mosolyogtam
- Jó, hát erről nem én tehetek. figyu, a belső e-mailen átküldtem a szöveget amit be kell tenni.
- Oké, oké...
Miközben a zárójelentés készült, egyre nagyobb tömeg lett a folyosón, szépen lassan megérkeztek az újságírók, rádiósok, TV-sek.
- Gyorsan Dom, te értessz hozzá! Állítsd be a gépen, hogy tudjuk nézni miről beszélnek! - szólt oda Isabelle
- Végülis, megpróbálhatom...
Gyorsan nekiálltam kicsit manőverezni a számítógépen, és működőképes steam-et találni, ami szerencsére sikerült is, így élőben láthattuk az adást, ami ezzel a témával foglalkozott.
- Öcsém, ezt a bla-blát... Csak porhintés megy, semmi konkrét. - Néztem rá a két lányra, és szúrtam oda lemondóan.
- Mikor lettél ennyire türelmetlen Dominique? - Kérdezett vissza Isabelle - Figyelj, most jön a föfejes!
A kamera elé egy őszülő, szakállas ember állt, ő volt Marshall Jones, a Cardio Clinic vezetője és ennek a projektnek a vezetője. Első ránézésre leginkább a télapóra hasonlított hófehér szakállával és piros öltönyével.
"- Előttem áll Marshall Jones, aki a SWAP program fővédnöke. Marshall, az első kérdésem az lenne, amire talán mindenki kíváncsi. Mi is ez a program tulajdonképpen?
- A válasz egyszerű: ez a program és gyógyszer teremti meg a jövőt a gyógyításban. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy új élet kezdete az emberiség számára...
- Pontosítana egy kicsit? Mire jó a gyógyszer, mi a hatása?
- A SWAP nevű vakcina egy olyan emberileg manipulált sejtet tartalmaz, amely tulajdonképpen képes regenerálni a teljes érrendszert, azaz újraépíti azt, ezzel együtt a szívet is.
- Mellékhatások nélkül?
- Nos igen. Ez az amit még egyenlőre biztosan nem tudunk. Az állatkísérletek során a gyógyszer tökéletesen működött, minden fajta káros mellékhatás nélkül.
- Tehát lehetségesek a mellékhatások? Nem kockázatos ez a betegek számára?
- Természetesen bármi megtörténhet. Jelenleg a kísérleti programban 5 beteg vesz részt, közülük 4-en már gyógyíthatatlan szívproblémával küzdenek, nekik ez egy amolyan utolsó esély. Az utolsó személy pedig az öcsém, aki teljesen önként vállalta, hogy lesz tulajdonképpen tesztalany."
- Gyerekek, ha ez bejön, többet nem kell dolgozni és örökké élünk! - kiáltottam fel, iróniával a hangomban
- Ne legyél ilyen negatív. Ez nagyon sokat segíthet az emberiségnek. - mondta Clara
- Persze, csak ez a felhajtás körülötte meg minden. Esküszöm, nekem a Legenda vagyok című film jut eszembe róla. Komolyan már várom, hogy mikor zombulnak be a betegek és harapja le az egyik a kamerás kezét...
- Hülyegyerek... - mosolyogtak a lányok és mondták szinte egyszerre.
A nap viszonylag gyorsan el is szállt, késő délután pedig hulla fáradtan nyitottam ki a lakásom ajtaját. A barna, kissé megviselt ajtó mögött a folyosón állt a hűtőszekrény, amely szerencsére mindig tele volt. Tudom furcsa, hogy nem a konyhában volt a hűtő, de a lakás nem volt túl nagy, a konyha pedig nemhogy nem túl nagy, inkább kicsi volt, így a hűtőszekrény csak a folyosón fért el. A szobám lényegében egy franciaágyból, egy kisebb komódból meg egy íróasztalból állt, mivel más nem fért be oda sem. Az ajtót nagy lendülettel nyitottam ki, hogy tömör 30 kiló a mellkasomon landoljon. Ő volt a kicsinek éppen nem mondható aranybarna Staffordshire Terrierem, Bella. Sokan azt mondták, nem való egy ekkora állatot tartani panelban, de engem akkor sem érdekelt, hogy mások mit is mondanak. Bella az én "gyermekem volt" és nem voltam hajlandó leadni ebből az érzésből.
- Na mondjad babám, mit főzzünk ma? - álltam meg a nyitott hűtő előtt. - Anyád úgyis csak éjjel ér haza munkából, gondolom kajál szóval csak kettőnkre kell készülni. Rántott csirke megfelel?
Bella tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha csak értené azt, amit mondok neki. Az hogy a lakótársamat, Annát az anyjának szólítottam, valahogy természetes volt számomra, pedig soha nem volt köztünk semmiféle testi, vagy érzelmi kontaktus. Persze nem mondom, hogy nem volt szemrevaló lány, hiszen alapjáraton bolondulnom kellett volna a világító zöld szeméért a derékig érő hosszú fekete hajával. Jó, igaz... Hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha... De sosem éreztem magam elégnek egy ilyen nőhöz...
A vacsora után csak ledőltem tévézni és azon vettem észre magam, hogy az ébresztőóra sikít, ideje munkába indulni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése