Day #11 - Lift a semmibe

A reggel ismét kérdéseket vetett fel bennem. Mármint nem az, hogy ismét reggel lett, csak mostanra értek meg a kérdések bennem. Egyrészt problémát jelentett Rebecca sérülése, és az ő mobilissá tétele, másrészt pedig ugye az eredeti dolog amiért mentünk, az volt, hogy a vírussal kapcsolatban információt szerezzünk. Az, hogy Becca nem tudott mozogni, áthúzta a számításaimat, mert egyedül nem hagyhattuk ott a laborban, túl sok választás pedig nem volt, hogy kit hagyhatok ott. Andrea volt az az opció ami jónak tűnt, hiszen Ben azért egy esetleges közelharcban kihasználhatóbb volt. Andrea kételkedve fogadta az ötletet és nem igazán akart beleegyezni, de szerencsére sikerült meggyőznöm arról, hogy a kislánynak inkább rá van szüksége, mint Benre vagy rám. A CC épülete számomra erősen kérdőjelnek számított, helyismeretem pedig nem volt és meglepetésemre Andrea sem tudta megmondani, hogy hol lehet az a labor, amelyben a kísérleteket végezhették. A terv innentől kezdve egyszerű volt: beszállunk a belső felvonóba és szépen végignézünk minden emeletet, hátha találunk valami dokumentációt a kísérletekről és ugye Rebeccának sem ártott volna valamiféle mankót keresni, bár utóbbira azért egy kardiológiai klinikán nem mutatkozott túl sok esély. A liftbe szállva Ben rögtön feltette az első kérdést:
- Na és akkor merre?
A Cardio Clinic épülete összesen 5 szintes volt, a földszinten kívül két emelet és egy alagsor volt, de a felvonó csak az alagsorba és a legfelső emeletre tudott elvinni minket a földszinti műtőelőtérből. Azt gondoltam, hogy az épület felépítése hasonló lehet a BNH-Heart Clinic épületéhez, így első körben a legfelső emeletet vettük célba, hátha az irodákban találhatunk valamit
A nyíló liftajtó egy látszólag érintetlen belső folyosóra engedett bepillantást, így kissé megnyugodtam, hogy ide még nem jutottak be a zombik. Ahogy megtettem az első lépést, hirtelen tompa de erős fájdalom hasított végig a tarkómtól lefelé és teljesen elgyengültem. Akárhogy próbáltam tartani magam, a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni és tehetetlenül estem vissza a liftbe. Ahogy kinyitottam a szemem, arra lettem figyelmes, hogy a lift ajtaja bezáródik és a felvonó elindul lefelé. Próbáltam felkelni, de a testem még mindig nem nagyon mutatott hajlandóságot a mozgásra, így fekvő helyzetben, a fejem oldalra billentve próbáltam meg körbenézni és meglepetésemre Ben-t nem láttam magam mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy satuba szorították volna a fejem, és egyre jobban nyomnák össze. Erőt vettem magamon és elkúsztam a sarokba, ahol sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Ahogy felpillantottam a lift kijelzőjére, láttam, hogy a földszint felé tartok, így valamennyire megnyugodtam, hisz tudtam, lent Andrea kezelésbe vehet majd. A kijelzőn bevillant a földszintet jelző betűhalmaz, de a lift ajtaja nem nyílt ki, csupán tompa zörgést hallottam, mint annak a háznak a felvonójában ahol nagyapám lakott 20 évvel ezelőtt lakott és oly sokszor ingáztam föl le a romos, régi épületben. Amikor a zörej megszűnt hirtelen vörösleni kezdett a lift ajtaja alatti padlórész. Vér volt és szinte mintha csapból engednék kezdett el folyni, teljesen befestve a padlót, a lift pedig mozgásba lépett és elindult lefelé. Az alagsorban álltam meg és az ajtó kinyílt. Dianát és Annát pillantottam meg, amint kézenfogva közelítenek a lift felé. Mikor az ajtó elé értek, Anna rám mosolygott, de hirtelen szája szélén vércsepp jelent meg, Diana pedig felém intett és megnyomta a hívógombot, aminek hatására az ajtó bezáródott, a lift pedig ugyanazzal a régről fülembe égett hanggal elindult lefelé. A fények kissé elhalványultak, amikor hirtelen visító hang törte meg ismét az addig megszokott zörejt és az ajtó ismét kinyílt. A látvány pedig félelmetes volt, hiszen a lakásomat láttam, de valami olyan megvilágításban, hogy egyszerűen elvesztek a színek. Fekete fehérnek tűnt minden, még azok a zombik is akik a kanapé mögül felbukkantak és elindultak felém. Próbáltam felkelni, de a lában nem volt hajlandó engedelmeskedni a parancsomnak. Próbáltam kiabálni, de hang nem jött ki a számon az élőhalottak pedig egyre közelítettek, és már ott álltak a lift ajtajában, amikor az ajtó hirtelen becsukódott és odaszorította a zombik fejét a bejárathoz, majd elindult ismét lefelé. A Fejek egyenként hullottak a földre, de ugyanúgy hörögtek és csattogtatták a fogaikat, mint amikor még a testükön helyezkedtek el. Olyan érzésem volt, mintha a lift tulajdonképpen egyre mélyebbre vinne a semmibe. A lift ismét megállt és kinyílt, az ajtóban pedig Bellát pillantottam meg, amint Anna kezében hozza felém, mögöttük pedig a két Magnussen, Diana és Andrea jelent meg, viszont nyoma sem volt Anna pár perce látott vérrel teli szájának és üres tekintetének.Mögötte pedig Diana szeme világított, de mindezt szó szerint. Olyannyira világított, hogy lassan a fehér fény kezdett elvakítani...
Amikor a fényt megszűnni véltem, kinyitottam a szemem és egy kórteremben találtam magam, kintről pedig ismerős hangokat hallottam, Andrea és Ben beszélgetett valakivel. Próbáltam kiáltani nekik, de rendkívül gyengének éreztem magam amellett, hogy hang sem igazán volt hajlandó távozni belőlem, viszont megkönnyebbülve konstatáltam, hogy csak egy álom volt, így minden aggodalom nékül hajtottam álomra a fejem...

Day #10 (Part 2.) - Zárt ajtók mögött

A sikátorból kilépve a kies, füstös utcán csend honolt, amit csak ritkán tört meg kísérteties hörgés. Az utca látképe egyből felhozta a bennem rejlő Will Smith-t a Legenda vagyok című klasszikusból. A környezet pedig kiváló hangulatot biztosított ehhez, bár természetesen ennek nem örültem túlzottan. Közeledve a CC épülete felé, egyre inkább sűrűsödni kezdtek az útakadályok, amik tényleg gyanússá és elképzelhetővé tették Andrea kijelentését, miszerint lehetnek túlélők a CC környezetében. a séta furcsán csendes volt, mintha mindenki teljesen magába zuhant volna, meglátva a város belsejét. Bennem is most kezdett csak igazán valósággá válni minden. A minket körülvevő halál szagát már magamon éreztem, a hörgő, visító hangok már belevésődtek az elmémbe, a paranoia jeleit vettem észre magamon. Sajnos azonban a beképzelt hangok és mozdulatok nem egészen voltak beképzeltek. már csak 20 méterre jártunk a CC főbejáratától, amikor az előttünk levő konténerekkel eltorlaszolt útszakasznál ismét kinyílt egy ajtó, ami mögül rothadó testű
élőhalottak törtek ki ránk éhezve. Fura volt látni azt, hogy a legügyesebb minden társam közül Rebecca volt, aki ránézésre csak egy törékeny kislánynak tűnt. Szinte már-már művészi módon használta a machetet és könnyedén kaszabolta le a zombik fejét, miközben mosolyt véltem felfedezni az arcán. Igazság szerint kicsit félelmetesnek tűnt és nem tudtam eldönteni, hogy ennyire gyerekként éli meg és játéknak fogja föl, vagy a szülei halálával valami "elszabadult" benne. Sajnos a hullák kaszabolása és lövöldözése hangzavarral járt és elkezdett egyre több foszló terelődni felénk. A kitörés lehetősége emiatt teljesen lehetetlennek tűnt, ráadásul a Cardio Clinic bejárata is a konténereken túl volt, így egyetlen választás maradt.
- Gyorsan! Másszatok át a konténereken! - kiáltottam a többiek felé
És próbáltam elrúgni magamtól a halottakat, hogy időt nyerjek az átmászáshoz. Igyekeztem segíteni mindenkinek akit tudtam, így bakot tartottam Andreanak, hogy minél egyszerűbben sikerüljön neki megúsznia a dolgot és sikerüljön épségben átérnie a konténerek túloldalára. Mivel már csak én és Tom tartottuk a frontot lent a konténer alján, idejét éreztem elindulni felfelé, hiszen bár Benék segítettek távol tartani tőlünk a zombikat, de fogyott a lőszer. Szerencsére sikerült fogást találnom a konténeren és kiszabadítva a lábam az utolsó belém kapaszkodó élőhalott kezeiből, sikeresen a konténer tetején találtam magam. Ahogy a fejem balra fordítottam, láttam, hogy Tom még mindig küzd a rá éhező vadakkal, így gyorsan próbáltam megindulni felé, és segíteni Bennek, hogy sikerüljön őt is épségben felhúzni, de késő volt. A Tom lábába kapaszkodó zombik egy rántással a mélybe húzták őt.
Ezek voltak azok a pillanatok, amihez hozzászokni már már lehetetlen volt. A veszteség akkor is veszteség volt, egy egy hete ismerted az ember, akkor is ha csak egy napja és akkor is ha születésed óta, hiszen aki melletted állt az instant csatatéren, az a társad volt. Tom esete pedig bűntudatot ébresztett bennem, hiszen mindenki rám figyelt, nekem segítettek, így ismét elvesztettünk egyet közülünk. Az ezen való töprengésre persze nem igazán maradt idő, hiszen félő volt, hogy át fognak jutni a zombik is a konténereken, így gyors iramban a bejárat felé vettük az irányt, amely természetesen el volt torlaszolva.
- Andrea, mondd azt, hogy van még egy bejárat! - mondta Ben
- A nyugati oldalon van egy amolyan ál-mentőbejáró, ami csak egy parkoló és egy ajtó, az északi oldalon pedig van egy "művészbejáró", ami a karbantartóknak volt a kijárata.
- Akkor balra állt! - kiáltott fel Ben és indult meg a mentőbejáró felé
Szerencsére út közben nem futottunk össze vészesen sok járkálóval csak egy-egy tűnt fel helyenként amiket Rebecca könnyedén intézett el. Természetesen a mentőbejáró szintén el volt torlaszolva, olyannyira, hogy teljesen esélytelen volt a bejutás, mielőtt a zombik áttörik a lenti kordont. Az utolsó esélyünk a vészkijárat volt, amit a Kentford road felől lehetett megközelíteni egy keskeny sikátoron keresztül. Ez az utca is valamikor még csodás színfoltja volt a városnak. Ehhez képest most a szív csak a vérvörös, a szürke és a fekete amit láthat az ember. Aztán körülöttem sétáló emberek arcát néztem. Fura volt látni, hogy mennyire kiült mindenkinek az arcára egy-egy fajta érzelem. Andrea bizakodónak és izgatottnak tűnt. A szemei élénken csillogtak, miközben mélyeket sóhajtott és menet közben az ujját tördelte. Ben úgy tűnt beletörődött és ezáltal feloldódott. Lazán, nemtörődöm módon lépdelt előre, miközben lábával egy kavicsot terelgetett maga előtt. Rebecca volt az, akin még mindig nem tudtam kiigazodni. Mosolygott és fütyörészett ahogy közeledtünk a CC vészkijárata felé. Mintha élvezte volna ezt az egészet. Mintha játék lenne...
Ebben a pillanatban egy hatalmas puffanás hallatszott a távolból.
- Átjutottak... - morogtam magam elé és elkezdtem gyorsabban szedni a lábaimat.
Az épület ajtaja természetesen zárva volt, így gyorsan elkezdtünk nyitásra alkalmas eszközt keresni. Ben egyszercsak eltűnt, hogy pár pillanat múlva egy sportautó spoilerével térjen vissza.
- Ezzel próbáld meg Dom! - nyomta a kezembe...
Sajnos a próbálkozás ismét kudarcba fulladt, nem tudtam kifeszíteni az ajtót. Ekkor Ben kitépte a kezemből a neonzöld alkatrészt és a kilincs alá feszítve rárúgott egyet. Az ajtó kilincse hangos zörgéssel huppant a földre, de az ajtó, mivel zárva volt, ugyanúgy nem nyílt ki.
- Na most jön az, hogy... - mondta Ben és pisztolyt fogott a zárra - álljatok hátrébb, nehogy visszapattanjon vagy mit tudom én.
Ben egyetlen lövése szétroncsolta a zárat de az ajtó még mindig nem nyílt ki. A háttérben ekkor megjelent az első élőhalott, akit szépen lassan követett a többi is. A helyzet kezdett szorulttá válni, mivel a fegyverek táraiban már alig-alig volt lőszer és a túlerő nem igazán kedvezett a túlélési esélyeinknek. A pánik kezdett rajtunk úrrá lenni, mindenki szorította kezében a fegyverét, és szépen lassan előrébb totyogtunk az ajtóból, hogy ne tudjanak olyan gyorsan sarokba szorítani minket. Tulajdonképpen mindenki a csodára várt, kivéve Rebeccat, aki az ajtó felé fordult, lendületet vett és páros lábbal ugrott neki a zár-résznek. Az ajtó pedig megadta magát és nemcsak kinyílt, a zár egy-az-egyben kiszakadt a helyéről. Becca fájdalmas arccal feküdt el a földön, láthatóan megviselte az ajtóval való találkozás.

Gyorsan felvettem Rebeccat és futni kezdtem. A CC raktár részében találtuk magunkat, ahol orvosi eszközök, gyógyszerek voltak egykoron. Letettem a kezemben lévő lányt és intettem Bennek, hogy segítsen. Mivel az ajtónak csak a zár része szakadt ki, jó ötletnek tűnt, ha valahogy eltorlaszoljuk a bejáratot. Erre a műveletre pedig alkalmasnak tűnt a raktárban levő polcrendszer, aminek a súlya és a nagysága úgy tűnt, hogy megfelel arra a célra, hogy elzárjuk a bejáratot. Bennel megfogtuk a fém polcrendszert és beforgattuk, majd bedöntöttük az ajtó elé, ezt követően pedig engedtük hátracsúszni, hogy a következő ajtófélfa megfogja a két lábát, így pedig a befelé nyíló ajtó mögé akadályt képezzen. Felkaptam Rebeccát és tovább indultunk. Sajnos a kislány bokája nem nézett ki túl szépen, így az első útnak valami olyan helyre kellett hogy vezessen ahol minimum kötszert és fájdalomcsillapítót találhatunk. Természetesen az út így a műtőbe vezetett, amelyik helység viszonylag érintetlennek tűnt, hála a kódokkal működő és automatikusan záródó ajtóknak, amelyeknek szerencsénkre Andrea tudta a nyitáshoz használatos számkombinációját és olyan is volt köztük, amelyik még működött is. A labor amellett hogy nem volt híján kötszernek és gyógyszereknek, még zárt is volt, azaz egy rövid időre biztonságban tudhattuk magunkat a zárt ajtók mögött. Andrea kezelésbe vette Beccát, akinek az első diagnózis szerint bokaficam lett a "jutalma" az amúgy ismételten hősies és életmentő cselekedetért.

Day #10 (Part 1.) - Másodszor

A hajnal az őrtoronyban ért, szerencsére mindenfajta történés nélkül. A hold fénye olyan erősen világított, hogy szinte azt hihette az ember, reggel van. Ahogy ezeket a bolyongó, "élő" húsra éhes lényeket néztem, komoly aggodalom fogott el azt illetően, hogy van-e kiút ebből egyáltalán. A bázist körülvevő viszonylagos csendet a fából összeeszkábált toronylépcső ropogása törte meg. A hangot kiadó egyén Andrea volt, aki gondterhelt arccal lépkedett lefelé a megfigyelőállás teteje felé.
- Szia Dom! - köszönt rám
- Andrea? Végeztél a kivizsgálással? Minden oké Rebeccával? Mire jutottál?
- Igen, megvagyok. Hát eléggé érdekes a dolog. Rebecca abszolút tünetmentes és semmiféle nyoma nincsen nála a fertőzésnek.
- Lehetséges, hogy nem fertőződött meg a harapás által?
- Ezek szerint igen, bár ez valószínűleg nem ilyen egyszerű. Igazából ésszerű válaszom nincsen egyelőre. - mondta Andrea kicsit komoran - Figyelj Dominique, gondoltál már arra, hogy mi lesz velünk? Mi van, ha a falak nem bírják ki, ha több ezer zombi akar majd keresztüljönni rajta?
- Hát, a vesémbe látsz. Ezen gondolkoztam most este. Az az igazság, hogy bízom benne, hogy valahol már tudnak valami ellenszert. Mióta elhallgattak a rádiók, azóta fogalmunk sincs arról, hogy mi van a világban.
- Na igen, de ezek megint csak feltételezések, amik nem igazán fognak előrébb vinni minket.
- Arra gondoltam, hogy a megoldásnak itt kell lennie helyben. A vírus innen indult, itt kísérletezték ki, itt kell lennie a megoldásnak is. És azt hiszem, hogy ezt nekünk kell majd megtalálnunk.
- Arra gondolsz, hogy menjünk be a városba?
- Igen arra. Szerintem az első lépés az, hogy megkeressük a Cardio Clinic épületében a kísérleti gyógyszerről való feljegyzéseket.
- Rendben. Én veled tartok, de kire gondoltál? Ki jönne még velünk?
- Nem tudom. Az az igazság, hogy nem akarok senkit belekényszeríteni egy ilyen túrába. Majd aki vállalja, az jön velünk és kész.
Ahogy a reggel eljött, én is kezdtem egyre inkább felélénkülni és gyermeki izgatottsággal vártam, hogy ki az aki velünk jön, és hogyan fogunk eljutni a célig. A reggeli alatt ismertettem a tervet a többiekkel és sajnos észre kellett vennem, hogy nem túl nagy a lelkesedés. Ennek főleg Charlie adott hangot, szerinte ugyanis teljesen felesleges ilyen álomszerű megoldásokat keresni. Végül Andreán és rajtam kívül egyedül Tom és Benjamin jelentkezett. Persze az ikrek is jöttek volna, de őket én kértem, hogy maradjanak és viseljék gondját a bázisnak és az ott lakóknak.
Gyors bepakolás után Ben kocsija már indulásra készen várt minket az udvaron, feltöltve a szükséges fegyverekkel és némi élelemmel. Az elindulás kisebb problémákat már okozott, mivel a kint járkáló zombik mennyisége már igencsak meghaladta az ideálisnak mondható számot, így nem volt egyszerű elcsalni őket a kapu elől, de szerencsére ezt az akadályt is sikeresen legyűrtük és indultunk a város irányába. A körülöttünk levő táj engem személy szerint leginkább az ősrégi háborús filmekre emlékeztetett. Valahogy már az út mellett elterülő erdőnek is más színe volt, olyan szomorúnak, elveszettnek tűnt a világ. A városhatárnál lévő nagy kanyar után, ahol elhagyjuk az erdős részt, megpillantottam az ex-otthonom. Az egykor csodás település felett füstfelhő keringett amit a romos, legtöbb helyen betört ablakú épületek köhögtek fel magukból. Az egyetlen ami számomra meglepő volt, hogy nem volt körülöttünk annyi zombi, mint amennyire előzetesen számítottam. Sehol sem láttam csordákat, csak elvétve bolyongott egy-kettő az út mellett és ez a városba érve sem igazán változott. A Cardio Clinic közelébe érve sajnos akadályba ütköztünk, ugyanis minden oda vezető útszakasz el volt zárva, vagy autókkal, vagy leszakadt faldarabokkal, vagy esetleg szemetes konténerrel. Andrea szerint ez az is jelenthette, hogy van élet beljebb a CC élete felé és szándékosan vannak eltorlaszolva az utak, de a hiányos akadályoztatásból kiindulva ebben én nem igazán bíztam. Mivel a CC épületében Andrea korábban többször is járt, jól ismerte a helyet, így az ő szavára hagyatkoztunk a megközelítést illetően. Az autót egy a bejárattól nagyjából 200 méterre levő zombimentesnek tűnő sikátorban parkoltuk le. Sajnos a sikátor csak járkáló mentesnek tűnt, ugyanis ahogy kiszálltunk a járműből, már meg is jelent az első zombi, amit Tom határozott mozdulattal fejezett le. Ekkor a sikátorba nyíló vészkijárat ajtaja zörögni kezdett és pár másodperc múlva tokostól kiszakadt és özönlöttek ki rajta az előhalottak. A hibát ott követhettük el, hogy a sikátorba nyíló ajtó egy étterem konyhájának hátsó ajtaja volt, ahol ugye ételből és húsból igencsak volt raktáron, és bizony a hűtőkben valószínűleg még ilyenkor is volt elzárva étel, aminek a szagára a zombik özönlöttek. Hirtelen vagy 40 zombival találtuk szemben magunkat és miután a sikátor zsákutca volt, nem volt lehetőségünk másfelé kijutni, csak előre. A következő pillanatban már esztelen kaszabolás és lövöldözés kezdődött. Hirtelen három élőhalottal találtam szemben magam, akik szemmel láthatóan a bőrömre pályáztak. Kettőt közülük egy-egy lövéssel terítettem le, de ekkor átsuhant az agyamon az, hogy a lőszerrel problémák lehetnek, ha feleslegesen szórjuk el a muníciónkat.
- Csak akkor lőjetek ha nagyon muszáj! Szükségünk lesz a lőszerre! - kiáltottam el magam, majd előhúztam a kést a nadrágom övére eszkábált tartóból és a két szeme közé döftem. Ahogy a kés könnyedén átszelte a zombi koponyáját, egy pillanatra elméláztam és a szúróeszköz az élettelen zombival együtt a földre huppant. Az első döbbenetből feleszmélve a testre vetettem magam, és próbáltam kihúzni a kést az embermaradvány fejéből, de eléggé beleszorult a penge a koponyába. A bajlódás közepette, egy árnyék jelent meg a fejem felett. Ismét egy zombi állt fölöttem és már hajolt is felém, amikor hirtelen, egy fehér csík suhant el a szemem és a zombi nyaka előtt, a lény feje pedig lassan elkezdett lecsúszni a nyakáról. Ahogy az élőhalott teste a földnek csapódott, felnézve erőteljes deja-vu fogott el. Ugyanaz az esemény már megtörtént velem pár napja, ugyanígy. A lény mozdulatlan teste felett pedig ugyanaz a kislány mosolygott ki a kapucni mögül mint az erdőben. Rebecca volt... Felsegített, majd  machetevel a kezében szinte táncra perdült és könnyedén vágta le a közeledő szörnyetegek fejét. Mikor véget ért a mészárlás és nyugtáztam, hogy mindenki épségben megúszta, kérdőre vontam Rebeccát.
- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem félig meddig dühösen
- Volt valami nem odaillő a csomagtartóban, na az én voltam. Úgy éreztem szükségetek lehet rám! - felelte
- Ha a lányom lennél most felpofoználak. Hogy juthat eszedbe, hogy ekkora veszélynek tedd ki magadat? - törtem ki
- Nyugizzál le Dom. Ha nem lettem volna itt és nem mentem meg másodszor is az életed, akkor most már szépen hörögnél és próbálnád leenni Ben kezéről a húst. Úgyhogy csend legyen. Értem nem kell aggódni, inkább értetek kell...
Köpni-nyelni nem tudtam. Az volt a baj, hogy végső soron Rebeccának igaza volt. Megmentett ismét, tartoztam neki, de remélem, hogy ilyen formán nem kell majd viszonoznom neki ezt...