Day #16 (Part 2.) - Egyre rosszabb lesz

A medence partján állva a további menet egy kicsit kétesnek tűnt. A tűz lassan terjedt, de várható volt, hogy előbb-utóbb átcsap majd erre az épületre is, az erős fény pedig vonzotta a zombikat mint méheket a méz. Maga az épület egy luxus irodaháznak tűnt, bár a medencét még így is túlzásnak gondoltam. Túl sok variációs lehetőségünk nem volt a menekülésre, egyedül az utca tűnt vállalható opciónak, mindezt pedig úgy kellett volna megoldani, hogy elkerüljük a rothadókat.

- Oké, akkor most már csak annyi kérdést tennék fel: Hogyan tovább? - kérdezte Diana

- Nem tudom. De ki kell jutnunk az épületből. Szóval mindenképpen lefelé vezet az út. - vágtam rá látszólag magabiztosan, pedig igazából fogalmam sem volt róla, hogy fogunk élve kijutni.

A terasz üvegajtaja nem okozott gondot, Ben egyetlen mozdulattal betörte azt, és máris egy üres, díszes szobában találtuk magunkat. Első ránézésre valami nagy fejes irodájának tűnt. A falon giccses festmények, vörös fa íróasztal és nem kis pénzt érő bőr fotelek. az asztalon pedig egy névtábla: J.T. Cooper Vezérigazgató. A név ismerősnek tűnt, tuti hogy találkoztam már ezzel az emberrel, vagy legalábbis a nevével.

- Nézzük át az irodát, hátha találunk valamit aminek hasznát vesszük! - szólt Andrea

A kutakodás nem igazán vezetett eredményre, hiszen használható dologra nem akadtunk, viszont az íróasztal fiókjából előkerült néhány akta, amiből már meg is tudtuk hol vagyunk. A J.T. Cooper név a Cooper Csatornázási Művekből volt ismerős, amely Beaumont teljes vízellátását és a csatornázását intézte. A kis égő lámpa már ott lebegett a fejem felett. Csatorna. Kell lennie egy lejáratnak valahol az épületben. Ez tűnt az egyetlen lehetséges menekülési útvonalnak, hiszen az utcákon már százával tolongtak a rothadó alakok. Sietve letereltem a csapatot a földszintre és kiadtam a parancsot:

- Keressetek valami lejáratot!

Talán 5 perc telt el és Diana kiabált oda az egyik raktárnak tűnő szobából:

- Azt hiszem megvan! Itt egy ajtószerű izé!

Gyorsan odasereglett az egész csapat. Az "ajtószerű izé" egy pinceajtóra emlékeztetett leginkább, de mivel tömör vasból készült, sejteni lehetett, hogy nem boroshordókat fogunk találni odalent. Szerencsére az ajtót gyorsan sikerült felnyitni és mivel az irodaház tele volt napelemekkel, még világítás is akadt a mélységbe vezető úton. A lépcső végén egy ajtó, amögött pedig kazánház szerű szoba várt minket, mindenféle számomra totál ismeretlen gépezettel és a szoba végén ott volt a lényeg, a csatorna. A csendet hirtelen egy hatalmas moraj szakította meg, a tekintetek pedig Benre szegeződtek, hiszen ő volt a gazdája a hangnak.

- Jól van na, most mit izéltek? Nem reggeliztem, kajás vagyok. - mondta

- Na igen, lehet nem ártott volna hozni magunkkal egy kis ennivalót, vagy legalább valami tatyót némi felszereléssel. - válaszoltam

- Jól sejtem, hogy a következő úticél valami kajalelő hely lesz? - kérdezte Anna

- Más választásunk nem nagyon van, ha nem akarunk éhen halni... Szóval a kérdés az, hogy fej vagy írás? - néztem Annára halál komoly arccal

- Most komolyan így akarod eldönteni, hogy melyik irányba induljunk?

- Hát, eddig szerencsénk volt, most pedig fogalmam sincs hol fogunk ételt találni, szóval igen. Így akarom.

- Legyen fej... - mondta Anna még mindig olyan fejet vágva, mint aki a legrosszabb rémálmát éli át (valljuk be, ez tulajdonképpen így is volt.)

Feldobtam az édesapámtól kapott norvég 5 koronás pénzérmémet, majd mosolyogva néztem meg az eredményt.

- Ez bizony fej! Akkor jobbra megyünk!

Mindezt olyan természetességgel mondtam, mintha megbeszéltük volna, hogy az érme melyik fele mit jelent. Persze volt tervem már az érme feldobása előtt is. Jobbra körülbelül két kilométerre volt egymás mellett három nagyobb áruház és néhány étterem is.

Ahogy lassan lépkedtünk a csatornában hirtelen Bella morgására lettem figyelmes. A kutya megállt és vadászállásba dobta magát, erősen a hátunk mögé nézett. Megvakartam a füle tövét, majd próbáltam rávenni hogy jöjjön velem, amikor egy patkány futott el a lábam mellett, Bella pedig erőteljes ugatásban tört ki, alig tudtam lecsitítani. A hátunk mögül pedig furcsa zajok szűrődtek a csatornarendszerből.

- Gyerekek, szerintem jobb lesz ha elkezdünk sietni...

Elkezdtük gyorsabban kapkodni a lábunkat, miközben egyre több patkány futott el mellettünk. Úgy éreztem valami nagyon nincs rendben, közben pedig láttam hogy szegény Rebecca egyre nehezebben lépked mellettem.

- Gyere kicsi, ugorj a hátamra, kezdesz lassulni.

- Nyugi Dom, jól vagyok, bírom!

- Dehogy vagy jól, látom hogy alig bírod. Gyere, elbírlak.

Rebeccát felkaptam a hátamra és gyorsabb tempóra kapcsoltam.

- Gyerekek, itt gáz lesz! Nem fogunk odaérni és valami rohadtul jön mögöttünk. Kövessük a patkányokat!

A patkányok egyre többen és többen mentek el mellettünk, a háttérben pedig egy furcsa hörgő hang jelent meg ami vészesen visszhangzott a csatornában. Szerencsére nem telt el sok idő, és megtaláltuk azt a helyet ahova a patkányok mennek. A csatornarendszer a metró alagúthoz ért ahol szerencsére volt egy átjáró is az egyik szervízúthoz, bár kicsit szűkösen, de át lehetett rajta férni.

- Szépen egyesével! Hölgyek, induljatok... - mutattam rá Dianára és Annára

- Dom! hallod ezt? - szólt oda Benjamin

- Hát, mire gondolsz?

- Gyere ide a fal mellé, ha nekidőlsz még érzed is.

Ben mellé érve a fejemet a falnak döntöttem és már értettem miről beszél. A fal szinte rezgett, mellette a csöveken csikorgás hangját lehetett hallani. Ahogy a többiek szépen átcsúsztak a szervízútra a hangokat egyre jobban hallottam. Miután utolsónak csúsztam át a szűk nyíláson ott maradtam, kíváncsi voltam mi lehet az ami ilyen hangok mellett közlekedik.

- Csendben várjatok meg ott az ajtónál! - mutattam rá a 20 méterre levő szervízszoba ajtajára.

Pár perc elteltével a csatornában egy nagy alak tűnt fel. Első ránézésre 2-2,5 méter magas lehetett, és körülbelül 2 ember széles, a kezében pedig valami hatalmas eszközt cipelt. feküdtem mozdulatlanul és vártam. Egyre közeledett felém, de nem akartam idejekorán távozni, látni akartam, hogy mi is ez a dolog. Amikor látható távolságba ért, felkaptam a fejem és futni kezdtem a többiek után.

- Nyissátok az ajtót és menjetek be, gyorsan!!!

Szerencsére az ajtó nem volt bezárva, sőt láthatóan valaki nem is olyan régen még lakott itt, hiszen a földön üres konzerves dobozok és egy kissé pókhálós hálózsák is volt.

- Mi volt az? - szegezte nekem a kérdést Ben

- Őszintén? Nemtudom. Ki fogtok röhögni, de egy hatalmas medve. Egy bazinagy kőkalapáccsal. Lehet megőrültem, de rám nézett és a szeme szinte sárgán világított. Ez a zombikérdés azt hiszem egyre rosszabb lesz...

Day #16 (Part 1.) - A botcsinálta fizikus

Hajnalban kiabálásra ébredtem, illetve inkább ordítozásba torkollott veszekedésnek nevezném azt, ami pár kórteremmel távolabbról érkezett. A hang tulajdonosa természetesen Anna volt, aki Dianával kiabált, amiért akarata ellenére elhozta őt a bázisról. Az igazat megvallva megfordult a fejemben, hogy nem megyek ki és inkább rájuk hagyom a vitát, de a ricsajt amit csaptak, nem bírtam szó nélkül hagyni, így Anna kórterme felé vettem az irányt, amikor megpillantottam Lisát az ebédlőben ülve és a SWAP-os dokumentációt bújva, de abban a pillanatban ez hidegen hagyott. Ahogy beléptem Annáékhoz, a levegő egy kicsit megfagyott és egy pillanatra csend lett. Kellemetlenül éreztem magam és zavarban is voltam, hiszen olyan érzésem volt, hogy Diana elmondta a tegnapi eseményeket is, de egy pillanat alatt erőt vettem magamon és odaléptem Annához.

- Nyugodj meg. Mi a baj?

- Azt kérdezed mi a baj? Hát baszd meg! Baszd meg te is, Diana is, és mindenki bassza meg! Milyen jogon raboltatok el?

- Állj le! - Vágtam közbe - Elhiszem, hogy dühös vagy, de megint totál vak vagy és nem látsz a szemedtől.

 - Nem érdekelsz a hülyeségeiddel! Kurvára elegem van, hogy belepofáztok az életembe és irányítani akartok!

- Ide figyelj! - léptem közelebb Annához és szorítottam meg a karját - Elegem van az önző szerelmesből akit eljátszol. Charlie kitúrt minket a bázisról, odavitte a haverjait és eltávolította azokat akik a barátaink. Te is csak egy eszköz voltál ahhoz, hogy bízzanak benne. Áruld már el, mióta eljöttünk Benékkel, mennyit foglalkozott veled? Ért valamit a szavad mellette? Vagy csak akkor kellettél neki amikor a többiek is látták?

- De... - próbált közbevágni Anna, de Diana gyorsabb volt.

- Ezt próbáltam elmagyarázni neked már a bázison is, de te csak mész előre mint egy idióta. Elhiszem, hogy nagy a "lámúr", meg nem bírsz a hormonjaiddal, de jó lenne ha kicsit gondolkodnál is.

- Érdekes, hogy ennyire egy húron mozogtok. Van köztetek valami ugye? Túl nagy az egyet értés. Most akkor én lettem a közellenség, vagy mi a faszom? Nem érdekeltek. Kurvára nem érdekel egyikőtök sem. Hagyjatok békén a picsába!

Egymásra néztünk Dianával és szinte egyszerre indultunk meg az ajtó felé. Úgy éreztem, hogy nincs mit mondanom Annának, meg kell várnunk amíg egy kicsikét lenyugszik, talán estefelé már lehet majd vele beszélni.

Szemmel láthatóan ez a kis közjáték mindenkit felébresztett és ahogy kifelé sétáltunk, mindenhonnan arcok és szemek kémleltek minket. Diana kicsit megtörten csatangolt mellettem, a szemében egy-egy apró könnycsepp is megjelent. Ezt látva megfogtam a kezét, átkaroltam és hagytam hogy a fejét rám hajtsa. Megviselte az ahogy Anna viselkedett és nem értette. Én személy szerint titkon legbelül megértettem az ex-lakótársam viselkedését, tulajdonképpen volt abban is igazság amit ő mondott, hiszen Diana mégiscsak elrabolta őt. Visszakísértem Dianát a szobájához, majd megindultam vissza a helyemre, de Ben megállított.

- Hé öreg, jól vagy? Tiszta szappanopera már ami itt megy...

- Nincs semmi gond, Anna majd megnyugszik. Kicsit sok neki ez a sztori most.

- Jóvan. Ha esetleg kéne valami, csak szólj. - kacsintott rám Benjamin

- Rendben... - bólintottam, majd indultam volna a kórterem felé, de Ben ismét megállított

-Te, érzed ezt a... Popcorn szagot?

Ahogy Ben kiejtette a száján ezt a mondatot, kicsit elmosolyodtam, de ahogy beleszagoltam a levegőbe, én is éreztem azt a fura, leginkább az égett pattogatott kukoricára emlékeztető szagot.

- Ez mi a franc? Érzem... Tényleg olyan...

Az első utam ez után az ebédlőhelységbe vezetett, hátha onnan jöhet a különleges illat, de nem jártam szerencsével, ugyanis minden teljesen tiszta és rendezett volt. Kezdett kicsit aggasztani a dolog, így futólépésben bekukkantottam minden szobába. Lassan mindenki felkelt és kikászálódott a szobájából. Azt hiszem eléggé rémisztő lehetett ahogy össze-vissza rohangáltam, de egy valami még inkább kezdett zavarni. Lisa eltűnt.

- Dom! Gyere gyorsan! - hallatszott a kiáltás az egyik kórteremből. A hang tulajdonosa Rebecca volt.

- Mi a baj? - futottam oda a szobához.

- Nézz ki az ablakon!

Rebecca elhúzta a függönyt és ahogy kinéztem, rémisztő látvány fogadott. A kilátást tömény fekete füst takarta el.

- Ég az épület. - nyugtázta Ben látszólag teljesen nyugodtan.

- Nem mondod... - vágtam rá nevetve, mintha az egész csupán egy vicc lenne.

- Gyorsan szedjetek össze mindenkit a konyhába. Valamit ki kell találnunk.

Pár perc telt csupán el és mindenki a konyhában állt Lisát kivéve.

- Nos - kezdtem bele a mondókába - amint látjátok, szarban vagyunk. Lisa felszívódott és ha jól sejtem az ő műve az, hogy kurvára melegszik a lábunk alatt a talaj. A legnagyobb gond az, hogy gőzöm nincs hogyan juthatnánk ki innen.

- Pedig jó lenne ha valamit gyorsan kitalálnál, mert bent fogunk égni! - szólt oda Anna. A hangjában érződött, hogy mindenért engem hibáztat.

- Ne pánikoljunk, attól nem lesz jobb. Lefelé a kijutás necces, a lift valószínűleg már fel van forrósodva, ráadásul a fényre a zombik is ide fognak jönni mindenhonnan. - mondtam.

- Van egy ötletem! - szólt oda Andrea - Ennek a szintnek van egy másik szárnya, amiről Lisa elfelejtett szólni. Az ajtó le van zárva, de valahogy megoldjátok a kijutást. A másik szárnyban fogalmam sincsen hogy mi van, de a CC épület mellett van egy irodaépület, ami eléggé közel van, csak egy keskeny köz választja el a két épületet és elvileg van egy nagyobb terasz. Talán át tudunk ugrani.

- Más választás nincs. Mutasd azt az ajtót!

A folyosó végén tényleg ott volt leláncolva a bejárat, ami eddig nekem valamiért fel sem tűnt. Eszköz hiányában megpróbáltuk szétverni a lakatot minden a folyosón található tereptárggyal, de nem jártunk sikerrel. Ben javaslatára ezután megpróbáltuk egy kórházi ággyal átszakítani az utunkat elzáró akadályt, de ismételten nem járunk sikerrel. Már lassan negyed órája próbálkoztunk, amikor megérkezett a segítség. Rebecca bicegett oda az ajtóhoz, rám nézett, majd így szólt:

- Ügyesek vagytok, de az nem jutott eszetekbe, hogy Lisa kulccsomója itt maradt a nővérpulton?

Ahogy Becca kinyitotta a zárad, és az ajtót kilökte, lángok csaptak be a folyosóra, gyorsan elrántottam a kislányt az ajtóból és Andrea kezeibe löktem. A tűz már erre a szintre is felért. Halálfélelem járta be a folyosót, ahogy magam mögé néztem azt láttam, hogy Diana és Anna egymás karjaiban zokognak, Andrea Beccát szorítja magához. Tanácstalan voltam és megdermedve álltam az ajtóban a lángokat nézve, a tűz már az arcomat égette. Néhány pillanat telt el és Ben egyszer csak elrohant, majd a kezében pokrócokkal tért vissza, amiket elkezdett kiosztani.

