Day #14 - Én vagyok a meglepetés!

A hajnali eső kopogását egyszer csak lövések hangja törte meg, én pedig mint jó katona ugrottam ki az ágyamból, a párnám alá rejtett pisztolyt rögtön a kezembe kapva. Természetesen a lövések nem csak engem, hanem az egész társaságunkat kiugrasztották az ágyból, Ben és Rebecca is az ajtómban termett másodpercek alatt.
- Látsz kint valamit? - kérdezte Ben
- Nem. De jó lenne valami távcső, vagy legalább az M-24-et előkaparhatnátok valahonnan. - szóltam oda Bennek már az ablakból a tájat kémlelve.
- Tessék! - Rebecca már nyújtotta is felém a mesterlövészek egyik kedvenc távcsöves fegyverét, az M-24-et.
A fegyver segítségével rendesen körbe tudtam nézni, de a házak között semmiféle mozgást nem láttam, sem élők, sem élőhalottak részéről és a két lövés hangja óta semmiféle hang nem hallatszott pedig már lassan 10 perce ott álltunk mind a hárman az teret kémlelve.
- Dom! Gyertek gyorsan! - hallatszott Andrea hangja a személyzeti konyhából.
A lehetőségeinkhez képest sprintelve estünk be a konyhába Andrea és Lisa mögé, majd mikor Andrea az ujjával le mutatott a déli bejárathoz vezető útra már emeltem is arra a fegyver távcsövét.
- Andrea, az a te autód? - kérdeztem kissé meglepetten
- Hát, messziről eléggé hasonlít! - mondta Andrea nevetve
Az autó mögött a távolban néhány zombit pillantottam meg, de a legfontosabb az volt, hogy az autó utasai lássák, hogy bizony itt vagyunk az épületben, ezért rögtön gyertyát gyújtottam, hogy fény legyen a déli falon levő ablakokban. Szerencsére a többiek már tudták hogy mire gondolok, meg sem kellett szólalnom, így pár percen belül viszonylagos fényáradat öntötte el az emeletet.
- Benjamin! Gyere! - mondtam Bennek
- Utálom ha így hívsz. Akkor mindig valami eszetlen baromságba akarsz belevágni.
- Lehet, hogy így van, de most akkor is lemegyünk.
- Hé, ácsi! Mi van ha tele van z alsó szint zombikkal. Vagy mit tudom én, mutáns vízilovakkal?
- Van fegyverünk, nem?
Ebben a pillanatban már lökdöstem is Bent a lift felé. Persze, nem mondom, volt bennem némi félelem, hiszen amikor legutoljára lent voltunk a földszinten, eléggé sok zombi akarta ránk törni az ajtót és megreggelizni belőlünk, arról nem is beszélve, hogy mi az északi bejáraton keresztül jutottunk be a műtőbe, a déli helyzetről fogalmunk nem volt. Magamhoz vettem a vadásztőrömet és a két Terminatorom aztán megindultam. A nyíló liftajtón való átlépéskor olyan érzésem volt, mintha a hős indulna az utolsó útjára, persze tudtam, hogy nincs az az isten, hogy én ma haljak meg. A lenti műtő még mindig üres volt, az ajtó kinyitásakor pedig a várt zombitámadás is elmaradt. Nem értettem, hogy miért tűntek el az élőhalottak, hiszen két napja még itt tolongtak a vérünkre szomjazva. Andrea fent elmondta ugyan, hogy merre kell a leggyorsabban kijutni a
mentőbejáróhoz, de természetesen az az ajtó ami oda vezetett, az istennek nem nyílt ki, így kénytelenek voltunk jókora kerülőt tenni, ami alatt csupán háromszor tévedtünk el, de egy lélekkel, illetve lélektelennel sem találkoztunk. A mentőbejáró ajtaja el volt torlaszolva, így nem okozott könnyebbséget az út tisztává tétele, de Bennel igyekeztünk megoldani a helyzetet és a próbálkozás pár perc alatt sikerhez is vezetett. Amint megláttam az út végén bekanyarodni Andrea autóját, felemeltem a fegyveremet és figyeltem, hogy a gépjármű után csoszogó zombik mikor bukkannak fel az út végénél levő rendkívül romos Moonshine Casino mellett. Természetesen nem sok időnek kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első élőhalott, amit könnyű szerrel terítettem le.
- Várj! - mondta Ben. - Szerintem ne pazarolj, inkább nézd az utca végét...
Ahogy a szemem elől elvettem az addig a zombira irányított fegyverem távcsövét, olyat láttam amit egészen addig csak filmekben. A zombik folyóvízként hömpölyögtek le az utcán, egymást is összetaposva és szemmel láthatóan nem voltak jóllakottak. Ahogy Andrea autója kezdett közeledni felénk, már látszott, hogy két ember ül az autóban, de a sötétített üvegen keresztül csupán körvonalaik rajzolódtak ki. A bejárótól kb. 50-55 méterre egyszercsak megállt az autó, mivel az útra hordott akadályok között egy helyen szemmel láthatóan nem fért be. Mi Bennel csak ekkor eszméltünk és kezdtünk el futni az autó felé, amiből egy ismerős "lény" ugrott ki és kezdett el loholni felém. Bella volt az, aki igencsak örült annak, hogy újra láthat, sőt ennek örömére majdnem fel is döntött. Mivel az autó az egyik felállított kordon mögött állt meg, nem láttuk azt, hogy kik ülnek benne és ez a kérdés akkor sem tisztázódott amikor megláttam a kordon mögül feltűnő kapucnis alakot, aki a vállára kapva egy nőt tartott és indult felénk.
- Igazán segíthetnél ahelyett, hogy a kutyáddal játszol! - szólt oda nevetve a távolból egy női hang, ami olyannyira ismerős volt, hogy tudtam, a tulajdonosa Diana.
- Jövök már! - kiáltottam vissza és pillanatok alatt már ott is voltam mellette
Ahogy odaértem, már láttam hogy az eszméletlen Anna az, akit Diana a vállán próbált meg vinni, természetesen gyorsan átvettem, amíg Ben próbált fedezni minket, ugyanis az élőhalottak egyre inkább közelítettek felénk. Szerencsére gond nélkül értünk el a lifthez és sikerült visszajutnunk a felső emeletre, ahol rögtön kérdőre vontam Dianat.
- Ti meg hogy az istenben kerültök ide? Miért jöttetek el a bázisról?
- Nyugodjál már le baszki, én vagyok a meglepetés! - mondta nevetve, majd a bájosról kicsit szemrehányó arckifejezésre váltva folytatta - Nem is örülsz? Amúgy meg éppen most menekültünk végig ezen a rohadt városon. Hadd pihenjek már egy kicsit!
- Ne akarj pihenni, kíváncsi vagyok. Gondolom nem jókedvedben jöttél idáig. Meg, egyáltalán mi történt Annával?
- Látom nem bírsz magaddal. Oké, elmondom a sztorit. A bázison ahogy elmentetek, beütött az anarchia, Charlie komplett felkelést szított és átvette az irányítást. Telebeszélte mindenki fejét a baromságaival és ellened hangolta őket. Nekem meg elegem lett belőle, úgyhogy fogtam Bellát és jöttem. Igazából az ikrek is jöttek volna, de kértem, hogy maradjanak, mert ha vissza akarjuk foglalni a bázist, szükségünk lesz rájuk.
- És Annával mi történt?
- Hát ő nem akart jönni, így megoldottam a problémát... - nevetett fel Diana.
- Nem vagy normális.
- Sosem voltam az. De inkább örülj neki, hogy itt vagyunk és nem azon dolgozunk, hogy hogy nyírjunk ki amikor visszatérsz.
- Jó, ebben lehet hogy igazad van, de ez akkor is felelőtlenség volt.
- Lehet, de nem érdekel. Na de nekem most hagyj egy kis pihenőt, inkább menj és nézd meg Annát.
Diana azzal hátast dobott az ágyon és gyorsan álomba szenderült. Az én utam a vizsgálóba vezetett volna, de mivel Andrea ott állt az ajtó előtt, gyorsan megtudtam amit akartam. Annát Diana tulajdonképpen totálisan leszedálva hozta el, teletömte Frontinnal meg Midazolammal úgyhogy per pillanat valahol a világok között lebeg. Reméljük nem lesz semmi baja, mert félő hogy kicsit sok anyagot kapott.
