Hajnalban lövések hangjára ébredtem. A lehető leggyorsabban felöltöztem és rohantam ki az udvarra. Az őrtoronyban a Magnussenekkel érkezett Sarah és John állt. Felfutottam a fa lépcsőn ami a kilátóhoz vezetett.
- Mi történt? - kérdeztem
- Láttunk egyet. - válaszolt John
- Három lövést hallottam.
- Hát, nem vagyok a legjobb célzó. De leterítettem.
- Ide értek.
Elérkezett az első nap, amikor megszűnt a szabad kijárkálás. Kénytelen voltam szigorítani a szabályokon ami a portyázást és az őrséget illeti. Ha egy ideért, hamarosan több is ide fog csődülni. Igazság szerint nem vártam ezt a pillanatot, hiszen azzal hogy már a városon kívülre is eljutottak az élőhalottak, erősen csökkentek annak az esélyei, hogy bárki is kiérjen hozzánk. És igen, Anna hiánya is kezdett teljesen maga alá temetni. Kínzó bűntudatot éreztem minden és mindenki miatt, az éjszakai rémálmokról nem is beszélve.
A délelőtt egyébként nyugodtan telt el, én személy szerint Bellával voltam kint az udvaron és játszottam vele. Furcsa lehet, hogy ebben a helyzetben kimegyek a kutyámmal játszani, de az az igazság, hogy engem ez nyugtatott meg. Bellát tényleg a gyermekemként neveltem és ettől kicsit talán emberi személyiséggel is ruháztam fel. Általában azon viccelődtünk Annával, hogy ő igazából palotapincsinek képzeli magát, hiszen a staffordshire terrierekre jellemző tulajdonságok közül alig-alig volt meg benne valami. Gondolok itt az önfejűségére és makacsságára, persze azt ki lehetett volna nevelni belőle, de én úgy voltam vele, hogy egy kutya legyen kutya, legyen akarata. Ráadásul igencsak el volt kényeztetve az állat, hiszen tényleg a szemem fénye volt. Az emberek többsége általában mosolygott Bella emberi szokásain, mint például azon, hogy amikor lehetett az ágyban aludt velem, vagy akár egymagában is, szigorúan betakarózva. Azzal hogy Bellát apportíroztattam, kicsit elfelejtettem a felelősséget ami a nyakamba szakadt és azt, hogy tulajdonképpen nekem kell vezetnem az egész helyet és az embereket.
A délelőtt nyugodtságához az is hozzájárult, hogy csak egy-egy zombit kellett kiiktatni. Gary és Ben is fennakadás nélkül megjárta a kis útját és gazdagabbak lettünk három tyúkkal, egy kakassal meg három disznóval. Na meg Gary nagyszüleinek az ott hagyott, vagy felejtett tacskójával, Csibésszel. A bázis körül munkákból egy kicsit kimaradtam, tulajdonképpen észre sem vettem, emiatt szégyelltem is magam egy picit, ugyanis ameddig én a gondolataimba merülve egy ágat dobálgattam Bellának, a Maestroék az ablakok cseréjével voltak elfoglalva. Valójában nem is értettem, hogy honnan sikerült ennyi alapanyagot szerezniük, de nem is számított. A volt katonai iskola és kollégium kezdett egyre inkább élhető és lakható formátumot felvenni. A lányok közben sikeresen elkészültek az ebéddel, így sikerült szinte az egész brigádnak egyszerre leülnie kajálni. Miközben éppen a húslevest szürcsölgettem, Ben huppant le mellém.
- Figyelj Dom, azt hiszem ameddig még nincs olyan sok dög kint, neki kéne ugranunk még egy kis favágásnak. Amit az ideérkezéskor vágtunk, nem lesz elég semmire, és így hamarosan nem lesz mivel fűteni, vagy főzni.
- Igazad van. Ebéd után kimegyünk egy páran.
Benjaminnak igaza volt és mivel a gázvezetékek teljesen elrohadtak a bázis teljes területén, nem tudtuk sehogyan megoldani a fűtés problémáját. A meleg víz problémáját is egy Gary által hozott villanybojlerrel oldottuk meg, ami őszintén szólva szinte semmire sem volt elég. Így ez is kérdéseket vetett fel, amire a válasz igazából már megvolt. Portyáznunk kell és az üres házakból elhozni mindent amit csak lehet.
