Day #15 - A majdnem, bekövetkezett

A délelőttöm várakozással telt el, Anna ébredése elég hosszú időt vett igénybe. Amúgy sem volt az a koránkelő típus, sőt igazából ha tehette volna szerintem bármelyik napot simán végigalussza, most pedig a Diana által beletömött gyógyszermennyiség még jobban meghosszabbította a felébredéséhez szükséges időt. Az idő 2 óra körül járhatott, amikor Diana lépett be az ajtón egy tálcával a kezében, amin nekem szánt ebéd volt.
- Szia Dom. Hoztam neked ebédet. - mondta a szokásos mosolyával az arcán
- Köszi, de nem igazán vagyok kajás. Ez a szédülés meg fejfájás nem tesz jót az étvágyamnak.
- Vagy inkább az nem tesz jót, hogy nem tudod hogyan reagál Anna ha felébred...
- Jó lehet, hogy ez is benne van.
- Szerintem le kéne nyugodnod. Én drogoztam be és hoztam el, szóval inkább nekem kéne félnem. Látom nagyon aggódsz. Még mindig ennyire szereted?
- Fene se tudja. Ez bonyolult... Fontos ember az életemben, de megbízni nem hiszem hogy megtudnék benne. Mégiscsak egy ilyen emberrel jött össze, és akkor sem tágított mellőle amikor engem vett célba. És itt jön az, hogy ennyire voltam, vagy vagyok fontos számára. Semennyire. Innentől kezdve miről beszélünk? Mindig azt mondogattam, hogy én nem leszek szerelmes és azt szeretek akit én akarok. Na most már sikerült elérnie, hogy nem is akarom szeretni. Szép lassan el fog veszni minden ami régen megvolt.
- Mégis itt ülsz már vagy 8 órája az ágya mellett...
- Egyrészt azért van bennem némi aggodalom. Másrészt 100%-ig biztos vagyok benne, hogy kissé feldúlt lesz amikor visszatér a valóságba. A harmadik ok pedig a legfontosabb. Szükségem van minden információra annak a patkánynak a terveiről, arról pedig valószínű hogy Anna tudhat a legtöbbet.
- Ez mondjuk jogos. De mi a terved? Átváltozol hős lovaggá és visszafoglalod a várat?
- Hát, mivel baszol mondani bármit is arról, hogy mi történt, így nem tudom... Egyenlőre nincsenek terveim.
- Oké. Persze-persze. De most itt vagyok, kérdezhetsz bármit.
- Hát akkor kezdd el az elején a sztorit. Mi az isten történt?
- Miután elindultatok, pár órára rá két autó érkezett tele emberrel. Mind-mind Charlie haverjai voltak, persze jóhiszeműen befogadtuk őket. Charlie pedig nekiállt fúrni téged, és teletömte mindenki fejét, hogy nem vagy vezetőnek való, cserbenhagyod őket, felesleges álmokat kergetsz az ellenszert illetően és kockáztatod az embereid életét. Addig-addig magyarázta a faszságait, hogy a végén már szinte mindenki mellé állt, aki nem azt pedig bezárta a fogdába. Nekem az ikrekkel sikerült megegyeznem, hogy lelépek és megkereslek titeket, meg persze hogy magammal hozom Annát is, mert ezt az agymosást amit megcsinált rajta, nem bírtam tovább nézni. Ők pedig ott maradtak és amolyan beépített ügynökként lesznek Charlie és a bandája mellett. Egy valami viszont biztos. Az ikreken kívül szinte mindenki ellened fordult a bázison és nem igazán hiszem, hogy mosolyogva fogadnának ha visszamész.
- Fantasztikus... Hány emberes így kb. Charlie "serege"?
- Mit tudom én... 20-25-30!? Rohadtul nem számolgattam. Többen vannak mint mi, az biztos...
- Jól van na. Nem kell megenni reggelire. Amúgy köszönöm...
- Mit?
- Azt hogy itt vagy, hogy elhoztad onnan Annát, meg Bellát is. Ez azért eléggé hősies tett volt. Komolyan becsüllek érte.
- Nincs mit, tényleg. Megérte...
Azzal hirtelen elkezdett izzani a levegő körülöttünk, Diana pedig egyre inkább közelebb hajolt hozzám. Már a számon éreztem a leheletét és bár tudtam, hogy nem kéne, egyszerűen hagytam hogy a kísértés elragadjon. Lassan közeledett, miközben a szeme szinte izzott és egyszerűen átrántott egy másik világba. Elmerültem benne és valami földöntúli gyönyörűség kerített hatalmába. Amikor az ajkaink összeértek, Diana hirtelen elrántotta a fejét és nevetésben tört ki.
- Te igen hülye, azt hitted, mi?
- Hát, öhm...
Zavaromban igazából köpni nyelni nem tudtam és némán néztem ahogy Diana felpattant és kiment a kórteremből. A fejemben káosz uralkodott a történteket illetően, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy a lány mit gondolhatott. Igazság szerint már elkezdtem kombinálni és a végén két variáció maradt "életben". Egyrészt az, hogy Diana tényleg annyira őrült mint amennyire mutatja magát és nem csak megjátssza azt, hogy könnyen fordul át már-már skizofrén személyiséggé, azaz sokszor ő sem tudja mit csinál és miért csinálja. Valahogy Batmanből Jokerre emlékeztetett az, ahogy képes mindenből viccet csinálni és elképesztően könnyedén venni a dolgokat.

A másik lehetőség az volt, hogy ő ezt komolyan gondolta, csak valamilyen okból kifolyólag megijedt, esetleg meggondolta magát, talán Anna miatt is. Fura módon engem egyáltalán nem zavart, hogy Anna is a szobában volt. Ez a tény pedig valahogy boldoggá tett. Feloldódott bennem valami, ami nagyon rég óta gyötört és nem hagyott nyugodni. Ez pedig az a fajta elkeseredett ragaszkodás volt, amit Anna iránt éreztem. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy hirtelen elszakadnak a láncok amelyek Annához kötnek és egyszerűen újra szabadnak éreztem magam. Az egésznek nem volt más oka, mint egyetlen apró "majdnemcsók".
Miután átfutott minden az agyamon, ránéztem Annára majd felkeltem a székből és mintha nem ücsörögtem volna ott kora reggel óta, nemes egyszerűséggel kisétáltam az ajtón. Az első utam az ebédlő felé vezetett, ahol Diana éppen Andreával diskurált hangos nevetés közepette. Sejtettem ,hogy éppen az előző percek eseményeit beszélik ki, de nem éreztem magamat zavarban miatta, sőt mosolyt csalt az arcomra. Diana az ajtófélfának támaszkodva mesélt Andreának, aki az asztalnál szürcsölt valami leves kinézetű ételt. Ahogy odaértem Diana mellé, hirtelen megszakadt a beszélgetésük, majd mikor a fejét felém fordította, bal kezemmel megfogtam a derekát, a jobb tenyeremet pedig az arcát finoman simítva a nyakára csúsztattam. Sakkban volt, nem menekülhetett. Megcsókoltam. És ami az előbb abbamaradt, most kitört mindkettőnkből. Egybeolvadtak a világaink és nem létezett más. Senki más. Nem voltak zombik, kórházak, még Annák sem. Csak mi léteztünk. A majdnem pedig, bekövetkezett...