Mivel a nap még erőteljesen a dombok mögött járt és próbálta felerőszakolni magát az ég tetejére, én is újra az alvás mellett döntöttem. Szükségem volt a pihenésre, hiszen a sérüléseim nem jöttek rendbe, a pihenésen kívül pedig nem sok más opcióm maradt a regenerálódásra. Ahogy bebújtam az ágyba, egyszer csak ismerős csaholás törte meg a kórterem csendjét és Bella ugrott fel az ágyamra, hogy bebújjon a takaró alá és ahogy régen, őrként vigyázzon az álmaim zombimentes világára...

Day #13 - Semmi sem biztos

Szörnyű viharra ébredtem. Ahogy felnéztem az ágyból, korom sötétség vett körbe, csak a villámok fel-fel villanó fénye festette meg a szobám falát. Abban a hitben dörzsöltem ki a maradék álmot a szememből, hogy hajnal lehet, pedig az óra más lassan a délután kettőt ütötte volna, ha lett volna. Sajnos áram és ezáltal fény hiányában nehéz volt még az ágyból kikecmeregni is, hiszen a kórteremben csupán pár gyertya világított. Komótosan felültem az ágy szélére és kinyújtóztam. Úgy éreztem magam, mintha legalább hónapok óta nem mozdultam volna meg. Az izmaim teljesen elernyedtek, ahhoz képest, hogy alig két napot feküdtem csupán. Odacsoszogtam a kórteremben levő mosdóhoz és megpróbáltam megmosni az arcomat, majd lehajoltam hogy a csapról némi vizet juttassak a szervezetembe. Ekkor jutott eszembe, hogy az ivóvíz már nem biztos, hogy egészséges, így gyorsan meggondoltam magam ezzel kapcsolatban. Ekkor szerencsére észrevettem, hogy az ágyam mellett bizony ott áll árván egy üveg ásványvíz.
Ahogy a palackot a számhoz emeltem, Ben lépett be az ajtón.
- Jó napot te lusta dög!
- He-he... Nagyon vicces vagy Ben. Egyáltalán mennyi az idő, hogy itt lelustázol?
- Délután van. 2 óra múlott, de ez ne érdekeljen, nem ezért jöttem. Beszédem van veled.
- Mondd.
- Figyelj, meg kell mondjam, én nem bízom ebben az ápoló csajban. Valahogy gyanús nekem. Főleg azért, mert találtam még egy titkos ládát az egyik vizsgálóban, a falba rejtve. És ez volt benne. - Ben egy dossziét hajított az ágyamra
- Mi ez? - kérdeztem
- Ez kérlek szépen a SWAP program nem publikus dokumentációjának egy része, amit 100%, hogy nem az illetékesek rejtettek oda, ahol véletlenül rábukkantam. Szerintem fogd össze a másik aktával és olvasgasd.
- Kicsit sötét van az olvasáshoz, nem gondolod?
- Te meg balfasz vagy... Nézzél már körül! Ott a sarokban egy kézi reflektor izé. Azzal annyi fényt csinálsz, hogy az egész kórházat be tudnád világítani.
- Kösz. - mondtam kicsit elharapva a szó végét. Azt hiszem szégyelltem magam amiatt, hogy nem nézek az orrom elé sem.
- Kajás nem vagy? Mondjuk sok minden nincs, nem kapsz sem steak-et, sem spagetthi bolognese-t, viszont van tápszer. Apropó, nem tudunk sokáig itt kecózni, sajnos eléggé fogytán vannak a kórházi készletek.
- Valamit hozhatsz. Ami a készleteket illeti, ha sikerül valamit megtudnom a papírokból, pár napon belül szerintem vissza is indulhatunk a bázisra.
- Rendben. Na hozok neked harapnivalót.
Annyira sikerült beletemetkeznem az olvasnivalóba, hogy észre se vettem azt amikor Ben visszatért az étellel, de mivel látta hogy "munkában" vagyok, csak letette az asztalra és kisétált. Az egész iromány egy hatalmas káosz volt, rengeteg ellentmondással, viszont szerepelt benne a gyógyszer összetétele és a kísérletek pontos eredménye is. A hivatalos papírok szerint az eredeti SWAP programbéli gyógyszernek szánt készítmény az állatkísérlet során tökéletes eredményeket ért el. A szer a 2000-res évekbeli rákkutatásból átvett módszert fejlesztette tovább és a malária egy mutáns parazitáját használta fel, amely képes kötődni a sérült sejtekhez, különböző vegyületek hatására ezután képes újjá építeni az egész érrendszert. Ami a mutáns vírust illeti, itt igazság szerint helyenként hiányosak voltak a leírások és egy része valamiért orosz nyelven íródott, de azt sikerült megértenem, hogy lényegében ugyanaz a malária törzs volt az alap, csakhogy olyan mutációt hoztak létre, amely főleg az idegeket és az agyat támadja és építi le ezzel tulajdonképpen a tudatot.

Sajnos a dokumentáció végén egy mondat állt, aminek annyira nem örültem: Ellenszer nem ismert!
Az persze már egy más kérdés, hogy az állatkísérletek során kiderült, hogy a kísérleti egerek és patkányok 98%-a fertőződött meg a mutáns SWAP-pal, azaz 2%-a az állatoknak valamilyen oknál fogva immunisnak bizonyult. Az persze megintcsak más kérdés, hogy sehol nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy hány állattal próbálkoztak, így ez a százalékos adat azért nem bizonyult annyira megbízhatónak, viszont így egy kicsit érthető lett számomra, hogy Rebecca miért nem fertőződött meg a harapás által. Bár nem lehetett biztosra mondani, mint ahogy ezekkel a papírokkal kapcsolatban szinte semmire, de úgy nézett ki, hogy az a kislány, immunis volt a vírusra...
Ahogy eljött az este, kezdtem magamat valamivel erősebbnek érezni, így ki-ki csoszogtam néha a folyosóra, ahol a többiek kreatívan töltötték a nem éppen betervezett holt időt. Ben és Becca a mankóval és papírgalacsinokkal baseballt játszottak, miközben Andrea és Lisa a pihenőben folytatott diskurzust valami számomra abszolút érthetetlen női dologról.
- Dom! Beszállsz? - kiáltott oda nekem Rebecca
- Köszi, de nem biztos hogy nekem per pillanat jót tenne. Csak kijöttem, hogy mozogjak kicsit.
- Kár... Ketten azért ez sem az igazi. - mondta, majd a Ben által dobott galacsint egyenesen a kezembe ütötte.
- Szép ütés! Azt ne mondd, hogy baseballoztál is.
- Nem. De azért szeretem ezt a sportot is, úgy ahogy mindegyiket.
- A lábadnak jót tesz ez?
- Nyugi, nem vagyok anyámasszony katonája. Bírom a gyűrődést. Holnapra már egy marathont is simán lefutok!
Elmosolyodtam, majd ismét megindultam a kórterem felé, ahol várt az ágyam és a szemem behunyásával egy sokkal békésebb, szebb világ...

Day #12 - Az összeesküvés elmélet gyár

Az ébredés fájdalmas volt, talán mert kezdtek távozni belőlem a tegnap belém pumpált gyógyhatású készítmények, viszont örömömre szolgált, hogy immár tudtam beszélni és megtaláltam végre a nővérhívó gombot is, aminek az eszetlen nyomkodásába kezdtem.
- Hagyd már abba! Látom máris túl jól vagy. - lépett be Andrea az ajtón és mondta nevetve
- Jólvan, na. Viszont érdekelne, hogy mi történt? - kérdeztem vissza azonnal
- Bocsánat! - lépett be egy számomra ismeretlen szőke, kék szemű nő a kórterembe - Én tehetek róla. Amikor elindult felfelé a lift, bepánikoltam és miután megláttam hogy fegyver van nálad, leütöttelek.
- Legalább már értem miért fáj a fejem.
- Valószínűleg azért fáj ,mert van egy jó adag agyrázkódásod és össze is kellett varrnom a fejed, mert kissé felszakadt. - vágott közbe Andrea - De megnyugodhatsz, túlélted. Bár voltak pillanatok amikor eléggé aggódtunk érted...
- Na álljunk meg. Akkor először bemutatkoznék. - fordultam az "újlány" felé, és próbáltam megemelkedni, hogy kezet nyújtsak, de ekkor vettem észre, hogy az ágyhoz vagyok kötözve. - Jó akkor kezet csókolni nem tudok, de üdvözletem. A nevem Dominique. Dominique Sierra.
- Szia. Elisabeth Evangelista. - mondta lesütött szemmel a lány, aki szemmel láthatóan nagyon szégyellte magát a tette miatt.
- Andrea, sikerült valamit kideríteni? - kérdeztem
- Nos. Szerencsére Lisa itteni dolgozó volt, úgyhogy tisztában volt mindennek a helyével. Szóval megtaláltam az itteni főorvos irodájában a SWAP programmal kapcsolatos aktákat, de azokban természetesen nem volt semmi érdemleges. Viszont Ben talált egy rejtett fiókot az íróasztalban, amiben érdekes dokumentáció szerepelt bizonyos állatkísérletekről. - azzal Andrea kisétált és behozta nekem a dokumentációt.
A "titkosított" leírás információkat tartalmazott egy külső helyen végzett kísérletsorozatról, amelyben a SWAP program különleges felhasználási módját próbálták meg fejleszteni. A különleges mód pedig egyértelmű volt. A CC vezetői egy biológiai fegyver kifejlesztésében segédkeztek, amellyel gyorsan tudnak hatástalanítani akár egész országokat is.
- Szóval biológiai fegyver, meg állatkísérletek. Akkor már csak egyetlen kérdésem van. Hol folyhattak ezek a kísérletek? Mert ahogy átfutottam, nem láttam semmi erre utaló dolgot.
- Nincs is benne. - vágott közbe Lisa. - A kísérleti labor egy viszonylag eldugott helyen van a várostól pár kilométerre Pinewood Estatesben.
- Dom, te viszont nem vagy olyan állapotban, hogy most felkelj és nekiállj zombiirtás közben bizonyítékokat keresni. Neked is meg Rebeccának is szüksége van pár nap pihenésre minimum.
Sajnos Andreanak igaza volt, nem voltunk túlzottan mobilis állapotban és mivel a CC épületének ez az emelete biztonságosnak tűnt még egy időre, logikusnak tűnt a maradás mellett dönteni. Azok után, hogy a kórterem kiürült, elkezdtem tüzetesebben átböngészni a hivatalos és nem hivatalos papírokat is a SWAP programmal kapcsolatban, de igazából semmi hasznos dolgot nem sikerült előbányásznom, viszont megtaláltam Lisa papírjait is. Igazság szerint Lisát sima ápolónak vették fel, a SWAP program kísérleti időszakának kezdetével szinte egy időben, bár az iskolák és diplomáinak száma (3 db) nekem kicsit valahogy sántított. Ez a lány túl okosnak tűnt a végzettségek alapján egy mezei ápolónak. Mondjuk azt sem értem miért mondom őt lánynak, hiszen azon kívül hogy baba arca volt, idősebb volt a legtöbbünknél...

Délutánra valamivel jobban lettem és már arra is volt erőm, hogy kikeljek az ágyból. Az ablakon kinézve felmértem a helyzetet. A Cardio Clinic legfelső emeletén voltam, az egykor amolyan intenzív osztályként működő egységben. Az épület kimagaslott a többi közül, így láthattam a tájat, ami tájképre mégcsak emlékeztetni sem emlékeztetett. Mivel a kórtermem ablaka kelet felé nézett, próbáltam valahogy ellátni a katonai bázisig, ami persze lehetetlen volt. Zavart, hogy otthagytam a többieket, hiányzott Bella, a barátaim és persze Anna is. Tehetetlennek éreztem magam, ráadásul valami elképesztően rossz előérzetem volt a táborral kapcsolatban.
Továbbgondoltam a dolgot és egy valamire rájöttem. A CC épülete számunkra kincsesbánya lehet, tehát ha elindulunk vissza a táborba, rendesen fel kell pakolnunk magunknak gyógyszerből kötszerből és hasonló apróságokból, amikkel rogyásig tele volt az épület. Ahogy a klinika előtt levő utat néztem, láttam, hogy néhány zombi kijön az épületből és elindulnak a stadionhoz vezető úton. Az első gondolatom az volt, hogy lehet vannak még túlélők valamerre, akik nagyobb hanggal vannak mint mi, azaz elcsalják a rohadékokat. Persze mindezek csak a szokásos "összeesküvés elmélet gyáram" újabb szüleményei voltak. Ugyanúgy mint Lisa kiléte, vagy a kérdés, hogy miért vannak sötét érzéseim a bázisunkkal kapcsolatban.