Mivel az ebédnél az őrségben állókon kívül mindenki ott volt, gyorsan magamhoz ragadtam a szót és elmondtam, hogy minek kéne lennie a napi menetnek. A favágó bulira John, Benjamin és Gunnar egyből és önként jelentkeztek, míg Gary és a Maestro bevállalta azt, hogy elmegy és megpróbál még összeszedni olyan dolgokat amire szükségünk lehet. Úgy számoltunk, hogy a zombik talán egy 10-15 kilométeres kört lephettek eddig el, de azt sem annyira nagy számban, hogy ne lehessen megoldani bökkenő nélkül a portyázást, hiszen aki tudott az régen elmenekült.
A favágáskor a biztonság kedvéért kivittem magammal Bellát is. A kutya érzékeny volt a zombik szagára, messziről felismerte őket és szerencsére a közeledtüket a tudatunkra is adta. Mivel féltettem, kikötöttem egy fához és így álltunk neki a munkának. Szerencsére nem leptek el minket az élőhalottak, csupán három darab járkálóval találkoztunk, akiket Gunnar a becenevéhez híven egy-egy hajszál pontos lövéssel leterített. Éppen egy fát fűrészeltem darabokra, amikor szemből a leginkább bokros rész felől neszeket hallottam. Nem aggódtam, hiszen Bella nem jelzett így folytattam a munkát. Ahogy teltek a másodpercek, a zaj egyre hangosabb lett. Mikor felnéztem, velem szemben egy vörös szemű, vérrel erezett, rothadó alak állt és felém sietett. Ahogy hátra léptem, megbotlottam egy gödörben és nagy lendülettel huppantam hátra. Ahogy pókjárásban próbáltam hátrálni észrevettem, hogy a fánál amihez Bellát kötöttem, csupán a bőrből készül póráz maradványa lógott le a földre. A pisztolyomat próbáltam előkapni, de a zombi egyre közelített, a többiek pedig éépen nem igazán voltak a környéken. Az idő lelassult körülöttem, és hirtelen minden olyan vontatottá vélt, miközben a gondolataim cikáztak. Vajon Bella jól van? Mikor szökhetett meg? És miért, vagy hogyan nem vettem észre? Miközben még mindig a pisztolyomat kerestem az övemen, bevillant egy kép, amikor lehelyezem azt az egyik farönkre, miközben rothadó emberszabású egyre inkább közeledett. Valamiért annyira lesokkoltam, hogy még segítségért kiáltani is csak ekkor kezdtem el, pedig már éreztem, hogy ez bizony késő. A zombi hörögve ért oda a lábaim elé és szemmel láthatóan meg akart kóstolni. Egyszer csak megrezzent a bokor és Bella ugatva ugrott elő. A lény megtorpant, de megfordulni már nem volt ideje. Egy machete suhanása törte meg a hörgését, és lassan a feje levált a testéről, majd önmaga mellé huppant. A megmentőm nem lehetett több egy 13-14 éves forma kislány volt.
- Köszönöm! - mondtam remegő hangon a lánynak.
- Neki köszönd - mutatott Bellára - ha ő nem talál meg és vezet el ide, akkor...
- Akkor én már nem vagyok - fejeztem be a mondatát, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről - Szia. A nevem Dominique. Ő pedig itt a legjobb barátom, Bella. - mutattam be magamat és Bellát
- Helló. A nevem Rebecca. Rebecca Thompson.
Ebben a pillanatban értek oda Gunnarék, akik a kiáltásomat hallva jöttek volna segíteni, vagyis leginkább a hullámat összeszedni és elégetni. Rebeccát bekísértük a bázisra és megkínáltuk némi étellel, miközben elmesélte a történetét. A lány apja a rendőrségen dolgozott kiképzőtisztként, innen tanulta meg kicsit a fegyverforgatást. Amikor a zombik megjelentek, az anyjával volt otthon. Őt megharapták és menekülés közben változott át, egy nap múlva. A lány saját kezével vágta le az édesanyja fejét és indult neki az útnak, ami után hozzánk jutott. Természetesen örült neki, hogy találkozott élő emberekkel, mert azt amióta bolyongott, nem igazán látott. Azt mondta, hogy az erdő szélén találkozott Bellával, aki a nadrágjánál fogva cibálta el a bázisig, de szemmel láthatóan egyáltalán nem haragudott ezért.
Ennyi izgalom után, kissé fáradtan zuhantam be az ágyba este 8 óra körül és miután Bella is elfoglalta helyét a takaró alatt, mély álomba zuhantam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése