Hajnali fél 2 magasságában a bejárati ajtó zörgésére ébredtem, Anna ért haza a munkából.
- Szia! - kiáltottam felé, miközben kikászálódtam az ágyból - Mizújs? Ennyire sokan voltak megint?
- Szia. Hát nem is lehetne máshogyan. Nem igaz, hogy az embereknek nincs jobb dolguk, mint este 11-ig étteremben ücsörögni. Sok burzsuj köcsög...
- Nyugi, kajás nem vagy? Csináltam jófajta chilis babot. Tudom hogy imádod.
- Köszönöm. Nálatok volt ma valami?
- Huhh, képzeld visszahozták a kísérleti gyógyszeres beteget. Méghozzá nem túl fényes állapotban.
- A gyógyszer mégsem válik be? - kérdezte Anna, miközben kinyitotta a hűtőt, és a kajával a kezében a mikrohullámú sütő felé vette az irányt, hogy felmelegítse a babot.
- Nem tudom. Igazából sok mindent nem láttam belőle, hatalmas tömeg volt a műtő előtt, de szerencsétlen csávókán igen szarul festett. Mindenki tök tanácstalanul állt felette, szerintem már nem is él.
- Basszus. Ennyit a nagy felfedezésről. Legalább írhatsz zárójelentést holnap neki. Abból úgyis mindent megtudsz.
- Ezt mondjuk igaz. Na de én visszafekszem aludni. Jó legyél, meg jó pihenést holnap.
- Menjél csak. Én szerintem végig is alszom a holnapot. Illetve nem, ki kell mennem anyuhoz, de szerintem mire hazaérsz otthon leszek, meg főzök is valamit. Na jó éjt.
- Okés, jó éjt neked is. - köszöntem el, majd egy puszit nyomtam Anna arcára.
Reggel sietve értem be a klinikára. Siettem, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi történt a beteggel. Az irodánkba csak befutottam, köszöntem a lányoknak és már indultam is a laborba, hogy elhozhassam a regisztrátumokat, amiből kiderülhet valami. Nem volt szerencsém. A regisztrátumon csupán olyan információkat találtam, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni, ami biztos volt, hogy az orvos aki a coronarographiat csinálta az Dr. Michael Simon volt. Meg kell mondjam kicsit megszállott lettem ezzel az egésszel kapcsolatban. Azok után amit Andrea mondott, és amit a műtőben láttam, valahogy nem tudtam megülni egy helyben. Valami nem stimmelt ezzel az egész történettel. Szerencsére nem tartott sokáig megtalálnom Michaelt az osztályon, megvártam amíg látszólag volt egy kis szusszanásnyi ideje és letámadtam.
- Mike! Mi az isten volt ez tegnap? Láttam a csávót, hát úgy nézett ki, mintha most rángatták volna ki Will Smith puskacsöve elől a Legenda vagyokból.
- Baszki Dominique. Nem tudom, ez elképesztő ami itt volt. Hallgasd majd meg a leletet. Ilyet még életemben nem láttam.
- Szerintem valaki lenyúlta a diktafonodat, mert én nem találkoztam vele...
- Hát figyelj. Az öregnek a szíve konkrétan úgy nézett ki, mint valami mutáns polip. Igazából nem is nagyon értettük meg tudtuk kibogozni, de volt 4 főtörzse, egy rakat Anterior descendense meg Cx-e, a jobb koszorúérről meg ne is beszéljünk inkább. És ezek mint mintha önálló életet éltek volna.
- Úr isten. És él még egyáltalán? Vagy hol van most?
- Mivel mi nem igazán tudtunk vele mit kezdeni, átvittük a túlsó szárnyba a belgyógyászatra. Hogy azóta mi történt vele, nem tudom.
- Ez nagyon para. Na de köszi, mennem kell, meg téged sem akarlak feltartani.
A nagy járkálás meg kutakodás közepette gyorsan telt az idő, a ketyegő már fél 12-t mutatott. Mivel Annának adtam a kaját este, így magamnak nem hoztam, úgyhogy nem volt más választásom, mint át kellett mennem a büfébe, ami csupán a BNH főbejáratánál volt, az épület másik szárnyában. Az épület maga számomra olyan volt mint egy átkozott labirintus. Ahhoz, hogy az ember elérjen a büféig - amiből természetesen egy volt az egész épületben - át kellett verekednie magát egy rakat kártyával működő ajtón, lépcsőn meg liften. Persze az éhség nagy úr volt, így elindultam. Szerencsére már tisztában voltam a járással, tudtam, hogy a legrövidebb út az intenzív osztály melletti plexiajtón keresztül vezet, úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Maga az épület kialakítása itt érdekes volt, mivel tulajdonképpen két teljesen külön építmény volt összekötve és duplán lezárva, mivel az összekötő folyosó mindkét végén kártyával működő ajtóval volt lezárva. Ahogy az intenzív osztály ajtaja elé értem, találkoztam Andreaval is, aki épp lefelé tartott.
- Merre-merre Dominique?
- Csak a büfét célzom meg, kéne valamit ennem.
- Átengedlek. - azzal a nyakában lógó kártyát hozzáérintette az ajtóhoz, ami kinyílt előttem.
- Köszi! - kacsintottam rá a doktornőre.
Az első ajtón átjutva, a folyosó közepére érve arra lettem figyelmes, hogy feltűnően nincsen semmi mozgás a túloldalon, ami azért is érdekes volt, mert a folyosó az általános belgyógyászati rendelőkhöz vezetett, ahol ez idő tájban általában tömkelegével ücsörögtek az emberek. Az ajtóhoz érve jutott eszembe, hogy még elő sem vettem a kártyámat, úgyhogy nekiálltam keresgélni a pénztárcámban az ezerféle bank-hitel-meg mindenféle törzsvásárlói kártya között a mágneskártyát. Egyszercsak sikításra lettem figyelmes a túloldalról. Az ajtót nem nyitottam ki, csak odanyomtam az arcom az ajtó üvegéhez és próbáltam a hang irányába nézelődni. Hirtelen a másik oldalról nagy lendülettel egy alak csapódott neki az ajtónak.
Halálra rémültem, hatalmasat ugrottam hátrafelé, és a fenekemre estem. Undorító és rémisztő látvány fogadott. Az ajtó másik oldalán egy szakadt ruhájú, középkorú férfi állt, aki igazából már nem nagyon hasonlított férfire. A fekete bőrkabátja cafatokban lógott rajta, nadrágja csupa vér volt. Kopaszodó fejéről és az arcáról darabokban hiányzott a bőr, mint akit meg akartak enni. Talán egy kicsit sokkot is kaptam, nem mozdultam meg egészen addig, amíg az alak ismét nem futott neki az ajtónak. Szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy plexi lenne előtte, csak nekifutott, hátraesett és ezt ismételgette egészen addig, amíg a plexi elkezdett berepedni. Valahol itt tértem észhez, és fogtam fel, hogy ebből baj lehet.
- Futni kéne... - mormoltam magam elé és olyan sprintet vágtam le a másik ajtóig, hogy azt Usain Bolt is megirigyelné.
Ahogy a lift ajtaja nyílt, egyre inkább úgy éreztem, megáll körülöttem a levegő, lelassult minden. Valószínűleg az adrenalin hatása volt ez, meg persze az is, hogy képes voltam megvárni a liftet ahelyett, hogy lefutottam volna a lépcsőn. Amikor a lift ajtaja nyílt, még szinte be sem léptem, már nyomtam meg az alagsort jelző "-1" feliratú gombot. Ahogy visszanéztem, láttam, hogy az a zombiképű izé a 2. ajtót is betörte, sőt, a háttérben még két hasonszőrű lény csatlakozott hozzá. A helyzetemet gyorsan átgondolva arra jutottam, hogy lemegyek az öltözőbe a lakáskulcsomért és valahogy megpróbálok zombimentes szintet találni, hogy kijuthassak. Szerencsémre az alagsorba még valami miatt nem jutottak le a dögök, csak néhány még élő kórházi dolgozó próbálta fejvesztve összeszedni a cuccait és lelépni az intézményből. A sok film és sorozatnézés után amit gyerekkoromtól kezdve műveltem, tudtam, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, gyorsan körülnéztem, nem találok-e valami fegyverként hasznosítható eszközt. Az eszembe sem jutott, hogy ez egy kórház, ahol minden életlen, vagy lekerekített végű, hogy még véletlenül se tudjon sérülést okozni. Ahogy a lift felé vettem az utamat, észrevettem hogy a karbantartók terme nyitva van így arrafelé vettem az irányt. Szerencsém volt. A terem tulajdonképpen egy műhely volt, ahol a kórház két ezermestere javított meg mindent ami elromlott. Bevallom, kicsit büszkén kutattam át gyorsított felvételben a helységet, hogy aztán a hadizsákmánnyal szállhassak be a liftbe. A táskám tartalma így már gazdagodott egy darab szikével, egy csavarhúzóval, egy akkumulátoros fúrógéppel, valamint a kezemben egy törött, ámde ez miatt hegyes végű infúzió tartó állvány nagyobb darabjával. Az első állomás a földszint volt, ami a legegyszerűbb kijutási lehetőséget kínálta fel akkor, ha éppen nem zombik nyüzsögnek mindenhol. A rothadó lények ugyanis szabadságra vágyhattak, mert amikor a liftből kiszálltam, körülbelül 8-10 ilyen szörnyeteg fordult felém a mentőbejárattól és indultak meg felém. Az ajtó záródott én pedig ismét egy szinttel feljebb léptem. Az első emeleten látszólag csend és nyugalom honolt így gyorsan elindultam az irodánk felé, hátha még össze tudok szedni egy két ott maradt dolgot, mint például a mobiltelefonomat, vagy a pénztárcámat. Szerencsére sem a folyosókon, sem az irodában nem találkoztam senkivel, így zavartalan lehetett az utam, viszont arról egyelőre fogalmam sem volt, hogyan is fogok kijutni az épületből. Amikor az ajtón kiléptem és jobbra fordítottam a fejem, a perifériámban egy fehér alakot pillantottam meg, aki eltűnt egy ajtó csapódása kíséretében. Az szoba ahova a "fehér ember" beviharzott Dr. Towergate és Dr. Simon szobája volt, így feltételeztem, hogy valamelyikük lehetett a kettő közül. Kezemben az infúziós állvány darabjával indultam meg az ajtó felé, majd kopogtam be és próbáltam viszonylag halkan a bent levő tudomására adni, hogy én vagyok az.
- Hahó! Nyisd ki! Dominique vagyok! Hahó... Hahó...
Elég soknak tűnt az az idő, amíg valami mozgolódást hallottam a szobából majd lassan kinyílt az ajtó.
- Ne kiabálj. Idevonzod őket! - szólt ki a résre nyitott ajtó mögül Andrea.
Ahogy beléptem, Andrea már fordította is el a kulcsot a zárban. A szoba maga a tipikus orvosi pihenő és iroda volt, benne az ajtó két oldalán két íróasztallal, oldalt szekrényekkel és az ablak alatt egy kanapéval, amin jelen esetben Dr. Michel Simon feküdt, bekötött karral és lábbal, helyenként átvérzett kötéssel.
- Úr isten! Mi történt?
- Katona dolog. - szólt oda sziszegve Dr. Simon.
- Nem úgy nézem, mintha az lenne...
- Nem is az. - szólt oda az íróasztalnál aktívan gépészkedő Andrea - ezek a szörnyek megtámadtak. Michael mentett meg, de ahogy nekiesett az egyik gyógyszeres szekrénynek, az rászakadt.
- De ugye nem? - kérdeztem.
- Mit nem?
- Nem érintkezett velük, vagy nem harapták meg, vagy ilyesmi?
- Nem tudok róla... - hangzott a kissé bizonytalan válasz Andrea szájából.
- Nem, megúsztam. - vágott közbe Michael.
-Te tudsz valamit amit mi nem? - kérdezte Andrea.
- Nem hinném, hogy többet tudok. Viszont amit tudok, hogy a portástól a takarítón át az egyszerű betegig mindenkiből zombi lett. Szóval valahogy ez a cucc fertőz és 100%, hogy ennek a kiváltó oka a SWAP-os kísérletes beteg volt. És ha ez a cucc fertőz, akkor vagy mi is zombik leszünk pár órán belül, vagy valahogy fertőz a dolog, amit megúszhatunk.
- Megúszhatjuk. Oké. De mégis hogyan akarsz innen kijutni?
- Hát. Vagy megküzdünk ezekkel az izékkel, vagy megvárjuk amíg jön valami segítség. A másik megoldás az ablak lenne, de Michael lehet, hogy elég neccesen ugrálna ilyen állapotban. - mosolyodtam el.
- He-he. Nagyon vicces vagy Dominique. - mondta Michael, aki szemmel láthatóan nem volt a legjobb állapotban.
Lassan sötétedni kezdett, ami még félelmetesebbé tette az egész szituációt és a helyet is. Andrea feladta az internet használat lehetőségét, a rendszer nem működött, és nekem is csak annyira volt elég a telefonom lemerülés előtt, hogy küldjek egy SMS-t anyukámnak, hogy még véletlenül se jöjjön haza a több 100 km-re élő rokonoktól és hogy gyorsan felhívjam Annát és elmondjam neki azt, hogy mindenképpen maradjon otthon, ne menjen sehova és zárkózzon be.
Este 9 óra magasságában aztán ahogy kifelé lestem az ablakon, egyszer csak észrevettem, hogy felkapcsolódott az egyik autó lámpája.
- Hé srácok, valaki van kint! - szóltam oda Andreáéknak.
Andrea futott az ablakhoz, majdnem hogy átugrott Michaelen és nekiállt ordítani kifelé.
- Segítség! Segítsen nekünk! Itt vagyunk! Segítség!
Az autós viszont kifelé kanyarodott és azzal a lendülettel el is tűnt a környékről. A csendet viszont léptek és hörgés törte meg a szoba ajtaja felől. Andrea kiabálása oda vonzotta a zombikat az ajtó elé, amik hallhatóan egyre többen és egyre agresszívabban próbáltak meg bejutni.
- Srácok, itt gond lesz. - jegyeztem meg.
- Ezek be fognak jönni. Ez nem lehet. Félek. - tört ki zokogásban, már már amolyan hisztérikus rohamban Andrea.
- Nyugalom kislány, nem lesz semmi gáz. megoldjuk. - öleltem át a zokogó lányt.
Vicces volt, hogy lekislányoztam Andreát. Persze igaz, hogy fiatalabb volt nálam pár hónappal, de mégis doktornő volt, vagy mi a fene.
- Srácok... - szólalt meg az egyre rosszabbul festő Michael - Hagyjatok itt. Mentsétek magatokat.
- Nincs az az isten! - vágtam rá.
- De Dominique, menjetek. Nekem már úgyis mindegy. - mondta, azzal a pólóját felhúzva, a mellkasán levő kötést kezdte el kioldozni.
- Nem fogunk itt hagyni!
- De itt Fogtok!!! - azzal Michel letépte magáról a kötést és az oldalán levő sebre mutatott - Ez itt egy kurva harapás, érted? Nekem már mindegy! Meneküljetek!
Az ajtó egyre kevésbé bírta a zombik ostromát és a zár is kezdte megadni magát.
Ránéztem Andreára és Michaelre. Mindketten úgy néztek rám, mintha tőlem várnák a megoldást. Már most szörnyű bűntudatom volt, de tudtam hogy mit fogunk tenni. Felkeltem, kitártam az ablakot, megfogtam Andrea kezét és az ablakhoz vezettem, majd Michaelre néztem.
- Sajnálom Michael. Viszlát.
Az első emelet ablaka a földtől csupán kb. 3-4 méterre lehetett, nem estünk akkorát.
- Andrea, ugye kocsival jöttél, és nálad van a kulcs?
- Igen.
- Rendben, akkor előbb gyorsan vigyél engem haza, aztán te is húzz haza és zárkózz be. Megpróbálok kitalálni valamit otthon aztán hívlak.
- Oké. És mi van, ha megtámadnak?
- Nem tudom, de azt hiszem most futni kéne! - kiabáltam.
Amikor oldalra fordítottam, észrevettem, hogy a mentőbejáró ajtaja darabokban van és éppen egy élőhalott csatangol kifelé rajta. Futásnak eredtünk, hiszen egyértelmű volt, ez a lény utánunk jön. Szerencsére ezt is megúsztuk, ahogy távolodtunk a kórháztól már csak egyetlen ordítás törte meg a csendet. Michael is csatlakozott a zombik seregéhez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése