Day #2 - Akkor inkább nem kérek belőle

A reggeli rutin nálam mindig abszolút kimért volt. Levinni a kutyát, gyors zuhany, lefőzni a kávét, felébreszteni Annát(feltéve hogy dolgozik aznap), majd munkába indulni. Minden egyes hétköznap reggel így indult, egyhangúan és unalmasan és igazság szerint a munkámról is ugyanez volt a véleményem. Kevés pénzért, nagy felelősség és baromi sok munka. Persze az egészségügyi pályafutásom ennél magasabbra nem is törhetett volna, hiszen megfelelő végzettségem nem is volt hozzá, hiszen gazdasági informatikusként végeztem a főiskolán, ami mellett pincéri, személy és vagyonőri és gyógymasszőri papírom volt. Persze ezek is csak amolyan kirakat papírok voltak, amikkel az ember maximum a fenekét törölheti ki, ha elfogyott otthon a WC papírja. Persze jogosan vetődött fel sokakban a kérdés, hogy miként kerültem akkor ide, a BNH-Heart Clinic-re. Hát persze, hogy az ismeretség által. Apám jóban volt az intézmény vezetőjével, és gyorsan tudtak helyet találni nekem, mivel volt azért kapcsolódó szakmám (a masszőri), ami által tudtam valamennyire latinul is. Azt semmiképp nem mondhatom, hogy simán ment a beilleszkedés és a betanulás folyamata, de az itt töltött 3 év alatt megbecsült személlyé váltam. 

Ez a nap is eseménytelenül a szokásos dolgokkal ment el, persze a SWAP programos beteg azért szóba-szóba került. Érdekes volt ez az egész dolog, mert igazság szerint ez tulajdonképpen majdhogynem az örök élet lehetőségét is felkínálta, vagy legalábbis ajtót nyitott ennek a verziónak. Jobban mondva bennem felvetődött az a lehetőség, hogy ha a szív ereit tudják lényegében regenerálni, akkor nem kell sok ahhoz, hogy az egész szervezet ilyen fajta újjáéledése is működjön. Persze ehhez az is kellett, hogy a program sikeres legyen. De ez a dolog sokkal jobban érdekelt annál, hogy nem kérdezzek utánna, így a napom jó részét azzal töltöttem, hogy munka helyett olvasgattam itt-ott az egész kísérleti programról. Az ebédszünetben amit valamikor 2 óra után sikerült beiktatnom, megjelent mellettem Dr. Andrea Towergate, akit csak a kedvenc doktornénimnek neveztem, nem csak azért, mert jóval közvetlenebb és kedvesebb volt a többi orvosnál, hanem mert az a fajta volt, akivel nem csak munkáról lehetett beszélgetni, ha volt egy kis szabadidőnk.

- Hello Dom! Mi a pálya? - huppant oda mellém

- Szia Andrea. Csak a szokásos munka-munka-munka. Viszont lenne egy dolog, ami nagyon-nagyon érdekel. Tudsz valami közelebbit erről a SWAP-ról?

- Hidd el ha tudnék, akkor most valamelyik TV csatorna stúdiójában ülnék valami nagyon vastag gázsival a pénztárcámban.

- Ennyire nem avattak be téged a dologba?

- Nemhogy engem, senkit! Annyira szupertitkosként kezelik ezt a dolgot, mintha minimum nemzetbiztonsági ügy lenne. Igazából annál többet nem tudunk róla, mint amit a TV-ben hallhattál.

- Ez elég furcsa. Mégiscsak ti vagytok az orvosai.

- Hidd el, nem csak ennyi furcsaság van ebben a sztoriban.

- Miért?

- Furcsa dolgok történtek az utóbbi 1-2 napban, amikre általában technikai hiba volt a válasz.

- Na ezt fejtsd csak ki kicsit bővebben.

- Elmondom, de a neved kuss ezek után. Senkinek, érted? Senkinek.

- Ez alap. Pusztán csak kíváncsi vagyok.

- 2 napja engem küldtek fel a beteghez, hogy megvizsgáljam. Esküszöm amikor meghallgattam, 3/6-os systoles zörejt hallottam, ami percenként előjött-megszűnt, előjött megszűnt, ilyen perces váltásban. Gyorsan felhívtam Dr. Smith-t, de mikor feljött, nem hallott semmit. Mielőtt elengedtük, reggel még egy EKG-t csinált Michael, azon a beteg ST-elevalt. Aztán gyorsan készítettünk még egyet, ahol minden sima volt. Dr. Smith erre azt mondta, ez csak technikai hiba lehet, a betegnek szemmel láthatóan semmi baja nincsen.

- Érdekes... De nem lehet, hogy tényleg csak valami hiba volt az EKG-n, meg csak te hallottad félre a dolgokat?

- Nézd, minden megeshet, de attól függetlenül szerintem nem kellett volna ilyen simán hazaengedni, sőt szerintem ha nem lett volna ez a nagy felhajtás körülötte, egy-két napot még minimum bent tartottuk volna...

Ekkor csörrent meg Andrea telefonja és már pattant is fel az asztaltól, hiszen sürgős estet hoztak. Ez igazán nem rendített meg, hiszen szintén mindennapos volt. Amikor közeledett a munkaidőm vége, nekiindultam a szokásos utamnak, azaz visszavittem a laborba a hozzánk került regisztrátumokat és diktafonokat. Amikor átértem, akkor vettem észre, hogy valami nagy gond lehet, hiszen a műtő előterében egészen nagy tömeg állt, amiben orvosok, professzorok kaptak helyet leginkább. Próbáltam valahogy úgy helyezkedni, hogy belássak az ablakon. A nagy sürgés-forgás közepette annyit sikerült kivennem, hogy elég nagy a döbbenet és a tanácstalanság, mindenki a másiktól várja a megoldást. A beteg pedig nem más volt, mint a tegnap hazaengedett kísérleti gyógyszeres beteg, aki hát finoman szóva sem festett jól és ezt nem csak azért mondom, mert az ágyhoz kellett rögzíteni, vagy mert epilepsziás roham szerű rángások törtek rá. Az emberünk bőre elszíneződött, szürkés-fehér árnyalatban "pompázott".

Nem akartam feleslegesen bámészkodni, így elindultam az öltöző felé, majd haza.

- Új élet kezdete... Látom. Ha ez az új élet, akkor inkább nem kérnék belőle, köszönöm... - mormoltam magam elé, miközben a buszmegálló felé vettem az utam...