2015. november 12., csütörtök

Day #8 - Nem túl sikeres portya

A reggel egészen furcsa volt számomra a bázison. Még egy hete sem volt, hogy beköltöztünk, máris megvolt a napi rutin. Ezen a napon is a rutin szerint indult volna minden. Az ébredés után az ágy bevetése jött volna, ha Bella nem lustálkodott volna az ágyban még legalább 1-2 órát miután én felkeltem. Kicsit kényelmetlen volt az a része a dolgoknak, hogy egy teremben 8-9-10 ember társaságában kellett aludni. Persze felmerült bennem, hogy egy régi irodát elfoglalok magamnak, de féltem, hogy ettől balhé vagy feszültség fog kialakulni, így maradtam egészen eddig a napig. Valahogy nem éreztem, hogy nekem egy szobában kéne aludnom és élnem Charlieval. Számomra volt valami visszataszító az okoskodó, magát felsőbbrendűnek képzelő "Professzorban". Emiatt a dolog miatt kicsit talán önző módon felébresztettem Bellát, összepakoltam a cuccaimat és elkezdtem átpakolni az egyik régi felügyelői irodába. Az újdonsült szobám nem volt túl fényes állapotban, az iroda viszont még úgy-ahogy hasonlított az eredeti funkciójára, hiszen egy félbetört íróasztal, egy leszakadt ajtójú szekrény, és egy teljesen szétfoszlott kanapé is foglalta a helyet. Viszonylag korán keltem (már ha a 6 órás kelés annak számít), így volt két órám a közös reggeliig, ezt az időt gondoltam magamnak beosztani a szoba rendbetételére. Azt gondoltam, hogy nem tehetem meg, hogy nap közben dolgozom az új lakhelyemen, hiszen ezzel más, fontosabb dologra nem jutna időm és nem igazán akartam nagy felhajtást csapni a költözködéssel. Miközben a romos bútorok darabjait pakoltam ki a szobából és vittem le az egyik raktár helységbe, a lépcsőn a Maestro jött velem szembe és állított meg.
- Jó reggelt Öcskös! - állt meg előttem a már-már védjegyévé vált kockás flanelingében.
- Szevasz Jonas.
- Mi van veled pöcsös? Korán reggel már dolgozol?
- Ez csak privát meló. Kiköltözöm a közös alvóteremből.
- Na hogy-hogy? Antiszociális lettél hirtelen? Vagy esetleg az új fiú miatt?
- Jól gondolod. Lehet, hogy önzőség, de nem vagyok hajlandó Charlieval egy légkörben lenni.
- Nem félsz, hogy ebből balhé lesz?
- De, ettől tartok egy kicsit. De azt hiszem ez most ilyen aki kapja marja dolog lesz. Másnak nem jutott eszébe, szóval aki gyors, annak lesz privát helye. És ráadásul nem nap közben, hanem tulajdonképpen a szabadidőmben csinosítom a szobát, szóval ezért sem támadhatnak, most is csak a reggeliig fogok ezen dolgozni.
- Én szívesen maradok a teremben, de megértelek. Sőt, ha gondolod, még segítek is.
- Köszönöm, de igazán nem szükséges. Neked is van ezer dolgod a bázis körül. Mondjuk, esetleg az ágyamat amit otthonról hoztam és lent van a raktárban, azt segíthetnél felvinni.
- Simán öcskös, simán!

A Maestroval való beszélgetés elég sok kérdést vetett fel bennem és még feldúltabb és zavarodottabb lettem. Az Annával való dolgok is aggasztottak és egyre jobban kezdett nyomasztani, hogy a közösség vezetésének terhe az én vállamat nyomja. Igazából nem tekintettem magamat főnöknek, csak most kezdtem el rájönni, hogy igenis számít az, hogy mit teszek, mert előtérben vagyok a többiekhez képest.
A reggeli során szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy egyre jobban fogynak a nyersanyagaink és messze nem raktároztunk be annyira, mint ahogy gondoltuk, hiszen sokan bizony mindenfajta ellátmány nélkül érkeztek meg a táborba. Gyors megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy a következő napokban egy-egy 3-4 fős társaság portyába fog kezdeni és megpróbáljuk a környező házakat és boltokat kifosztani, feltéve hogy maradt még bennük ehető dolog. Az első napi csapatba én nem kerültem be, hiszen Gary, Gus és Benjamin önként jelentkezett. Reggeli után ők Charlie társaságában be is szálltak a Samuraiba és neki indultak az útnak. Csodálkoztam, hogy a professzor is velük tartott, de igazából nem bánkódtam miatta, hogy nem kell a társaságát élveznem egész nap. A délelőtt nyugodtan telt el ebédnél pedig Diana huppant le mellém és kezdett kérdezgetni.
- Na mesélj. Mi van? - szegezte hozzám a kérdést.
- Semmi. És mielőtt kérdeznéd, nem beszéltem vele. Hagyok egy kis időt neki.
- Hát, te tudod. Szerintem nem döntesz jól, de ez a te dolgod. Viszont kíváncsi lennék a történetre, hogy mi köztetek a feszkó a professzorral. Azt tudom, hogy valami exbarátnős sztori van, de érdekelne az egész és nem csak ilyen elcsípett részletek.
- Nézd. Volt egy barátnőm, Jeanette-nak hívták. Nagyon oda voltam érte egy pár évvel ezelőtt és nehéz szülés volt ugyan, de összejöttem vele. Minden rendben volt egészen addig amíg az anyjáék szomszédjába nem költözött valami mexikói öregember. Na ő volt a professzor. Hallottam róla, hogy Jeanette sokat lóg vele, de nem igazán izgatott, már csak a kora miatt sem.
- Miért, hány éves Charlie?
- Nem tudom pontosan, de most már 50 körül jár. Szóval, nem igazán zavart a dolog, nem voltam féltékeny. Aztán Jeanett egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre több időt töltött távol és mint kiderült, egyre többet hazudozott. Egy pár hét múlva szakítottunk, majd pár napra rá már Charlieval alkottak egy párt. Teljesen kiakadtam és kicsit meg is törtem miatta. Másfél hónapon keresztül végig buliztam, ittam és nem vetettem meg a drogokat meg a prostikat sem. Teljesen szét estem. Aztán szerencsére kilábaltam belőle és most itt vagyok. De erre az emberre nem vagyok képes emberként nézni, ellenséget látok benne és ez ellen nem nagyon tudok mit tenni.
Délután kezdett kicsit aggasztani, hogy Benék még mindig nem tértek vissza, hiszen már reggel 9 óra körül elmentek. Rossz érzéssel töltött el, bár abban bíztam inkább, hogy annyi kaját gyűjtöttek, hogy nem tudják elhozni idáig. Aztán 5 óra magasságában egyszer csak Anette kiabált le az őrtoronyból, miközben én éppen a kert egy kis részét próbáltam rendbe tenni, hogy később növény termesztésre is alkalmas lehessen.
- Dominique! Gyere gyorsan ide! Siess!
Eldobtam a kezemben levő kapát, és sprinteltem fel a a toronyba.
- Mi történt?
- Nézd! - azzal odaadta a távcsövet a kezembe.
A kapuval szemben, az egyik fa ágain állva két embert pillantottam meg. Az egyik Gary, a másik pedig Ben volt. Anette sírt mellette, de próbáltam magabiztosságot mutatni és megnyugtatni őt.
- Nyugi. Behozzuk őket. Légy szíves menj be, és hívd ki Dianát és az ikreket.
Szinte csak pillanatok teltek el és már mindenki kint volt.
- Nos srácok. Kint van a kaputól körülbelül 50 méterre egy fán két emberünk. Be kell őket hoznunk. Jobb lehetőségünk nincsen, minthogy Dianaék felmennek a másik toronyba és zajt csapnak, úgy mint tegnap. Mi pedig a srácokkal kinyitjuk a kaput, céllövöldét rendezünk és megtisztítjuk az utat a srácoknak.
Ahogy Diana, Anette és Anna elkezdtek csörömpölni, a zombik nagy része ismét a hang forrása felé vette az irányt. Ahogy a kapu nyílott, az adrenalin elborította az agyamat és megszűnt a külvilág. A kezemben egy Desert Eagle-el és egy baseball ütővel kezdtem el rohanni kifelé. A többiek csak pár másodperces hatásszünettel tudtak követni, mivel erre a lépésre igazából senki sem számított. Bár számolgatni nem igazán volt időm, de körülbelül 40-50 élőhalottal találtuk közvetlenül szembe magunkat. Játszi könnyedséggel pörgettem a kezemben a baseball ütőt és szinte lelassult körülöttem az idő, amikor az első koponyát zúztam össze. Valami elképesztően beteg és félelmetes örömöt és elégedettséget éreztem, miközben a zombikat csapkodtam és lövöldöztem. Szerencsére a többiek sem tétlenkedtek, így viszonylag gyorsan megtisztítottuk az utat a fáig és sikerült behozni Gary-t és Benjamint. Anette ekkor már ott volt a kapuban és szinte még be sem ért, már sírva borult Gary nyakába, miközben ezerszer megígértette vele, hogy nem lesz több ilyen, bár ő és mindenki tudta, még legalább ezerszer lesz hasonló szituáció. Gunnar elkezdte becsukni a kaput, amikor még egy ember kezdett kiabálva futni a bokrosból a kapu felé. Charlie volt az, aki annyira természetesen nem volt intelligens, hogy ne ordítson, ezzel oda vonzva a zombikat, amivel csak annyi probléma volt, hogy lövedéket kellett pazarolnunk, de sikerült neki is beérnie épségben. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor Charlie nyakába Anna ugrott és megcsókolta a beérkezést követően.
Összeszorult a torkom, szinte nem kaptam levegőt és a hideg rázott ahogy ezt megláttam. Ekkor egy kéz érintette meg a vállamat.
- Nyugi... - nézett rám Diana, majd megölelt.
- Azt hiszem most kicsit egyedül kéne maradnom. - mondtam neki, 
Ezt követően megfordultam hogy a szobám felé vegyem az irányt, de meghallottam ahogy Charlie éppen élménybeszámolót tart és közli, hogy Gustavot nem tudta megmenteni, elkapták.
Ekkor bevillant, hogy mi is történt és gyorsan odaléptem Benhez.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle
- Hát, azt hiszem még élek. Ez nagyon para volt. - válaszolt a fal fehér Benjamin
- Mi történt?
- Minden rendben ment, a városban még boltot is találtunk ami nem volt kifosztva, a lakások között is egész sokban van még szajré. Elindultunk visszafelé, és az erdőbe érve az a tragacs megadta magát. Már amikor elindultam mondtam Gusnak, hogy nem ezzel a tragaccsal kéne menni, de ő meg a professzor ragaszkodtak hozzá. Futva jöttünk végig az erdőn Gary-vel, mivel a fegyvereket Gusék magukhoz vették és nekünk csak két konyhakésünk maradt, aztán a kapunál láttuk, hogy nem fogunk tudni bejutni, így észrevétlenül felmásztunk a fára és vártunk. A többit meg már láttátok. Azt hiszem ez nem volt túl sikeres portya..
- És miért váltatok szét Gusékkal?
- Volt egy kis vita közöttünk. Mi Garyvel ragaszkodtunk hozzá, hogy ne az úton jöjjünk végig, mivel ott több fertőzött lehet, ők pedig ragaszkodtak az úthoz. Mivel nem jutottunk egyességre ezért különváltunk.
- Hát. Szerintem menj be és pihenj le. Hosszú nap volt ez nektek.
Az este már az új szobámban ért engem és leginkább azon agyaltam amit láttam. Végtelenül dühös voltam Anna miatt és hogy megint Charlie az aki az utamban áll, de próbáltam korrekt maradni hozzá. A legfontosabb cél az volt, hogy valahogy túléljünk, Azt pedig tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Már majdnem aludtam, amikor motoszkálást hallottam a folyosóról, ami azért volt furcsa, mert ezen a szinten csak én aludtam. Amikor felnyitottam a szemem, az ajtómban egy alakot láttam, bár csak tippelni tudtam, de szerintem Rebecca lehetett az, de ahogy oda fordultam gyorsan elfutott az ajtóból, mire az ágyból kikászálódtam, addigra pedig már sehol nem volt.
Furcsa volt ez a kislány, hiszen azóta hogy hozzánk csapódott, nem is nagyon beszéltem vele, sőt nem is igazán találkoztam vele. Nem találkoztam vele, sőt sokszor még kajánál sem láttam ott, illetve nem tűnt fel a jelenléte. Olyan volt ez a kislány mint egy szellem. De számomra mégis volt benne valami, ami miatt úgy éreztem meg kell őt védenem.

2 megjegyzés:

  1. Szegény Dominque! Mint mindig, most is imádtam olvasni. Annyira sajnálom szegény srácot! Remélem összejönnek majd Annával. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy van akinek tetszik. :) Hogy mi lesz a kis szerelem vége, azt meg inkább nem árulnám el... :D

      Törlés