- Mindenki menjen és vizezze be a pokrócokat amennyire csak tudja! Ha ezzel betakarjuk magunkat, pár másodpercig át tudunk vágni a lángokon. A másik szárny lezárt ajtajához pedig ott a kulcsunk!

- Biztos, hogy ez működni fog? - kérdeztem

- Nincs más választásunk. Működnie kell!

- Hát jó. Én megyek előre. Várjátok meg, hogy sikerül-e kinyitnom az ajtót. - mondtam Bennek

- Felejtsd el haver. Az én ötletem, nem te fogod tesztelni. Ha elégek, talán neked még eszedbe jut valami.

Fura volt látni, hogy Benjamin, aki normális esetben az első emberek között van, aki elfut ha veszélyt lát, most menne előre és akár fel is áldozná magát másokért. Ben ezt követően ismét eltűnt a fürdőben és nyakig vizesen, a pokróccal a kezében tért vissza.

- Ezt hívják életbiztosításnak - mondta oda nekem egy kacsintás kíséretében, majd futva indult el kifelé az ajtón. Az égető forróságban megfagyott a levegő és Ben gyorsan eltűnt a lángok között annak ellenére is, hogy a másik szárny ajtaja csupán 10 méterre volt tőlünk. Az idő megállt és óráknak tűnt minden egyes másodperc miközben azt figyeltük és hallgattuk, hogy mi van Bennel. A túloldalról csak egy-egy halk szisszenést hallottunk, majd Ben hangja nyúlt át a folyosón:

- Nyugi, kurva meleg van, de jöhettek!

Fura mosoly jelent meg mindenki arcán és mindenki futva indult meg a fürdőszoba felé, hogy gyors fürdőt vegyen, majd sprinteltünk át a túloldalra, mindenki a legfontosabb dolgokkal, én pedig a kutyával a kezemben "felfegyverkezve" ahol Ben már nyitott ablak mellett várt minket.

- Ugye tudjátok, hogy ez egy rohadt beteg ötlet? - nézett ránk

- Van más választás?- vágta rá rögtön Andrea

- De te kezded! - szólt oda neki mosolyogva Ben

- Oké! - hangzott a válasz

Andrea nem tűnt szívbajosnak és abban a pillanatban már a párkányon állt. A mellettünk levő irodaház medencés terasza tényleg közel volt, csupán körülbelül 1 méter választotta el a két épületet, Andrea pedig talán látva Ben bátorságát, nem gondolkodott, ugrott és simán földet ért a túloldalon. Andreát szépen sorban mindenki követte, amíg csak én Rebecca és Bella maradtunk.

- Dom, nekem ez nem fog menni. Hagyj itt. - mondta könnyes szemmel Becca

- Felejtsd el. Sokkal tartozom neked, nagyon sokkal. Ben! - szóltam át a túloldalra

- Mondjad!

- Ez most nem lesz egyszerű! Beccát át kell hogy dobjam. Kapjátok el valahogy!

Féltem. Nagyon féltem, hiszen egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerül. Sajnos a sérülésével Rebecca nem tudott elrugaszkodni, így magától nem tudott átugrani sem a túloldalra. A megoldást az jelentette, hogy valahogy megpróbálok lendületet adni neki, ezért odahúztam egy asztalt az ablakhoz, majd kézen fogtam a lányt és készültem ahhoz, hogy így lendületet adok neki az ugráshoz. Most először láttam Beccát félni.

- Nyugi, sikerülni fog. - próbáltam nyugtatni

Olyan erősen fogtam meg Becca bal kezét ahogy tudtam, és testből indítva rántottam rajta egyet, aminek következtében sikerült tehermentesíteni annyira a sérült lábat, hogy lendületet tudjon venni és támaszkodni rá. a Túloldalon Benjaminék sikeresen elkapták a lányt, így már én is valamivel nyugodtabban ugrottam át a túloldalra, persze előtte Bellát is sikerült "átdobnom".

A menekülés további útja még nem volt tiszta, de ez senkit nem érdekelt. Mindenki úgy mosolygott, mintha megúsztuk volna a dolgot, pedig sejtettük, hogy a tűz tovább fog terjedni, így nincs sok időnk a medence partján örömködni és le kell mennünk az utcára, ahova a fény már odavonzotta a zombikat.

- Ben! Honnan jött ez a pokrócos ötlet? - Kérdezte Diana Benjamint

- Nem tudtad, hogy majdnem fizikus lettem? Egy indiai egyetemre jártam, csak a vallásom miatt nem kaptam meg a diplomámat, meg nem tudtam lenyelvvizsgázni mert diszleksziás vagyok, csak nem kaptam róla orvosi igazolást, mert anyám összeveszett a háziorvosommal. - mondta komoly arccal Ben

- Jó, tudod kit szívassál!? - mondta kételkedve Diana

- Nehogy elhidd neki! Ez a csávó olyan mint Andersen! - kiáltottam oda Dianának

- Jó, igazatok van! Igazából valami túlélős műsorban láttam a TV-ben...

Day #15 - A majdnem, bekövetkezett

A délelőttöm várakozással telt el, Anna ébredése elég hosszú időt vett igénybe. Amúgy sem volt az a koránkelő típus, sőt igazából ha tehette volna szerintem bármelyik napot simán végigalussza, most pedig a Diana által beletömött gyógyszermennyiség még jobban meghosszabbította a felébredéséhez szükséges időt. Az idő 2 óra körül járhatott, amikor Diana lépett be az ajtón egy tálcával a kezében, amin nekem szánt ebéd volt.
- Szia Dom. Hoztam neked ebédet. - mondta a szokásos mosolyával az arcán
- Köszi, de nem igazán vagyok kajás. Ez a szédülés meg fejfájás nem tesz jót az étvágyamnak.
- Vagy inkább az nem tesz jót, hogy nem tudod hogyan reagál Anna ha felébred...
- Jó lehet, hogy ez is benne van.
- Szerintem le kéne nyugodnod. Én drogoztam be és hoztam el, szóval inkább nekem kéne félnem. Látom nagyon aggódsz. Még mindig ennyire szereted?
- Fene se tudja. Ez bonyolult... Fontos ember az életemben, de megbízni nem hiszem hogy megtudnék benne. Mégiscsak egy ilyen emberrel jött össze, és akkor sem tágított mellőle amikor engem vett célba. És itt jön az, hogy ennyire voltam, vagy vagyok fontos számára. Semennyire. Innentől kezdve miről beszélünk? Mindig azt mondogattam, hogy én nem leszek szerelmes és azt szeretek akit én akarok. Na most már sikerült elérnie, hogy nem is akarom szeretni. Szép lassan el fog veszni minden ami régen megvolt.
- Mégis itt ülsz már vagy 8 órája az ágya mellett...
- Egyrészt azért van bennem némi aggodalom. Másrészt 100%-ig biztos vagyok benne, hogy kissé feldúlt lesz amikor visszatér a valóságba. A harmadik ok pedig a legfontosabb. Szükségem van minden információra annak a patkánynak a terveiről, arról pedig valószínű hogy Anna tudhat a legtöbbet.
- Ez mondjuk jogos. De mi a terved? Átváltozol hős lovaggá és visszafoglalod a várat?
- Hát, mivel baszol mondani bármit is arról, hogy mi történt, így nem tudom... Egyenlőre nincsenek terveim.
- Oké. Persze-persze. De most itt vagyok, kérdezhetsz bármit.
- Hát akkor kezdd el az elején a sztorit. Mi az isten történt?
- Miután elindultatok, pár órára rá két autó érkezett tele emberrel. Mind-mind Charlie haverjai voltak, persze jóhiszeműen befogadtuk őket. Charlie pedig nekiállt fúrni téged, és teletömte mindenki fejét, hogy nem vagy vezetőnek való, cserbenhagyod őket, felesleges álmokat kergetsz az ellenszert illetően és kockáztatod az embereid életét. Addig-addig magyarázta a faszságait, hogy a végén már szinte mindenki mellé állt, aki nem azt pedig bezárta a fogdába. Nekem az ikrekkel sikerült megegyeznem, hogy lelépek és megkereslek titeket, meg persze hogy magammal hozom Annát is, mert ezt az agymosást amit megcsinált rajta, nem bírtam tovább nézni. Ők pedig ott maradtak és amolyan beépített ügynökként lesznek Charlie és a bandája mellett. Egy valami viszont biztos. Az ikreken kívül szinte mindenki ellened fordult a bázison és nem igazán hiszem, hogy mosolyogva fogadnának ha visszamész.
- Fantasztikus... Hány emberes így kb. Charlie "serege"?
- Mit tudom én... 20-25-30!? Rohadtul nem számolgattam. Többen vannak mint mi, az biztos...
- Jól van na. Nem kell megenni reggelire. Amúgy köszönöm...
- Mit?
- Azt hogy itt vagy, hogy elhoztad onnan Annát, meg Bellát is. Ez azért eléggé hősies tett volt. Komolyan becsüllek érte.
- Nincs mit, tényleg. Megérte...
Azzal hirtelen elkezdett izzani a levegő körülöttünk, Diana pedig egyre inkább közelebb hajolt hozzám. Már a számon éreztem a leheletét és bár tudtam, hogy nem kéne, egyszerűen hagytam hogy a kísértés elragadjon. Lassan közeledett, miközben a szeme szinte izzott és egyszerűen átrántott egy másik világba. Elmerültem benne és valami földöntúli gyönyörűség kerített hatalmába. Amikor az ajkaink összeértek, Diana hirtelen elrántotta a fejét és nevetésben tört ki.
- Te igen hülye, azt hitted, mi?
- Hát, öhm...
Zavaromban igazából köpni nyelni nem tudtam és némán néztem ahogy Diana felpattant és kiment a kórteremből. A fejemben káosz uralkodott a történteket illetően, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy a lány mit gondolhatott. Igazság szerint már elkezdtem kombinálni és a végén két variáció maradt "életben". Egyrészt az, hogy Diana tényleg annyira őrült mint amennyire mutatja magát és nem csak megjátssza azt, hogy könnyen fordul át már-már skizofrén személyiséggé, azaz sokszor ő sem tudja mit csinál és miért csinálja. Valahogy Batmanből Jokerre emlékeztetett az, ahogy képes mindenből viccet csinálni és elképesztően könnyedén venni a dolgokat.

A másik lehetőség az volt, hogy ő ezt komolyan gondolta, csak valamilyen okból kifolyólag megijedt, esetleg meggondolta magát, talán Anna miatt is. Fura módon engem egyáltalán nem zavart, hogy Anna is a szobában volt. Ez a tény pedig valahogy boldoggá tett. Feloldódott bennem valami, ami nagyon rég óta gyötört és nem hagyott nyugodni. Ez pedig az a fajta elkeseredett ragaszkodás volt, amit Anna iránt éreztem. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy hirtelen elszakadnak a láncok amelyek Annához kötnek és egyszerűen újra szabadnak éreztem magam. Az egésznek nem volt más oka, mint egyetlen apró "majdnemcsók".
Miután átfutott minden az agyamon, ránéztem Annára majd felkeltem a székből és mintha nem ücsörögtem volna ott kora reggel óta, nemes egyszerűséggel kisétáltam az ajtón. Az első utam az ebédlő felé vezetett, ahol Diana éppen Andreával diskurált hangos nevetés közepette. Sejtettem ,hogy éppen az előző percek eseményeit beszélik ki, de nem éreztem magamat zavarban miatta, sőt mosolyt csalt az arcomra. Diana az ajtófélfának támaszkodva mesélt Andreának, aki az asztalnál szürcsölt valami leves kinézetű ételt. Ahogy odaértem Diana mellé, hirtelen megszakadt a beszélgetésük, majd mikor a fejét felém fordította, bal kezemmel megfogtam a derekát, a jobb tenyeremet pedig az arcát finoman simítva a nyakára csúsztattam. Sakkban volt, nem menekülhetett. Megcsókoltam. És ami az előbb abbamaradt, most kitört mindkettőnkből. Egybeolvadtak a világaink és nem létezett más. Senki más. Nem voltak zombik, kórházak, még Annák sem. Csak mi léteztünk. A majdnem pedig, bekövetkezett...